Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Szabadok vagyunk és azok is maradunk!

Aminek le kell lepleződnie, álljon meztelenül a világ elé – követelte 1974-ben, negyedszázaddal a Szovjetunió kimúlása előtt Alekszandr Szolzsenyicin, akinél kevesebben tettek többet azért, hogy a világ megismerje a kommunizmus igazi természetét.

Majd így folytatta: „a Nyugat vezetői, parlamenti képviselői, szónokaik, publicistái, írói és véleményformálói képesek voltak évtizedeken át szemet hunyni a 15 milliós Gulag felett. Nem vették észre Katyńt, Varsót, azt az országot, amely miatt az egész második világháború kirobbant. Elfelejtették Észtországot, Lettországot, Litvániát, hagyták, hogy egymás után kerüljön rabság alá még hat európai testvérország. (köztük mi is – Schmidt Mária). Nürnbergben képesek voltak kart karba öltve ítélkezni azokkal a bírákkal, akik ugyanolyan gyilkosok voltak, mint az elítéltek."

Tisztelt Miniszter Úr, Tisztelt Emlékező Közösség!

Szolzsenyicin szavai óta majdnem félszáz év telt el, és a Nyugat még mindig egyfajta érdektelen kívülállóként vonogatja a vállát, ha a kommunizmus bűneiről, az általa okozott szenvedésekről beszélünk. Nem győz ásítozni az unalomtól, ha a kommunizmusban szerzett élményeinkre hivatkozunk, a kommunista diktatúra alatt megszerzett tudásunk és tapasztalatunk alapján mondunk véleményt.

Európa két felét még mindig elválasztják a diktatúrák eltérő tapasztalatai. Ugyanis, míg nyugati fele csak a nácik visszataszító totális terrorjával szembesült, addig mi, akiket zsákmányul odadobtak a győztes szovjeteknek, további több mint négy évtizedre idegen, kommunista megszállás alá kerültünk.

A megszállók ránk kényszerítették a kommunizmust, aminek építésére nemzedékek munkája ment rá, rabbá tették nemzeteinket, megfosztottak minket a szabadságunktól. Milliókat gyilkoltak meg, tízmilliókat zártak táborokba, börtönökbe. Ellopták a tulajdonukat, elvették a munkájukat, ellehetetlenítették a megélhetésüket. Megtagadták tőlük nemzeti identitásuk szabad megélését, vallásuk szabad gyakorlását, a szólás, a gondolat szabadsága helyett az egypártrendszer egy igazságát kellett imamalomszerűen ismételgetniük. Alattvalókká tették azokat az egykor szabad állampolgárokat, akiket háborús jussként szolgáltattak ki a győztesek kényének-kedvének.

Amikor a vasfüggönyt lebontottuk és kivívtuk a szabadságunkat, az addigra nekünk már évtizedek óta hátat fordító, jólétben dagonyázó Nyugat-Európa azt várta el tőlünk, hogy tegyük magunkévá az ő történelemszemléletüket, amely kimerült a nácizmus könyörtelen elítélésében, embertelen tetteinek örök mementóként való felmutatásában. A kommunizmusról azonban alig esett szó, mert ők a hetvenes évtizedben általánossá váló enyhülés szellemében felettébb megértően viszonyultak a kommunista totális diktatúrákhoz.

Divatossá, majd általánosan elfogadottá tették a marxizmust, és annak leágazásait, a trockizmust és a maoizmust, amikből legitim politikai erőt csináltak. Elitjük ma pironkodás nélkül avat Marx- és Lenin-szobrokat.

Az ő viszonyuk tehát féloldalas a totális diktatúrákhoz, a nácit nem győzik elítélni, a kommunistát nem győzik mentegetni. És ez nem vág egybe a mi tapasztalatainkkal. Sértő a számunkra, és az empátia teljes hiányáról tanúskodik, hogy a kommunista bűnök számára mindig találnak mentőkörülményeket, és hogy eltagadják a kommunizmus emberellenes, terrorista voltát.

A kommunista diktatúrát nem tekintik a közös európai múlt részének, közös európai tapasztalatnak.

Pedig ahogy Václav Havel volt cseh államfő 2008 júniusában megállapította: „Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amely ezen a földrészen jött létre.”

Havel a saját bőrén tapasztalta meg a kommunista diktatúrát, ami évekre börtönbe zárta és minden módon tönkre akarta tenni.

Barátaim,

Ahogy a náci diktatúra valódi arcát a több millió áldozat, Auschwitz és Dachau mutatják meg, úgy leplezi le a kommunista diktatúráét Kolima és Vorkuta, Recsk és Kistarcsa.

Mi is úgy gondoljuk, ahogy Havel: Európa felelőssége a diktatúrákért nem kerülhető meg. Hiszen mindenért, ami Európában történt és történik, Európa a felelős. Hiába bújik az USA háta mögé, hiába próbálja évtizedek óta lerázni magáról a saját sorsáért viselt felelősséget, mégiscsak Nyugat-Európa és nem az USA viseli az elsődleges felelősséget azért, hogy oly könnyen lemondott Kelet-Európáról.

Amit csak súlyosbít az a tény, hogy az Európát elválasztó Vasfüggöny tényét idővel nemhogy megszokták, de élvezték is a napsütötte oldal minden előnyét.

Ezt a felelősségüket nem teszi semmissé, hogy 1945-ben Európa nyugati fele is gyámság alá került. Mert ezzel és ennek következményeivel a mai napig sem néztek szembe. Még 1989-1990-ben, amikor mi kiszabadítottuk magunkat az idegen uralom alól, és visszaszereztük a szabadságunkat, ők még akkor sem próbáltak meg önállóvá válni. Továbbra is biztonsági garanciaként tekintettek az amerikai védernyőre, (ki ellen?) és kulturális, gazdasági és társadalmi jövőképükként azonosították be az amerikanizációt.

Amikor 2011-ben a Hitler-Sztálin paktum megkötésének napját, augusztus 23-at a totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapját Varsóban először ünnepeltük közösen, azt reméltük, hogy a közös főhajtás elősegíti majd, hogy a nyugati közvélemény is megismerje a kommunista diktatúra emberellenes bűntetteit.

Azt reméltük, hogy a mi történeteink közös történetekké lesznek.

De még mindig csak mi hajtunk fejet. Nélkülük.

Kedves Barátaim!

Újra Szolzsenyicinhez térek vissza. Ő már száműzetése első éveiben, a múlt század hetvenes éveinek végén tisztán látta azt, amit mi, vagy legalábbis én, csak mostanra kezdek megérteni.

Szolzsenyicin, ahogy mi is, akiket a Vasfüggöny mögé zártak, „a Nyugatot a szabadság fénylő napjának, a szellem védőbástyájának, a ráció kincsestárának” tekintette.

Eltartott egy ideig, mire felfogta, felfogtuk, hogy a Nyugat legfőbb vágya, hogy vak maradhasson a mi szenvedéseink iránt.

Hogy megértsük, mennyire végletesen átalakult az a Nyugat, amire mi emlékeztünk. Hogy mára az elveszett akarat világává vált, hogy milyen dermedten áll a veszélyek előtt, és hogy leginkább az nyomasztja, hogy a saját szabadságát esetleg saját maga kényszerülhet megvédeni!

A Nyugat évtizedek óta arról alkudozik, miként tud minél kevesebbet költeni a honvédelemre. Szolzsenyicin szerint: „Európa önként elfecsérelte az erejét, a világesemények menetére való fizikai, sőt szellemi befolyását.” (1976)

Ennek okát a bátorság hiányában látja. Ahogy a német közmondás tartja: Mut verloren, alles verloren (Ha a szabadság elvész, minden elvész).

A bátorság felmorzsolódása – állapítja meg – talán a legmeglepőbb, amit a külső szemlélő a mai Nyugaton észrevesz. Erre vezethető vissza az akarathiány, a tétovaság. Az önfeladás, az önvédelemről való lemondás, ami oda vezetett, hogy a Nyugat ma már nem akarja többé sem szellemi, sem kulturális önazonosságát megóvni, megélni.

„Kell-e emlékeztetnem, hogy a bátorság felmondása régtől fogva a vég első jelének számít?” – kérdi.

„Nem javasolnám, tehát – figyelmeztet a nagy orosz író –, hogy a nyugati társadalom legyen a mi társadalmunk átalakításának mintaképe.

Az emberi jellem Nyugaton meggyengült, Keleten megerősödött.

A szovjet nép hatvan év alatt, a kelet-európai népek három évtized alatt olyan lelki tapasztalatra tettek szert, ami jóval megelőzi a nyugatit. Ennek ellenére, vagy talán épp ennek ellensúlyozására a Nyugat vak fensőbbségtudatától eltöltve közelít hozzánk." Kioktat, civilizál, nevel bennünket, mégpedig a mindent beborító képmutató moralizálás nevében.

Pedig a Sztálin-Hitler paktumra való emlékezéssel pont erre a kettős mércén alapuló hazug moralizálásra mondunk nemet. Azt üzenjük vele, hogy az emberellenes diktatúrákat, amik időlegesen összefogtak egymással, a szabadságra vágyó nemzetek végül mégis csak legyőzték.

Kedves Barátaim!

Nincs ok, ami igazolná emberek, közösségek, nemzetek szabadságának elvételét.

Nincs ok, ami igazolná, hogy embereket, közösségeket és nemzeteket a véleményük, a világlátásuk alapján korlátozzanak, rabságban tartsanak, szenvedésbe taszítsanak.

Nincs ok, ami igazolná, hogy embereket, közösségeket és nemzeteket megfosszanak attól a joguktól, hogy szabadon dönthessék el, milyen értékek szerint és milyen politikai rendszerben kívánnak élni.

Nincs tehát ok, amely igazolná, hogy diktatúrák létezzenek.

Mert minden ember, aki más emberek által, igazságtalanul, cinikus és értelmetlen okokból veszti el a szabadságát, testi-szellemi épségét, sőt, akár az életét, a mi számunkra önálló, külön-külön fájdalmas és megbocsáthatatlan bűntett. Ahogy a nemzeteket ért történelmi sérelmek is megbocsáthatatlanok.

Mi, magyarok, sajnos, alaposan ki vagyunk képezve a totalitárius diktatúrákból. Láttunk ilyet is, olyat is: nemzeti szocialistát és nemzetközi szocialistát, nácit és kommunistát.

Szívből gyűlöljük mindkettőt. És miután mindkét rendszer hosszú ideig, sőt az egyik évtizedekig terpeszkedett rajtunk, alaposan ki is ismertük őket. Meg azokat is, akik működtették. Felismerjük ezeket az embereket: a pillantásaikból, a félszavaikból, az ösztönös mozdulataikból.

Azok, akik ma akarnak diktatúrákat építeni, már sokkal kifinomultabb módszerekkel dolgoznak, mint elődeik. A múlt századi nemzeti szocialisták és a kommunisták egyből a fegyverekhez, a fizikai erőszakhoz nyúltak. Egyszerűnek gondolták a képletet: aki nagyobbat üt, és többet lő, az a győztes. Az ideológiai nevelés és magyarázatalkotás a fegyverek árnyékában zajlott.

A modern diktátorok másképp dolgoznak.

Náluk a fegyverek érkeznek utoljára. Először a szoftpolitika kezd el dolgozni: elmagyarázzák, hogy miért csak nekik lehet igazuk. Hogy miért kell úgy gondolkozni, ahogyan ők teszik. Hogy miért helytelen, ahogyan mi gondolkozunk. Hogy miért jobb, ha az ő gondolataikra bízzuk magunkat.

Ennek elmagyarázásához hálózatokat építenek: hírportálokat és civil szervezeteket. Workshopokat és képzéseket szerveznek. Influenszereket és megmondóembereket építenek fel.

Kizárólagos igazsággá akarják tenni azt, ahogyan ők gondolkodnak az emberről, a közösségekről és a nemzetről – ha ugyan ez utóbbi fogalom még létezik a számukra.

Diktatúrát: a gondolat diktatúráját építik. De mi – merthogy a diktatúrák működését már alaposan kitapasztalatuk, – egyből felismerjük őket. Őket is, és azt is, hogy mit akarnak.

Most mondom, jóelőre, hogy értsék: nem fog sikerülni. Mi, magyarok, nem hagyjuk, hogy mások mondják meg, hogy mit és hogyan tegyünk, és hogy elvegyék a szabadságunkat. Nem fogunk többé senki diktatúrájában élni. Szabadok vagyunk és azok is maradunk.

Amikor ma, tizenegyedszer emlékezünk a Totalitárius Diktatúrák Európai Emléknapján a diktátorok szörnyű bűneire és az elnyomott emberek, közösségek és nemzetek szenvedéseire, akkor büszkén, emelt fejjel mondjuk:

szabadok vagyunk és azok is maradunk!


A beszéd a Totalitárius Diktatúrák Áldozatainak Európai Emléknapja alkalmából tartott megemlékezésen hangzott el 2022. augusztus 23-án, a Terror Háza Múzeumban.