Amióta Oroszország megtámadta Ukrajnát, a Nyugat nem győzi önmagát, önnön érzéseit beleszőni a háborúról szóló narratívájába. A BBC Today című műsora csak egyetlen példa arra, hogy mintha minden tudósítás az sugározná: „rólam szól az egész”. A tudósító minduntalan azt kérdezi a riportalanytól: „Mit érez?” Valahányszor valaki befogad egy menekültet, rögtön azt firtatják, mi indította erre az elhatározásra és milyen érzések töltik el.

Közben azzal népszerűsítik a menekültek befogadását, hogy az ember egész élete megváltozik ettől. A The Conversationkommentátora így fogalmaz: „A menekült befogadása egyben befektetés a házigazda életébe: rá fog jönni, hogy gazdagodott általa. A kutatásainkban szereplő házigazdák arról számolnak be, hogy néhány hónap múltán egészen közel kerülnek vendégeikhez, sokan pedig egyenesen ››életre szóló barátságot‹‹ kötnek velük. A szülők azt tapasztalták, hogy gyermekeik egy új világot fedeztek fel, új nyelvvel és kultúrával ismerkednek meg, továbbá toleránsabbak az olyanok iránt, akik különböznek tőlük”.

Nem csupán arról van szó, hogy a potenciális házigazdák önérdekére apelláljanak, hanem egyúttal

A Nyugat nárcisztikus kultúrája miatt az emberek hajlamosak személyessé tenni az ukrajnai háborút. Ennek egészen groteszk megnyilvánulását tapasztalhatjuk a felsőoktatásban, ahol a lelkiegészség-vállalkozók megpróbálják bemagyarázni a diákoknak és az alkalmazottaknak, hogy a háborúról szóló médiabeszámolók miatt érzelmileg veszélyeztetettnek tekintsék magukat. Kanadában a Brit Columbiai Egyetem azt kéri „a legkülönbözőbb származású diákoktól, akikre erős hatással van az ukrajnai háború”, hogy „hallgassák meg mások élményeit és számoljanak be a magukéiról”. A Johns Hopkins Egyetem „jóléti erőforrásokat” ajánl azoknak a diákjainak, „akiket megviselt az Ukrajna elleni orosz támadás”. Azt üzeni a diákoknak, hogy „reményeink szerint egyéni szinten vigyáznak magukra és minden rendelkezésére álló erőforrást felhasználva megtalálják a követendő utat ezekben a nehéz és bizonytalan időkben”. Mintha a Johns Hopkins a Kijevi Egyetemnek képzelné magát és úgy gondolná, hogy diákjai pontosan azt élik át, amit az ukrajnai diákok.

A Newcastle-i Egyetemen a kutatói szabadságra távozó oktatókkal foglalkozó alkalmazottak hasonló példáját nyújtották annak, hogy Nyugaton az ukrajnai tragédia belső átélését várják el a diákoktól. Közleményükben ezt írják: „Önökhöz hasonlóan mi is tehetetlennek érezzük magunkat ebben a helyzetben”, továbbá „tisztában vagyunk vele, hogy diákjainkra is hatással lehetnek ezek az események, s hogy az ő életükben is súlyos traumát, nehéz időket jelentenek, illetve közelről érinthetik őket”. Az üzenet felhívja a diákok figyelmét arra, hogy a diákszervezet „biztonságos tér, amely minden hallgatót szívesen lát”.

Van valami határozottan gyomorforgató abban, hogy a háború hatása alatt álló brit diákoknak biztonságos teret ajánlanak, amikor ukrán menekültek milliói az életüket mentve hagyják el otthonukat.

Bono, a híres rocksztár, aki szüntelenül a világ legkülönbözőbb részein szenvedő emberek ügye iránti együttérzésével tüntet, ezúttal sem maradt tétlen. Kimutatandó, hogy valódi „gondolatvezér”, aki vállán viseli az ukránok szenvedésének minden terhét, Bono verssel jelentkezett, amelyben Zelenszkij ukrán elnök Szent Patrik szerepében tűnik fel. Áhítatos költeményében Ukrajna és Írország szenvedése csereszabatosak mutatkozik:

„És azért harcolnak, hogy az emberek családjának
Ez az őrültje ne fenyegesse szabadságunkat
Írország bánata-fájdalma
Ma Ukrajna
Szent Patrikot pedig ma Zelenszkijnek hívják.”

Nancy Pelosi, az amerikai Képviselőház elnöknője, a mindenkori nagy igazodó ezt a verset szavalta el Ukrajna-termék márkajelével a kabátujján Washingtonban, Írország barátainak Szent Patrik-napi hagyományos évi ebédjén.

Bono nyomán számos más híresség is sietett Ukrajna nemzeti színeiben tündökölni. Anna Lynne McCord színésznő a költőt is felfedezte magában. Interneten közzétett videójában igen bizarr, Putyinhoz címzett verset szaval két álló percen keresztül. Költeményében tudatja, hogy megérti az érzelmi fájdalmat, amely Oroszország elnökét az Ukrajna elleni támadásra indította. Az érzelemdús Földanya szerepében McCord a legnagyobb természetességgel helyezi magát főszerepbe ebben a háborús drámában.

A közösségi oldalakat valósággal elárasztják a Twitter-üzenetek, amelyekből kiderül, hogy az emberek minden erőfeszítés nélkül kanyarítanak maguknak az ukrajnai háborúból olyan forgatókönyvet, amely az életük történetébe illeszkedik. Az önmagát „gondolatvezérnek, írónak és elemzőnek” meghatározó Matthew Dowd, a Twitteren a Csillagok háborújának egyik epizódjává alakította át az ukrajnai háborút: „Ne legyen semmi kétség. Putyin Palpatine császár. Az ukrán nép és mindazok, akik világszerte és itt Amerikában kiállnak a demokráciáért, nos, ők Rey Skywalker, Jyn Erso és a Lázadók Szövetség. Döntsd ell, hova állsz! Erre reagálva mások is csatlakoztak a csillagok háborújának ukrajnai verziójához. Egy spanyol tanár Twitter-üzenete következik: „Kölcsönveszem a párhuzamot és hétfőn bemutatom diákjaimnak! Köszönöm!”

Ha Ukrajna „mindenestül rólam szól”, akkor a háború az öndicséret eszközévé válik. Egyes esetekben személyes kellemetlenségnek. Joy Behar, a The View című tévéműsor egyik házigazdája például fontosnak tartotta közölni, hogy a háború miatt tervezett olaszországi szabadsága akadályba ütközik. Ebben az esetben legalább nem az erényfitogtatás indítja emberünket arra, hogy nárcisztikus szellemben személyes üggyé értékelje le a pusztító ukrajnai tragédiát.

Fenyegetőbb jelleget ölt viszont a nárcista erényfitogtatás, amikor a nyugati politikai elit tagjai gyakorolják, akik a háborúban önmaguk erkölcsi rehabilitációjára fedeznek fel lehetőséget. A nyugati globalista elit egy idő óta legitimációs válsággal küzd, és nemigen képes jelentéssel megtölteni a maga szerepét. A hitvány afganisztáni kivonulás csak egy volt a nyugati globalista elit megalázó kudarcainak és vereségeinek sorában – gondoljunk csak Szíriára, Líbiára vagy Irakra. És mivel ez az elit nem tudta értelemmel megtölteni önnön életformáját, mély törésvonalak jelentek meg a társadalomban, s ezek mentén véget érni nem akaró kultúrharc tört ki.

Ezzel magyarázhatók azok a nyugati kommentárok, amelyek az Ukrajnának nyújtandó segítség szükségességéből egyenesen arra következtetnek, hogy akkor az iraki és egyéb beavatkozások is legitimek voltak. Ezt hangoztatja például John Podhoretz, a neves amerikai neokonzervatív szerző, amikor arról ír, hogy az Ukrajna elleni orosz támadás utólag is „igazolja a neokonzervativizmust”. Az amerikai intervencionizmus régi híve így érvelt: „Az amerikai elrettentés évek óta nem működött már, mielőtt Vlagyimir Putyin megkockáztatta, hogy bevonuljon Ukrajnába, és itt az idő, hogy ezt az elrettentő hatást visszaszerezzük. Elmondhatjuk tehát, hogy a neokonzervativizmus ismét időszerű”.

A neokonzervatívok azt képzelik tehát, hogy ismét eljött az ő idejük, de ezzel nem állnak egyedül, mert ugyanezt képzelik a globalista liberálisok is. „Ez a háború megmentheti a liberalizmust” – fejtegeti Francis Fukuyama. Fukuyama, aki a liberális demokrácia amerikai változatát az emberi civilizáció betetőzésének tekinti, csalódással és aggodalommal tapasztalta, hogy az utóbbi években az amerikai liberalizmus nem volt képes értelemmel megtölteni a közéletet. A második világháború óta a liberális demokrácia utat vesztett. Nem tudta elismerni, hogy erkölcsi és szellemi erőforrásai kimerültek, így hát jobb híján a „populizmust” tette felelőssé minden bajáért. Putyin azonban alkalmat teremtett rá, hogy az amerikai liberalizmus erkölcsileg rehabilitálja magát, éspedig abban a reményben, hogy egy új egység érzése jöjjön létre a gonosz birodalmának új kiadásával szembe. Mint Fukuyama kifejtette: „amikor rátámadt egy demokratikus országra, Putyin bizonyos értelemben világos erkölcsi helyzetet teremtett”. Fukuyama ezt úgy érti, hogy „Putyinhoz és korrupt oligarcháihoz képest kifejezetten jól festünk”. Ezt az alkalmat pedig meg kell ragadni – gondolja Fukuyama és vele együtt az amerikai külpolitikai elit.

Még a Bloomberg vélemény-oldalán az új világrendről megjelent, különben igen józan elemzés is annak a reménynek ad hangot, hogy a globális liberalizmus ismét rátalálhat erkölcsi rendeltetésére: „A modern liberalizmus egyik nagy problémája az volt az elmúlt néhány évtized során, hogy nem volt megragadó narratívája, sem pedig hatásos szereposztása arra, hogy kik a hősök és kit a gonoszok. A globalisták a ››komparatív előnyök‹‹ és a ››kereskedelmi sorompók‹‹ vértelen nyelvén beszéltek, miközben a populisták acsarkodó elitekről és titkos összeesküvésekről szónokoltak. Putyin most akaratlanul is mindezt visszájára fordította. Az egyik oldalon ott van Zelenszkij, a szabadság hőse, a másikon pedig az antiliberalizmus, amelyet olyan szörnyetegek testesítenek meg, akik gyermekekre szórnak bombákat.”

Ha pedig egyszer Ukrajna a Nyugat morális rehabilitációjának eszközévé válik, akkor rá kell jönnünk, hogy a nárcizmus kultúrája nem pusztán egyes hírességekről szól, akik megpróbálnak szerepet találni maguknak a háborúban. Egyben sokkal alattomosabb valami, mint az egyetemi lelkisegély-vállalkozók igyekezete, hogy kijátsszák az áldozatiság kártyáját.

Aki az ukránok tragédiáját arra használja, hogy így teremtsen erkölcsileg tiszta helyzetet, az a kulturális élősdiség pregnáns példájával szolgál. Aki mások szenvedésének felhasználásával kíván erkölcsi előnyhöz jutni, aligha tehet szert tartós erkölcsi tekintélyére. És ami fő, akiknek a háborúról az jut eszükbe, hogy mindez róluk szól, mindenekelőtt az ukrajnaiaknak tesznek igen rossz szolgálatot. Aligha várhatjuk el a Nyugattól, hogy az önzetlenség legyen politikájának vezércsillaga. Semmi rossz sincs abban, ha valaki a nemzeti érdek alapján támogatja Ukrajnát. Az olyan politika azonban, amelyet a kulturális nárcizmus motivál, minden bizonnyal következetlen, ingatag és megbízhatatlan lesz. Az ukrajnaiak ennél többet érdemelnek. Nevezetesen azt, hogy saját jogon vegyék őket komolyan. Ez az ő történelmük, nem pedig arra való, hogy elorozzuk tőlük.