„A kultúra sohasem jöhet kívülről, csak belülről, szervesen nőhet ki.”
Kornis Gyula
A hazai jobboldal politikai napirendjéhez illő nemzeti-konzervatív szellemi menetrend megalkotásában a belső források élveznek elsőbbséget.
SZELLEMVASÚT
Szellem és anyag, gondolat és hatalom, kultúra és politika viszonya sokkal inkább horizontálisan mellérendelő, mintsem vertikálisan alá-fölérendelt, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne köztük időnként elsőbbség. A szerzőn kívül senki más által nem olvasott, mert a megírás után elégetett kéziratból nem szökken szárba sem egyéni, sem kollektív cselekvés, beteljesítetlen marad a Nagy Ígéret. De a testellenes gnózis és posztmodern változata, a testetlen Meta-virtualitás is veszélyes tévút. Szögezzük hát le, hogy az első mozgató mindig a gondolat, ám a tett felelőssége sem kevesebb, ugyanis a kimondott szót ez bírja létesülésre. Foganás vagy születés: értelmetlenség eldönteni, melyik, úgymond, a fontosabb. Jó platonistaként persze az Ideának adjuk az elsőbbséget és radikális idealistaként hisszük a Szentírás szavát, mely szerint „az Ige testté lett” (Jn 1,14). Ami aztán, olvassuk ugyanott, „közöttünk élt, láttuk dicsőségét”.
Ebben az oda-vissza hatásokból álló viszonyrendszerben a politikai rövidlátás éppen olyan veszélyes lenne, mint a szellemi távollátás. Éppen ezért nem lehet konzervatív filozófiáról beszélni jobboldali politikai praxis nélkül – és fordítva! Az előbbi nem lenne más, mint tét nélküli puszta okoskodás, az utóbbi viszont csupasz hatalmi mechanizmussá válna. A kettő közötti folyamatos, aktív kapcsolatot akkor lehetséges megteremteni, ha különböző sebességüket felismerjük, és kölcsönösen összehangoljuk a szellemi menetrendet a politikai napirenddel.
Alain de Benoist, a francia Új Jobboldal alapító-teoretikusa, a GRECE vezetője és számos folyóirat (Élements, Krisis, Nouvelle École) szerkesztője volt az első, aki a 20. századi jobboldalon felismerte az eszmék erejét. A metapolitika, vagyis a napi politikai küzdelmek mögött álló hosszútávú szellemi munka, mélységében tagolt kulturális befolyásszerzés, nyersebben szólva az ideológiai harc szükségességét azzal magyarázta, hogy nem elég csupán a pártpolitikára koncentrálni, a nyelvpolitikára is kell. Összefoglalóan a következőképpen írt: „Világos elmélet nélkül nincs hatékony gyakorlat. Az eszméket nem spórolhatjuk meg! A lovat sem lehet a farkánál fogva megzabolázni. A történelem minden nagy forradalmát azért hajtották végre, hogy azt, ami a szellemben már végbement, a tettekben is megvalósítsák. Nem lesz Lenin, amíg nincs Marx. Ez a teoretikusok bosszúja”. Kora hivatalos/hivatásos francia jobboldalát (republikánusokat és monarchistákat, gaulleistákat és OAS-puccsistákat), a hozzá képesti Régi Jobboldalt a következőkkel vádolta, méghozzá 1968 tapasztalataiból kiindulva:
„Nem látta, hogyan fenyegeti a kulturális hatalom az államapparátust; vagyis azt, hogy miképpen hat a »kulturális hatalom« azokra az implicit értékekre, amelyek körül a politikai hatalom fennmaradásához elengedhetetlen konszenzus kialakul. Ezért aztán azt sem tudja, hogy a politikában a nyílt, frontális támadás csupán learatja az előzetesen megvívott ideológiai lövészárokharcok gyümölcsét. A jobboldal egy meghatározott része töredezett csoportokat alkot, egy másik, a parlamentben ülő láthatóbb része pedig mindig a legsürgősebbre, azaz a következő választásokra koncentrál. De minden alkalommal, amikor rövidtávon cselekszik, újabb és újabb területeket ad fel, és végül hosszú távon szenved vereséget” (Kulturrevolution von rechts. 1985, 2017).
De Benoist ebben a könyvében, melynek címlapját egy ógörög szobortöredékkel lefedett Guevara-arckép díszítette, nyíltan Antonio Gramscira (1891–1937) hivatkozott, sőt magát gyakorta „jobboldali gramsciánusnak” is nevezi, utalva arra, hogy az olasz marxista gondolkodó és politikus börtönben írott feljegyzéseinek (Börtönfüzetek) alapján gondolkodik, és tervez. Gramsci a „vörös két év” (biennio rosso, 1919–20) olaszországi sikertelensége után jött rá, hogy Nyugaton a helyzet alapvetően más, mint Keleten: a polgári társadalmakban nem lehet puccsal megdönteni a hatalmat, hiszen annak gyökerei a politikai felszínnél jóval mélyebben találhatóak. Ezeket pedig a lehető legszélesebben értelmezett kultúrában, annak mélyszerkezetében (szokások, hagyományok, kánonok, művelődési mércék) lelhetjük fel.
Amint Gramsci írta: „Keleten az állam volt minden, a polgári társadalom kezdetleges és cseppfolyós volt; nyugaton az állam és a polgári társadalom között helyes arány állt fenn, és amint az állam megrendült, rögtön megmutatkozott mögötte a polgári társadalom vaskos szerkezete. Az állam csak előretolt lövészárok volt, s mögötte erődök és kazamaták vaskos láncolata húzódott meg” (Az új fejedelem – Jegyzetek Machiavellihez. ford. Betlen János, 1977). Ennek megállapításával nemcsak azt ismerte fel, hogy a kényszerek világához tartozó „politikai társadalom” (società polica) mellett létezik az önkéntességen alapuló „polgári társadalom” (società civile), hanem azt is, hogy az előbbihez tartozó testületek (állam, hadsereg, rendőrség, bíróság, ügyészség, iskola, pártok) mellett az utóbbiak szervezetei és a rajtuk keresztül végzett „folyamatos meggyőzés” (persuasione continua) tevékenysége – például az újságok, könyvek, egyesületek révén – talán még fontosabb is. A leninista villámháborús taktika helyett a Gramsci-stratégia szívós lövészárokharcot jelent, amely hosszútávú szellemi megalapozással kezdődik, a közgondolkodás átformálásával folytatódik, s végül egy konszenzusos „kulturális hegemónia” (egemonia culturale) tetőzi be.
Másként megfogalmazva: az eszméknek következményeik vannak. A szállóigévé vált sort Richard Weaver amerikai konzervatív gondolkodó mondta, akinek egy sor kortársához (William F. Buckley, Whittaker Chambers, Frank Chodorov,Willmoore Kendall, Russell Kirk, Molnár Tamás, Clinton Rossiter, Peter Viereck, Eric Voegelin) hasonlóan komoly része volt az amerikai konzervatív reneszánsz útjára indításában. Méghozzá a II. világháború után évtizedben, amikor a kor ünnepelt liberális közírójához, Lionell Trillinghez hasonlóan sokan gondolták úgy, hogy Amerikában „a liberalizmus nem csupán az egyetlen domináns intellektuális hagyomány, hanem az egyesegyedüli” s emiatt „a konzervativizmus nem több egy sor idegesítő mentális gesztusnál, ami megpróbálja eszmévé föltornászni magát”. Emiatt aztán a „konzervatív” szót a politikai életben először a nyolc év után leköszönő Eisenhower elnök használta pozitív felhanggal, egykori alelnöke mellett kampányolva. A számára tét nélküli bátorságnak meg is lett az eredménye: Richard Nixon elvesztette az 1960-as elnökválasztást…
Innen nézve látható igazán annak a hosszú menetelésnek a távlatossága, amely végül a Reagan-érához vezetett! A ’80-as évek sikeres republikánus elnöksége valójában az ’50-es években alapozódott meg az amerikai konzervatív hagyomány újrafelfedezésével, folyóiratok (Intercollegiate Review, Modern Age, National Review) létrehozásával, klubok és könyvkiadók működtetésével – azaz elméleti munkával. De az „ész csele” módján kellett hozzá Barry Goldwater 1964-es veresége és Nixon felemás elnöksége (1969–74), és biztosan nem következett volna be a mozgalmi politizálás megindítása (American Conservative Union, Conservative Political Action Conference, Moral Majority, New Religious Right, Young Americans for Freedom), valamint televíziócsatornák és agytrösztök (Free Congress Foundation, Heritage Foundation) alapítása nélkül. Ahogy Marx nélkül nincs Lenin, úgy Kirk nélkül sincsen Reagan.
Ugyanez magyar vonatkozásban megfogalmazható Berzsenyi és Széchenyi relációjában vagy Réz Mihály és Tisza István személyiségpárjaival. Előbbiek között jólismert a kölcsönös megihletés, Széchenyi például így írt Berzsenyinek: „Méltóztasson, ide mellékelt munkámat – mellyel már régóta kívántam kedveskedni – habár tárgya nem igen kellemes ’s érdekes is, nyájas hajlandósággal elfogadni. Rég óhajtom a Nagy Hazafit személyesen Miklán felkeresni”. Utóbbiak pedig közös könyvet is jegyeztek (Választójog. Tanulmányok. 1914), amelyet a Tisza által alapított Magyar Figyelő adott ki, melynek Réz legszellemdúsabb főmunkatársa volt.
A szellemi erőkifejtést és a politikai eredményt persze nem egy az egyben váltják, a kultúra és a hatalom sebessége, sűrűsége nem ugyanakkora. Mint ahogy egy tonna tollnak és egy tonna vasnak is csak a súlya ugyanakkora, bár az kétségtelenül megegyezik. A szellem vasútja nem gyorsvonat: lassan, de biztosan ér célba, ha következetes munkával jól fektettük le elébe a síneket.
NEMZETI-KONZERVATÍV KONSZENZUS
A baloldali–liberális blokk visszatérését eredményező 2002-es választások után jelent meg Lánczi András könyve, a Konzervatív kiáltvány, amely kimondta, hogy „türelmes, lassú, állhatatos szellemi és szervezői munkával lehet eredményeket elérni”, és csak egy ennek folytán előálló, politikafilozófiailag kidolgozott „konzervatív fordulat” szállhat szembe a restaurált (poszt)kommunizmussal. A konszenzusos értékbázis kialakításához elengedhetetlen legnagyobb közös osztót is meghatározta, amikor úgy írt, hogy szükséges, hogy „a jobboldal, amely szerencsére mind világnézetileg, mind képzelőerejét tekintve sokszínű, nyíltan vállalja és kifejezze elkötelezettségét a konzervativizmus valamilyen válfaja mellett”. Húsz évvel ezelőtt keletkeztek az idézett sorok – hosszú menetelés vezetett idáig!
Ez természetesen sem húsz évvel ezelőtt, sem napjainkban nem az egyszeri Burke-olvasó katedrakonzervativizmusa, de nem is valamiféle örökké reagáló-védekező, passzív-agresszív attitűd. Szerencsénk van, ugyanis azt, hogy mi ma a konzervatív maximum, nem kell feltalálnunk. A recept a kezdünk ügyében van, ha – jó konzervatív módjára – hazai gondolati hagyományunkban keressük. Tőkéczki László a módszertannal kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz. Nem szükséges tehát a kétségbeesett szellemi importtevékenység. Tanulni persze mindenkitől lehet és kell, de egyetlen mai nyugati modell sem a mi feltételeink között született, míg egykori elődeink nagy részben a mi gondjainkkal is küszködtek.” (Hitel, 1996/augusztus, kiemelés tőlem)
A Trump-éra Amerikájában felbukkanó national conservative mozgalom igen szimpatikus kezdeményezés például, főképpen a demokratapárti progresszív liberalizmusnak való partvidéki behódolás és a republikánusok neoliberális–neokonzervatív tévútja után. A magyar konzervativizmus azonban már akkor nemzeti volt, amikor az Amerikai Egyesült Államok a ma ismert határai között még nem is létezett. Asbóth János a magyar konzervativizmust meghirdető 1875-ös könyvében például úgy írt, hogy míg „a liberalismus [saját] elveit és theoriáit, a conservativ politika mindenekelőtt a hazát igyekszik szolgálni” (Magyar conservativ politika). 1896. december 19-én pedig azt mondta a Képviselőházban, hogy „a legfőbb nemzeti konzervatív érdek a magyar hazának a fennmaradása”. Ennél a receptnél ma sem tudunk – vagy akarhatunk – jobbat.
E körül a nemzeti-konzervatív paradigma körül helyezkedik el ma is, közel 150 évvel később a szélesen értelmezett konzervatív tábor és politikai szövetségese, a magyar jobboldal. A végcél, vagyis a belülről vezérelt Magyarország megteremtésének része a határvédelem és a gazdasági önállóság kivívása, a munka- és családközpontú életmód megalapozása, valamint a kulturális szuverenitás védelmezése. Ennek a programnak a megvalósítása egyben a magyar konzervativizmus bő kétszázéves (!) történetének fő szervezőelve is. Közhely, hogy minden nemzet konzervativizmusa a saját(os) nemzeti arculatának megfelelően alakul, önnön történeti kihívásaira adott válaszainak láncolatából áll elő és ennek megfelelően alig-alig lehet egy másik nemzetre szabni. Röviden: magyar konzervativizmust csak magyarkonzervatívokkal lehet csinálni.
Miután a magyar nemzet modernkori történetének legnagyobb fenyegetése rendre a kívülről irányított progresszió volt, így hát az örök ellenség a bármelyik égtáj felől érkező birodalmi beolvasztás kísérlete és vele együtt a hazai viszonyok külérdekek szerinti, haladáselvű átalakítása. Ez váltotta ki a germanizáló bécsi jozefinizmussal szembeni rendi ellenzék ellenállását és ez ellen írta Madách Imre a Bach-adminisztráció idején a Civilizátort (1853–54), amelyben az aktuális „progresszor” a következő mondja: „Én Stroom vagyok, a nagy civilizátor […] Keletre hordom áldását nyugotnak”. A progresszió szélkakasai 1918–19-ben tíz hónap leforgása alatt a kritikátlan wilsonizmustól eljutottak a kompromisszummentes leninizmusig, majd 1989–90-ben visszacserélték a keleti cégért nyugatira és ettől kezdve a transzatlanti haladást akarják – akár talajcsere árán is – hazai földbe öltetni.
A nemzeti-konzervatív erők a kívülről irányított progresszió mindkét komponensével felveszik a küzdelmet, mivel 1) a birodalmi beolvasztás – katonai, jogi, politikai, gazdasági, kulturális – projektjét ugyanúgy és ugyanazért ellenzik, mint 2) a kierőszakolt haladás szuverenitássértő gyakorlatát. Idehaza az, aki nemzeti, egyúttal konzervatív is, a konzervatív ember pedig szükségképpen nemzeti. Célunk ma is az, ami mindig is volt: hogy Magyarország egy Magyarországról kormányzott magyar ország legyen, és maradjon.
ÚJ IDŐK ÚJ DALAI
Az „új idők új dalaival” – amint Ady írta egykor – ma nem kívülről, pláne nem Dévény felől kell betömi, hanem belülről kifelé. A kívülről irányított progresszív megoldások függőséget és örökös lemaradást okoznak, a belül vezérelt eszmék azonban önbizalmat adnak, sőt újabban követésre méltó példát is, másoknak. Bizonyság erre az a széleskörű külföldi érdeklődés, amely Magyarországot, kormányának hatékony cselekvését és a mögötte álló gondolatok érvényességét övezi. Amint a magyar kormány (kül)politikai akciórádiusza jóval nagyobb, mint amennyit az ország mérete és lakóinak száma sugallna, úgy a hazai konzervatív gondolkodás is nagyobb lábnyomot hagy maga után. A két jelenség összefügg: a nyugat-európai, sőt az amerikai konzervatív mozgalmak Magyarországon járva értékes tapasztalatokat meríthetnek saját megújulásukhoz, úgy a kormányzati döntések (határkerítés, patrióta gazdaságpolitika, rezsicsökkentés), mint a távlatos célok tekintetében (munka- és családközpontú társadalmi rend, nemzeti integráció), de mindenekelőtt az ezekhez szükséges bátorságunkból.
A XXI. Század Intézet tavaly Új Idők címmel könyvsorozatot indított, egyenesen a magyar jobboldal hosszútávú gondolati megalapozásának missziójával. A kötetek utolsó lapján olvasható feladatvállalás így hangzik: „A 21. század nem a huszadik folytatása. Az új századhoz új gondolkodás, más hozzáállás és a megelőzőtől eltérő szellemiség szükséges. Amit, ha nem lenne alátámasztást sem igénylő evidencia, már eddig eltelt első két évtizede is bőségesen bizonyított. Átalakulóban van a világ rendje: a nemzetközi erőviszonyoktól kezdve az európai kontinens két fele közötti egyensúlyon át a belpolitikai törésvonalakig minden átrendeződik. Az új helyzetben a régi megoldások használhatatlanok, akárcsak azok a korábbi receptek, amiket más idők más problémáira írtak föl – ráadásul gyakran nem is idehaza. A XXI. Század Intézet könyvsorozata, az Új Idők hazai szerzők gondolatainak közrebocsátásával kíván hozzájárulni a magyar politikai gondolkodás megújításához.”
A sorozat G. Fodor Gábor politikai filozófus, a XXI. Század Intézet stratégiai igazgatójának Az Orbán-szabály – Tíz fejezet az Orbán-korszak első tíz évéről című könyvével debütált, amely maga is stratégikus alkotás. Alcíme szerint a 2010 és 2020 közötti időszakról, azaz „Orbán Viktor évtizedéről” (Schmidt Mária) szól, a szerzőre régóta jellemző politikai realizmussal és filozófiai igénnyel megközelítve (lásd korábbi munkái közül: Gondoljuk újra a polgári radikálisokat. 2004, Kérdéstilalom. 2004, Kormányzás/tudás. 2008). A könyv Orbán Viktor immár 32 éve tartó politikai pályafutása (melynek felerésze ellenzékben, másik, éppen most megnövekvő fele kormányon telt) alapján állítja fel a politika ökölszabályát: nem elég, ha igazunk van, többséget is kell mögé szervezni, ezért a sikeres/korszakos politikus mindig közösségépítő.
A húsz éven keresztül (1990–2010) eltérített rendszerváltoztatást befejező, majd rögvest új rendszert kezdő (Nemzeti Együttműködés Rendszere), sőt ezzel egy korszak alapjait lerakó politikai cselekvést kétfelől magyarázza a könyv – amint G. Fodor írja: „Míg az első rész a változtatásról szól: az alapításról, az új politikai rend bevezetéséről, arról, hogy a régi, érvényüket vesztett szabályok helyébe új szabályok lépnek; addig a könyv második fele a megőrzésről és a megvédésről szól, arról, hogy a status quo védelme is lehet lázadás – mert a szétesett világban ugyanazt képviselni, az is forradalom.” A posztkommunizmust leváltó új rend társadalmi többségét (az elején idézett Gramsci szavaival: „történelmi blokkot”) olyan politikai többséggé szervezni, amelyet választásról-választásra meggyőző parlamenti többségre lehet váltani, szellemi innovációt és politikai kreativitást egyaránt igényel.
Az Orbán nevével fémjelzett szabálykönyv után Sorosról szóló ténykönyv következett, amely a sorozat méltó folytatásán túl a mögöttünk hagyott évtized alapkonfliktusát személynevekkel polarizálta. A Nagy Terv – A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában mintegy 400 oldalon keresztül foglalja össze az Intézet kilenc munkatársának egyéves kutatómunkáját, amelyhez a forrásokat 12 nyelven gyűjtötték és elemezték. Soros György összesen 18 közép- és kelet-európai országban folytatott 1984 és 2020 közötti tevékenységét – közép-ázsiai és egyesültállamokbeli kitekintéssel kiegészítve – mutatja be a dokumentáló erővel és bizonyító igénnyel írott „fehérkönyv”. Több mint 200 tételből álló jegyzetapparátussal, kronológiával, fogalommagyarázó szótárral, ötoldalas névmutatóval, továbbá 22 darab, harmadrészt archív fotóval kiegészítve.
Soros György maga mondta 1993 végi, közép- és kelet-európai körutazása bukaresti állomásán az őt kísérő amerikai riporternek: „Nyugodtan írja csak azt, hogy ami egykor szovjet birodalom volt, az Soros-birodalom lett.” Ennek megteremtésére irányul az a „nagy terv”, amely az egykori Csehszlovákiától Magyarországon át Szerbiáig, sőt az egész posztszovjet térségben érvényesült. Ha a helyi erők hagyták, pláne, ha szolgálatába szegődtek, mint például Albániában vagy a „puha puccsok” utáni Grúziában, Macedóniában, Ukrajnában. A regionális elemzések és országportrék kilenc tematikus fejezetben tekintik át a területileg specializált Operation Soros működésmódját, amely a nemzetközi tőzsdespekuláción és bankbedöntésen kezdve a „csendes felforgatás” számos módozatán keresztül egészen a „színes forradalmak” destabilizációs célú finanszírozásáig terjed.
A legnagyobb kortárs katolikus filozófus, politikai gondolkodó és ellenforradalmár, Molnár Tamás (1921–2010) művei anyanyelvén az első, angol megjelenéseket követően évtizedekkel jelenhettek csak meg. 1991 óta azonban különböző kiadók (Európa, Gondolat, Kairosz, Magyar Szemle, MMA, Századvég, Szent István Társulat) jóvoltából negyedszáz kötete látott napvilágot, alkalmanként évente kettő is. Ezek mindegyike eseményszámba ment, számos közülük a hazai konzervatív reneszánsz konstitutív alapműve lett (A liberális hegemónia. 1993, 2001, Az értelmiség alkonya. 1996, Az autoritás és ellenségei. 2002, A jobb és a bal. 2004, Az ellenforradalom. 2005). A huszonhatodik, magyarul is olvasható Molnár-mű 1989-ben íródott és egy évvel később franciául jelent meg, címe: Európa zárójelben. A könyvet S. Király Béla fordította, a jelen kiadáshoz csatolt, öt tételből álló, 1989–92 között keletkezett azonos témájú cikkeket pedig Betlen János.
A hidegháború végén, a berlini fal ledöntése közepette, a közép-európai rendszerváltoztatások megindulása után, de még az amszterdami szerződés aláírása előtt írott művében Molnár olyan aggályokat fogalmaz meg, amelyek manapság aktuálisabbak, mint amikor papírra vetette őket. Amikor például azt olvassuk, hogy 1989/90-ben „a kelet-európaiak kitűnő bizonyítékát adják identitásukhoz való ragaszkodásuknak”, ám fel kell tennünk a kérdést, hogy „mi fog történni holnap, amikor a kérlelhetetlenül intoleráns szuper-Európa szemben találja magát egy tagnemzettel, amely újra rátalál saját, előző modelljére, vagy úgy dönt, hogy irányt változtat érdekeinek jobb szolgálata érdekében”, akkor nem lehet nem napjaink uniós vitáinak gyökérokára gondolni. Prófétának bizonyult annak megállapításában is, hogy a kontinens értékhasadása akkor lesz igazán nyilvánvaló, ha felmerül, hogy „miért kellene Magyarországnak, Lengyelországnak vagy Romániának érintettnek éreznie magát, amikor egyes nyugati országokat afrikai tömegek árasztanak el”. A kötet utolsó mondata pedig mintha napjaink uniós eljárásainak idején válna valóra, amikor „a sokat dicsért európai egység nemcsak egy különleges mechanizmust indít útjára, hanem ideológiát is, amely összeegyeztethetetlen Európa történelmi géniuszával”.
A könyvsorozat legfrissebb tagjának utolsó szövege, amely éppen harminc évvel ezelőtt íródott (Ne indulj nyugatnak, fiam!), visszavezet minket eredeti felvetésünk magyarázatához: „ezek odaát gazdagabbak, de nem jobbak nálunk, kényelmük pedig megrontó és lealacsonyító”. Kezdetben talán ijesztő, aztán egyre inkább megnyugtató az érzés, ha tudjuk: csak önmagunkra számíthatunk. Az Új Idők első három kötete teljesíti azt a történetpolitikai küldetést, amit Ady egy másik, immár minden szempontból egyre aktuálisabb versrészlete szólaltat meg: „Szép szemben állni ezernyi pokolnak / S kis itthonunkban harcolni ki rendet.”