Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Született május másodikán – Harminc éve, 1990-ben ült össze az első szabad magyar Országgyűlés

„A történetírás, ha mégoly józan is, és mégoly jóakarattal igyekszik is a tárgyilagosságra, mindig költészet marad.” HERMANN HESSE
„Filológiai módszerrel csodákat nem lehet cáfolni, hiszen éppúgy hitelesített beszámolók adatolják őket, akárcsak a háborúkat és a békekötéseket.” BENEDETTO CROCE

Hogy a kommunizmus erőszakra épül, a kommunisták is tudták. Egyik legőszintébb alkotásuk, a Vasfüggöny például sohasem hazudott, azt üzente: „Itt maradtok, ha beledöglötök is!”. Szellemi építményüket ugyanakkor a kiválasztottnak minősített munkásosztály szabadságvágya folyamatosan erodálta, ezért komoly erőfeszítésekre, sok munkára volt szükség fenntartásához. Ha valakik, a kommunisták pontosan tudták, hogy a tudat határozza meg a létet, nem pedig fordítva, ahogy Marx tanította. Harminc évvel a kelet-európai antikommunista forradalmak után egymást követik a szebbnél szebb évfordulók, ma éppen az első szabadon választott magyar Országgyűlés megalakulásának napjára emlékezhetünk. Abban is sok munka van, hogy ez az évforduló csekélyebb súllyal szerepel a köztudatban, mint illene. Mivel a szabadság természete erősen hajaz a palackból kiszabadult szellemére, aggódnunk mégsem kell.

I.

Az első szabad választás csodálatos győzelem volt a kommunista diktatúra felett. Ez a győzelem ugyanakkor és sajnos nélkülözte a totalitást, azaz a teljességet, a befejezettséget. A kommunisták pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt játszi könnyedséggel alakult át MSZP-vé, mi több, a pár hónap alatt demokratikus szocialistákká szelídült kommunistáknak az első szabad választásokon elért 8 és fél százalékos választási eredménye – a fiatalabbak kedvéért mondom – olyan képtelenségnek tetszett, mintha a náci NSDAP némi névváltoztatással és néhány új, tisztes taggal bővítve jutott volna be a második világháború utáni első német szövetségi parlamentbe, mindezt úgy, hogy bár Adolf Hitler meghalt, közvetlen munkatársai továbbra is legitim résztvevői lettek volna az újjáéledő német politikai életnek. Súlyosbító körülményként említem, hogy a demokratikus hatalomátvétel pillanatában a magyar államapparátust, annak kulcsfontosságú háttérintézményeit, az igazságszolgáltatást, a gazdaság meghatározó szektorait, a felsőoktatás világát a teljes magyar médiavilággal egyetemben – néhány üdítő kivételtől eltekintve – továbbra is azok működtették és felügyelték, akik annak előtte évtizedekig a pártállami nómenklatúra pókhálóját szőtték, reagálva annak minden rezdülésére. Aki egy kicsit is konyít a gyakorlati politikához – a kommunistákat leszámítva ez 1990-ben kevesekről volt elmondható – pontosan tudja, ebből aligha sülhet ki jó. Másképp fogalmazva: a nyílt pártállami erőszak világának lebontása után 1990-ben kezdetét vette a posztkommunizmus korszaka. Ezt a korszakot nevén kell neveznünk, mert a rendszerváltoztatással kivívott függetlenség és szabadság, valamint az immáron demokratikus jogrendszer ellenére a hazugságok, a féligazságok, az elkenések, az elfedések és a torzítások küzdelmes évei következtek. Iszapbirkózás volt ez a javából, ahol az egyik csapat apró mozdulatokból, kacsintásokból is értette egymást, míg a másik küzdő fél, ha nem is naivan, de tapasztalat- és információhiánytól, valamint belső versengéstől sújtva próbált helytállni.

A kormányrudat kézbe vevő miniszterelnök, Antall József természetesen tisztában volt ezzel, csalódottságát azonban a polgári önmérséklet eleganciájába öltöztette. Egyetlen érzelmi kirohanása ott csenghet még fülünkben: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” Az 1994-es választások aztán végképp világossá tették: hazánk dicsőséges antikommunista forradalma elbukott, vagy ha el nem is bukott, félresiklott, idézőjelbe került, ami köztudomásul jelentős befolyással van a jelentésre. Az 1990-es első szabad Országgyűlés posztkommunista képviselői, illetve az alig néhány év múlva társutasként lelepleződő szabaddemokraták – a mögöttük álló apparátussal –, ha magát a rendszerváltoztatás katarzisát nem is tudták elvenni, a visszatérés és újrakezdés lendületét minden eszközzel igyekeztek megakasztani. Nem állítom, hogy átütő, mindent elsöprő sikerrel jártak volna, de az elmaradt igazság- és jóvátétel, a nemzeti érdeket folyvást felülíró, kifelé irányuló szellemi és külpolitikai szervilitás – amely kísértetiesen hasonlított a kommunisták nemzetek felettinek hazudott Moszkva-központúságához –, vagy a szándékosan félremagyarázott „szabadelvűségbe” csomagolt kiárusítás gazdaságpolitikája sokaknak okozott álmatlan éjszakákat. Igazi kínt azon idősebb, sebzett és elcsigázott antikommunista nemzedékek éltek át, akik úgy hitték: a kommunizmus bukásával visszatér a magyarokra olyannyira jellemző nyers és fésületlen igazmondás, és vele a sorsunk feletti teljes önrendelkezés, amely gazdag történelmünk tanulsága szerint csodás felíveléseket szokott hozni ennek az országnak (pl.: 1000, 1456, 1848, 1867, 1920).

kép

Szabad György házelnök és Göncz Árpád köztársasági elnök az Országgyűlésen (Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán)

A kommunizmus bukása utáni első szabad választást és az első szabad magyar országgyűlés megalakulásának évfordulójára emlékezve ünneprontásnak tetszhet a felvezetés. Mit számít ez? Miért éppen most? És amúgy is! Emlékezzünk arra, ami felemel és lépjünk végre túl e mai kocsmán! A mai kocsmán túllépni jó lesz, de ez csak akkor sikerülhet, ha a jeles évfordulót helyes fénytörésben látjuk, ha nem hazudjuk el a történet elejét, ha az elmaradt igazságtevés, a tiszta beszéd szándékáról semmilyen körülmények között nem mondunk le. Csak akkor lesz súlya az elmúlt három évtizednek és benne minden közös sikerünknek, ha rámutatunk arra a küzdelemre, amelynek tétje 1990 után is a múlt és a jelen birtoklása maradt, és amelyben a kommunizmus örökösei folytatták az ellentétpárokban gondolkodó, ellenségképet kreáló, a múltat és annak értelmezését kisajátítani akaró gyakorlatot. Itt jegyzem meg, hogy akik 1990 után a diktatúra bevált szellemi eszközeivel vettek részt a demokratikus közéletben, duplán ártottak, mert arra kényszerítették a többi résztvevőt, hogy sutba dobják a békés egyet nem értés lovagias szabályait! Ha valamit, a rendszerváltoztatás utáni közös időnkből ezt a legnehezebb megbocsátani!

Való igaz, hogy a diktatúrák bármilyen hirtelen és látszólag váratlanul omlanak is össze, szellemük sokáig kísért. Az igazság birtoklásának kizárólagos igénye, a politikai ellenfelek stigmatizálása még mindig része életünknek, és ha figyelmesek vagyunk, az is nyilvánvaló, hogy ez az attitűd nem csak a volt szocialista országok posztkommunista elitjének maradt a sajátja, de az úgynevezett szabad világot is megfertőzte. Sok minden játszott ebben szerepet (a Nyugat ’68-as nemzedéke, a korábbi marxisták, maoisták, trockisták stb. belépése a fősodratú politikába; a bipoláris világrend két fele közötti évtizedes koegzisztencia, kooperáció, kollaboráció úgynevezett „tudásmegosztása”; illetve a Nyugat fél évszázados szabadság- és igazság-monopóliumának pszichológiai utóhatása), de legyünk méltányosak: aki évtizedeken át hozzászokott, hogy mindig igaza van, miközben ellenfele teljességgel téved, nehezen mond le kényelmes pozíciójáról és a vele járó kiváltságokról. A volt kommunisták és a világ univerzalisztikus átalakítását vallók tábora azonban 1990 után hiába tettek meg mindent jól belakott világuk status quo-jának megőrzéséért. A szabadság természetéből fakadóan mindig átrajzolja a kész forgatókönyveket, legyenek azok bármennyire is „invenciózusok”.

II.

Meggyőződésem, hogy csak e komornak tűnő felvezetés után lesz súlya a következő mondatnak. Amit ma a csodák évének, antikommunista forradalomnak, rendszerváltoztatásnak hívunk, az a fentiek ellenére, vagy éppen miattuk a magyar nemzet utolsó fél évezredének egyik, ha nem a legnagyobb sikertörténete! Az a szabadságvágy, amely a 20. században 1956-ban csúcsosodott ki, és amely a ’80-as évek második felétől egyre nagyobb erővel kért magának helyet közéletünkben – elég, ha csak a Duna Kör százezres megmozdulásaira, az erdélyi falrombolás elleni tüntetésekre, a március 15-i ünneplők bátorságára és gyarapodó számára, Nagy Imre és mártír társainak újratemetésére gondolunk – kifejezte mindazt, ami a szabadságeszme lényege. A népek szabadságának eszméje ugyanis nem szivarfüstös szalonokból, értelmiségi szeánszokon vagy az egyetemi klubok zárt világából szökkent szárba, hanem a szabadság kis köreinek, azaz a közösség ezernyi önálló, mégis együvé tartozó egységéből lépett ki a napfényre. Családok, barátok, lakó- és munkatársak, ismerősök és szomszédok fonta szellemi, lelki és érzelmi háló volt ez, ahogy ma is az, és amelynek legfontosabb ismérve, hogy a benne élők kapcsolódásai messze túlmutatnak egyetlen nemzedék vagy érdekcsoport szűk érdekhorizontján. Amikor százezrek vonulnak ki az utcára annak ellenére, hogy tele vannak félelemmel, kell lennie egy titokzatos erőnek. A nemzeti együvé tartozás érzéséről, az együvé tartozás akaratáról beszélek, amely kivétel nélkül és mindig a szívekben születik. Történelmet csak ez az érzés, ez a közös akarat képes írni. Így volt ez háromszáz, kétszáz és száz éve. És harminc évvel ezelőtt is ez az érzés, a közös akaratnak ez az eufóriája adott lendületet mindannyiunknak. Ha pedig megszűnik a nyílt erőszak, az idegen megszállás, ha az együttélés szabályait valóban a népfelség elvén alapuló legitimitás hatja át, késleltetni igen, megakadályozni már nem lehet a visszatérést a szabadság világába és a normalitáshoz.

kép

A parlamenti frakciók megoszlása az 1990-es országgyűlési választást követően

Közép- és Kelet-Európa népei a hiányzó igazságtevés okán mind megélték a késleltetést és a belőle fakadó frusztrációt, de ami teljesítményüket csak fokozza, hogy amit elértek, azt kizárólag a saját erejükből érték el. Harminc évvel ezelőtt nemcsak, hogy nem kaptak segítséget országaik újjáépítéséhez (valamilyen, bármilyen „Marshall-segély”, gazdasági mentőöv vagy legalább adóságaikkal szembeni jóindulatú engedékenység), ezzel szemben a mintának tekintett Nyugat a régi világrend összeomlása miatt felgyorsuló válságát igyekezett a szabaddá (értsd: nyitottá) vált országok piacainak birtokbavételével orvosolni. Szépíthetjük, de a történész, Schmidt Mária keserű megállapítása helytálló: valójában „az történt, ami minden háború végén és így a hidegháború végén is megtörtént, a győztesek kifosztják a veszteseket.” A térség népei azonban ezt is túlélték. Túlélték annak ellenére, hogy Nyugat-Európa választott vezetői, fontos szellemi háttéremberei és gazdasági szereplői 1990-től évtizedeken át az állampárti elitet, illetve a velük összefonódott, tájékozottságát áruba bocsátó értelmiségi segédcsapatokat tekintették elsőszámú tárgyalópartnereiknek. Arra a kérdésre, hogy miképpen voltunk mégis képesek a történelmi sikerre, a válasz az éppen ma harminc éve megalakult, demokratikusan megválasztott népképviselet. Hol ugyanis a szabadság lábát megveti, legyen az akár csak egy talpalatnyi föld, mint 1990. május 2-án a magyar Országház alsóházi terme, ott a hamis ígéretek világa – ha utóbb is, mint szeretnénk –, el fog bukni. Az új és szabad világ persze nem lesz olyan „tökéletes”, mint a kommunista utópia ígérete, sőt, kifejezetten esetleges lesz, de működésében érvényesülni fog a reflexió és önreflexió, az akció és reakció, a teljesítmények állandó mérlegre tételének mechanizmusa. Ez a mérleg sem lesz tökéletes, de G. K. Chestertonnak az okos és kevésbé okos uralkodókról szóló eszmefuttatása mintájára kifejezetten jó, mert leképezi az élet törvényeit, mert emberszabású. Asszociatív alapon tovább is vezethetjük a gondolatot. A kortárs francia filozófust, Alain de Benoist idézve: „Demokráciában a nép nem arról dönt szavazatával, hogy az egyik állítás „igazabb”, mint a többi. Hanem azt adja tudtul, hogy mit részesít előnyben, hogy tovább támogatja-e vezetőit, vagy elfordul tőlük.” Más kölcsönzött szavakkal: „Demokráciában a népnek sem igaza sincs, sem nem téved, hanem dönt.” (Antoine Chollet). A mindenkori döntésben ugyanakkor jelentős szerepe van a jelen kihívásainak, amit nevezzünk most egyszerűen valóságnak. Érdekes megfigyelni, hogy 1990 után a „tökéletlen” demokráciának, vagyis szabadságunk kiteljesedésének paradox módon kedveztek a jelen kihívásai, azaz a válságok képében kopogtató valóság. Minél több és súlyosabb válságot éltek át Magyarország polgárai – de igaz ez egész térségünkre – a választók annál elszántabban és nagyobb számban fordultak szembe az univerzalisztikus és a mindenkor „progresszív” utópiák szószólóival. Így lett a valóság a szabadság szövetségese. Magyarországon 2010 óta sokak számára felfoghatatlan módon lett az, mert lássuk be, hogy egy konzervatív politikai pártcsalád általános és titkos, azaz szabad választásokon háromszor egymás után kapjon kétharmados felhatalmazást, szokatlan, sőt, már-már elképesztő. Ebbe a gondolatkísérletbe egyedül az 1994-es választások nem illeszkednek, amikor az átalakulás sokkszerű megrázkódtatásai után a magukat „szakértőként” bemutató posztkommunisták jutottak abszolút hatalomra, de maradjunk annyiban, ez az a kivétel, amely erősíti a szabályt. A mára kialakult helyzet magyarázata mégsem csupán a posztkommunista elit különböző neveken futó alakulatainak a válságokra adott válasza, pontosabban ezeknek a válaszoknak az értékelése a választók részéről. Mélyebb oka van annak, hogy az 1990-ben káprázatos lapokkal induló „élcsapat” és a velük együttműködő nyugat-európai elit vesztes pályára került. Meggyőződésem, hogy a térségünkben végbemenő és azon túl gyűrűző politikai erőeltolódás magához a szabadsághoz fűződő viszonyunkból fakad, mert az amúgy elvont szabadságfogalom az itt élők számára egyáltalán nem elvont, hanem kézzelfogható. Ahogy az életben is azt tartjuk a legbecsesebbnek, amit elveszítettünk, úgy az 1989-től újra szabaddá és függetlenné vált kelet- és közép-európai polgárok is pontosan tudják, mit jelent a szabadság, az önrendelkezés, a demokrácia. Fél évszázadon keresztül kellett nélkülöznünk mindhármat, így a ragaszkodás hozzájuk érthető. Így lettek a volt szocialista országok élükön Magyarországgal a szabadság és a demokrácia 21. századi védelmezői. Míg ugyanis a nyugati közpolitika elszokott a versenytől és az igen amorf rousseau-i „közjóra” hivatkozva univerzalisztikus, elsősorban az egész bolygóra érvényes témaválasztékot kínál választóinak, addig nálunk még az utópiákra fogékony friss pártok is kénytelenek leszállni a hazai földre, ha képviselőt akarnak bejuttatni a magyar törvényhozásba. Végső soron arról van szó, hogy a 20. század fullasztó örökségét először a térségünk, azon belül is Magyarország volt képes maga mögött hagyni, mert nálunk a szabadság a kommunizmus, de még a posztkommunizmus évei alatt sem vált elvont, gyúrható, manipulálható fogalommá. Rossz ezt leírni, de a baj gyökere, hogy a vak mintakövetés évtizedei után Magyarország idő előtt bizonyult okosnak, ami megbocsáthatatlan. Megbocsáthatatlan, mert Nyugat-Európa erőközpontjai, ha módszereik szerencsére finomodtak is, száz éve perifériának tekintik a Németországtól keletre eső térséget, ahol legföljebb erőforrás található, de ahonnan történelmi tapasztalatokból táplálkozó, tág értelemben vett kulturális vagy civilizációs útmutatás aligha érkezhet. Igazolni látszik ezt a koncepciót a céljaikat, küldetésüket totalitárius mezbe öltöztető, azoknak kizárólagosságot követelő politikai szereplők engesztelhetetlen dühe, akik egyre inkább sarokba szorulnak. Az elmúlt évtized Magyarországot ért példátlan nemzetközi támadássorozata a két totális diktatúra történeti tapasztalatával rendelkező és elfogulatlan szemlélőt az önkényuralmi rendszerek valóságtorzító és -ferdítő praktikáira emlékezteti, mikor is nem az számított, hogy valójában mi történik, hanem az, hogy ami történik, alátámasztja-e a Párt ideológiáját, beleillik-e a stratégiai elképzeléseibe, azaz a forgatókönyvébe, vagy sem. A kész forgatókönyvek világa azonban elmúlt, és remélem, soha többé nem is tér vissza.

Az elmúlt harminc év hazai küzdelmei a múlt értelmezéséről azt mutatják, hogy a magyarok igenis tisztában vannak múltjuk összetettségével, ahogy azzal is, hogy ezt a múltat be kell vallani. Ez a közösség, a kommunizmus, illetve az azt követő posztkommunista korszakot leszámítva a számonkérés, elszámoltatás és felelősségre vonás következetes, néha már-már mazochista bajnoka. Itt miniszterelnököt akasztottak, nem is egyet! Ha pedig a 20. század valamit megtanított a magyaroknak, úgy azt, hogy a birodalmi eszme összeegyeztethetetlen a demokrácia konkrét felelősségeket kijelölő és számonkérő természetével. Európának ezen a vidékén azt is tudják, hogy a demokrácia sem nem népi, sem nem liberális, de valójában még keresztény sem, hiszen a kereszténység jóval több is és más is mint egy kormányzati forma. A demokrácia nem kér jelzőt, demokrácia és pont.

III.

Ideje értékelni ezt a mai évfordulót és azt a sikert, amelyet Magyarország az 1990. május 2-a óta eltelt harminc év alatt elért. Ez az ország és lakói történelmük több mint ezer éve alatt sok mindent véghez vittek, köztük csodás dolgokat! De valljuk be, sohasem voltunk még mintaadói a világ hatalmasainak! Olyan mintaadók, akikre figyelnek, akiknek a szava mindenütt számít. Ha 2020 tavaszán virtuálisan végiglapozzuk a világ sajtótermékeit, azt látjuk, hogy most nem a kiontott vér, nem a vakmerő, halált megvető bátorság miatt, hanem a szabadság és a demokrácia iránti vad elkötelezettségünk okán lettünk „érdemesek” a figyelemre. Ilyen még nem volt. Ezért azt mondom, ez a harminc év a magyar nemzet legújabb és talán legnagyobb sikertörténete. Úgy tűnik, 1956 után újra mi mutatjuk meg a világnak, mi a szabadság természete! És bármennyire ijesztő is a túlerő, amivel szembefeszülünk, nincs miért aggódnunk. Ahol egy poéta azt tanítja övéinek, hogy „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”, ott hiába próbálkoznak percemberek, párórás diktátorok.

*

Május másodika van, az Úr 2020. esztendejében. Valamiért eszembe jutnak a múlt század harmincas és negyvenes évei, amikor sokan úgy hitték, a magyarok elképesztő tudásuk és képességeik miatt idegen bolygóról származnak, hogy ők az atomfizika marslakói. Úgy látom, a kommunizmus bukása után harminc évvel a magyarok a szabadság és a normalitás ufói lettek, akiknek létét hivatalosan cáfolják, de akikben titkon mindenki hisz.

Szigliget, 2020. május 2.

(A képek forrása itt és itt – Fortepan és Wikipedia)