A feldühített virginiai szülők lázadása jó eséllyel pályázhat a 2021-es év legjelentősebb eseményének címére. Felzúdulásuk is szerepet játszott abban, hogy Terry McCauliffe, Virginia állam demokratapárti kormányzója hatalmas meglepetésre vereséget szenvedett Glenn Youngkin republikánus jelölttel szemben. Ezzel a választási eredménnyel nemcsak Biden elnököt érte súlyos csapás, de egyúttal az is bebizonyosodott, hogy az amerikai kulturális elit nem feltétlenül jár mindig sikerrel társadalommérnökösködő törekvéseiben. Elbizakodott kulturális elitünk alighanem a kultúrharc legújabbkori történetében ez alkalommal szenvedett először súlyos vereséget.

Azt a bizonyos elbizakodottságot maga McCauliffe testesítette meg, amikor is leplezetlen megvetéssel reagált a gyermekeik oktatásának tartalmával és minőségével elégedetlen szülők aggályaira. Miután a szülők felpanaszolták, hogy Virginia állam iskoláiban gyermekeiket ideológiai átképzésnek vetik alá, egy televíziós vitában McAuliffe kijelentette: „Nem hinném, hogy a szülők dolga lenne előírni az iskolának, mit tanítson”.

A virginiai szülők tiltakozását a pedagógus szakma egyes képviselői, valamint a Demokrata Párt tisztviselői nem egyszer egyfajta közösségen belüli terrorizmusnak bélyegezték. Ahogy aztán a szülői lázadás Egyesült Államok-szerte terjedni kezdett, az Iskolaszékek Országos Szövetsége (NSBA) levélben követelte Biden elnöktől, hogy a hatóságok „közösségi terrorizmusnak” minősítsék az iskolaszéki meghallgatásokon elharapódzó tiltakozást, s hogy a rakoncátlan szülők ellen a Patriot Act, a 2001 szeptemberének terrormerényletei után életbe léptetett különleges nemzetbiztonsági törvény alapján induljon nyomozás (az NSBA időközben elnézést kért, és visszavonta ezt a levelet).

Egy Scott Smith nevű apát maga Merrick Garland igazságügyi miniszter minősítette közösségi terroristának. Smitht televíziónézők millióinak szeme láttára vették őrizetbe, miután kijött a sodrából egy júniusi iskolaszéki meghallgatáson. Éppenséggel alapos oka volt rá, hogy méregbe jöjjön. Lánya ugyanis a számos iskolában bevezetett transzkultúrának esett áldozatául. A lányok fürdőszobájában rátámadt egy szoknyát viselő fiú, éspedig kifejezetten szexuális értelemben, az iskola vezetői azonban megpróbálták elleplezni a történteket.

A woke pedagógia elleni szülői tiltakozó mozgalmat azzal szokták általában elintézni, hogy pusztán a republikánusok politikai stratégiájának manipulációjáról van szó. Barack Obama volt elnök arra kérte a virginiai választópolgárokat, ügyet se vessenek – úgymond – „a mesterségesen keltett kultúrháborúra”. A szülői aggályokat pedig „műfelháborodásnak” minősítette. Az eseményeknek ez a beállítása nagyvonalúan eltekint attól, mi is késztette arra a szülőket, hogy fellázadjanak a tantermekben folyó rendszerszintű ideológiai átnevelés ellen. Szülők millióinak szemében nincs semmi fontosabb, mint gyermekeik taníttatása és erkölcsi értelemben vett neveltetése. Ezért aztán sok olyan szülő, aki általában távol tartja magát a kultúrharctól, felháborodik és ellenáll, amikor gyermekeiket oktatás címén beleráncigálják az országszerte zajló kultúrháborúba.

Nagyon sokan vannak azok az amerikaiak, akik elfordulnak és csendben maradnak, amikor a mindennapi életben a wokekultúra megnyilvánulásaival szembesülnek. Annál élesebben reagálnak azonban, ha rájönnek, hogy a gyermeküket agymosásban részesítik, és pedig azért, hogy a szülői értékekkel szögesen ellentétes értékeket plántáljanak beléjük. Minthogy a gyermekek ilyenfajta átnevelése korántsem szorítkozik a virginiai osztálytermekre, a szülők lázadása is országos méreteket öltött. Sőt, még csak nem is áll meg az Egyesült Államok partjainál. Nagy-Britanniában és a nyugati világ más országaiban is virginiai sorstársaikhoz hasonló helyzetben találják magukat a szülők.

Bármily furcsa is, a COVID-világjárvány miatt sokhelyütt hosszú időre elrendelt távoktatás sok szülőt segített ráébreszteni a woke pedagógia ártalmaira. Egy Caroline nevű észak-londoni anyától hallottam: „megdöbbentem és elszörnyedtem, annak hallatán, hogy lányom tanára a fehér kiváltságról értekezik”. A tanár arra figyelmeztette a gyermekeket, hogy „tudat alatt maguk is tovább táplálják” – mármint a fehér kiváltságot. Caroline ekkor érezte magát ott azon a bizonyos damaszkuszi úton. „Ekkor lettem divatos balos európaiunió-párti polgárból olyasvalakivé, aki állandó riadókészültségben él és üzemelteti a maga woke-ellenes radarját”. Sok más szülőhöz hasonlóan Caroline is úgy látja, hogy egyszerűen a családjának integritása forog kockán. A szülők természetesen nem szeretnék, ha gyermekeik szembe fordulnának velük, s ha olyan értékeket tennének magukévá, amelyek szöges ellentétben állnak az otthoniakkal. Caroline és annyi más szülő az Atlanti-óceán mindkét partján egyszer csak azon kapta magát, hogy gyermekeik iskolái átnevelő központtá változtak át. Kiderült, hogy már a 6-7 éves gyerekeket is azzal a propagandával táplálják, miszerint a fehérek kiváltság kétségbevonhatatlan tény. Döbbenten tapasztalták, hogy gyermekeikbe a nemi semlegesség és a transzizmus ideológiáját plántálják az iskolában. Sokakat felbőszített, hogy csemetéiket arra oktatják, szégyelljék magukat nemzetük múltja miatt és a nyugati civilizáció gyűlöletére nevelik őket. Megrökönyödve tapasztalják, hogy 7-8 éves gyermekeiket arra biztatják, vegyék górcső alá nemüket, például ne vegyék adottságnak, hogy lányok. Egyszeriben rájöttek, hogy az osztályterem a kultúrharc legfontosabb csataterévé vált.

MÁR AZ ÓVODÁSOKAT ÉS AZ ÁLTALÁNOS ISKOLÁSOKAT IS CÉLBA VETTÉK

Mint Az identitásválság 100 éve című könyvemben kifejtettem, a kulturális értékek körül zajló küzdelmek egyik legfontosabb mozzanata az, hogy ki dönt gyermekeink szocializációjának módjáról. Az előző évszázadban emiatt feszültség keletkezett az úgynevezett haladó pedagógusok társadalommérnöki törekvése és a szülők igényei között. Az elmúlt évtizedekben e feszültség konfliktusba torkollott, valahányszor az iskolák igyekeztek a minimumra szorítani vagy egyenesen kiiktatni a szülőket gyermekeik szocializációjából. Az ezredforduló óta pontosan ilyen folyamat zajlik, sőt erősödött fel olyannyira, hogy még az óvodások és az elemi iskolások és az ideológiai alapon működő tananyag-írók célpontjává váltak.

Vegyük például Oregon állam 2001. márciusában hatályba lépett óvodai társadalomtudományi kerettantervét. A tananyag célja, hogy a gyerekek megmártózzanak az identitás ügyi kultúrpolitikában. Az első évfolyamos, vagyis 3 éves gyermekeknek az anyag szerint ajánlatos „tisztelettudó párbeszédbe bocsátkozni társaikkal a sokszínűség meghatározásáról, és pedig úgy, hogy összehasonlítják, illetve szembeállítják egymással a látható és láthatatlan hasonlóságokat és különbözőségeket”. Kérdés, vajon mely ismeretlen bolygóra kell elutaznunk ahhoz, hogy olyan 3 éves gyermekekre leljünk, akik „tisztelettudó párbeszédet” folytatnak a „látható és láthatatlan hasonlóságokról és különbözőségekről”. Valójában itt az a cél, hogy hiperérzékennyé tegyék a gyerekeket a faji különbségekre és identitásalapú tudatot építsenek ki bennük. Ezért is javasolja a tanterv, hogy az ötévesek „már képesek legyenek megérteni, mely identitáscsoporthoz tartoznak, egyebek között, de nem kizárólag, faji, nemi, családi, etnikai, kulturális, vallási és képességbeli alapon”. A dokumentum fő célja annak, hogy a fiatalokban identitásalapú világszemléletet fejlesszen ki. Egy virginiai óvoda például a következő szövegű videót tette fel a világhálóra: „Akkor érzem magam biztonságban, amikor nincs a környéken rendőr”.

Márpedig, ha egészen apró gyermekeket érett felnőtteknek való témákkal traktálnak, akkor egyértelmű, hogy nem képzéssel van dolgunk, hanem ideológiai átképzéssel. Fairfax város iskoláinak honlapja például arra igyekezett mozgósítani a gyerekeket, hogy vegyenek részt a BLM-aktivistáknak a rendőrség eltörlését követelő kampányában. A szóban forgó videó „nem bináris” szerzője, egy bizonyos Ki nyíltan elismerte, hogy a gyermekek politikai természetű mozgósítása a cél. Ki egyébként azt is tudatja, hogy a hímnemű, illetve nőnemű 3. személyű személyes névmás kerülése céljából őt a többes szám 3. személyű they/them névmással emlegessék. Ők – emlegetjük hát többesszámban, nehogy megbántódjék – így jellemzik szerepüket: „eltörléspárti kisgyermeknevelő, coach, konzultáns és kreatív vállalkozó, aki jelenleg a felejtés, a gyógyítás, a felszabadulás új útjait keresi Woke Óvoda nevű programjában”.

Az Egyesült Királyság elemi iskolai rendszerében igen gyakori, hogy a gyerekeket arra tanítják, ne vegyék készpénznek nemi identitásukat. A Stonewall’s School and College Champions Scheme nevet viselő transzpárti csoport elemi iskoláknak szánt útmutatása így fogalmaz:

„Mindenkinek van nemi identitása. Az pedig nem más, mint az a nem, amelyhez tartozónak az illető tartja magát. Ez megegyezhet a születéskor kapott nemmel, de különbözhet is tőle. Megeshet, hogy valaki egy másik nemhez sorolja magát, vagy nem érzi magát sem fiúnak, sem lánynak.”

Aki arra biztatja a gyerekeket, hogy kételkedjenek nemi identitásukban, az olyan világszemléletet igyekszik beléjük plántálni, amely arra ösztönzi majd őket, hogy általában is kételkedjenek identitásukban. A transzpárti aktivistáknak sokkal fontosabb a kisgyermekek világszemléletének alakítása, semmint az, hogy a gyermek biztosan tudja magáról, kicsoda. A kisgyermekeknek szánt tananyag átpolitizálásának szószólói szerint egyszerűen nem lehet elég korán beavatkozni és leválasztani a gyerekeket a családi környezetben uralkodó előítéletektől. Itt van például az Antiracist Babycímű tanítási sorvezető, amelyet a #Disruptext nevű kampányszervezet állított elő. Kézikönyvét a következő magabiztos szöveggel hirdeti: „A tudományos kutatás bizonysága szerint már 6 hónapos csecsemőknél is jelentkeznek a faji eltérések”. Ha a #Disruptextnek hihetünk, a rasszistaellenes hajlamot már legkisebb korban is elsajátíthatják a gyerekek, sőt el is kell sajátítaniuk. A tantervmérnökök azért szorgalmazzák a korai beavatkozást, mert az átnevelés akkor a leghatékonyabb, ha az egészen kicsi gyerekeken kezdik, azok ugyanis még nem tanultak meg önállóan gondolkodni. A tantervek dekolonializálásának bajnokai, akárcsak a kritikai fajelmélet hirdetői egyenesen azt állítják, hogy azt a bizonyos öntudatlan előítéletességet már a még beszélni nem is tudó gyermekekben is ki lehet mutatni. Skóciában már arra figyelmeztetik a bölcsődéket, hogy a gondjaikra bízott kicsinyek veszedelmes, negatív nemi sztereotípiákat tanulnak meg az A tigris, aki átjött teázni című képes mesekönyvhöz hasonló kiadványokból. A Zéró Tolerancia nevű skót jótékonysági szervezet, amely a nők elleni erőszak leküzdését tekinti céljának, úgy véli, hogy bizonyos nemi jelenségek „bemutatásának hiánya erősíti a nemi sztereotípiákat, és ezzel jövőjüket hosszú távon befolyásoló károkat okoz a gyermekeknek”. Ezt úgy kell érteni, hogy a gyermekeknek nem szabad abban a hitben felnőniük, hogy két nem van, az emberiség férfiakból és nőkből áll.

A csecsemők és a bölcsődések átnevelését a média és a kiadók világa is lelkesen támogatja. Vessen csak a nyájas Olvasó egy pillantást arra, miféle „16 remek ajándékot” ajánl a Buzzfeed a „woke csecsemőknek”, és mindjárt világos lesz, milyen kultúrát igyekeznek itt rátukmálni a gyermekeire. Melegen ajánl például egy kifestőkönyvet, amely, mint olvassuk róla, „pozitív és játékos formában” segít feltárni „a transzneműség, a nemi kreativitás, az interszexualitás és a szexizmus témakörét”. Ha jól értjük, ha egy kifestőkönyv hozzásegíti az egészen kicsi gyermekeket ahhoz, hogy „játékosan”szembesüljenek az interszexualitás és a szexizmus problémáival, akkor egyben abban is segítségükre lesz, nehogy magukévá tegyék családi környezetük öntudatlan előítéleteit.

A SZÜLŐT NEM KELL BEAVATNI

A buzgó aktivisták úgy gondolják, hogy a szülők erőfeszítéseivel szembeszállva kell igyekezniük átvenni az irányítást a gyermekek szocializációja felett. Ezért jobb szeretnék, ha a szülő nem tudna arról, miképpen nevelik ők éppen át a gyermekeit. Így hát egyes esetekben az iskolák és a tanárok úgy határoztak, hogy nem avatják be a szülőket a tananyag rejtelmeibe. Erre a kellemetlen fejleményre Bonnie Snyder hívta fel a figyelmet igen jelentős könyvében (Megállítani az átnevelést: hogy árt gyermekeinknek és teszi tönkre iskoláinkat az átpolitizált oktatás – márpedig tehetünk ellene). Megtudjuk tőle, hogy a woke ideológia erőltetése „nem egészen nyilvánosan, nem nyílt viták nyomán zajlik, s nem is kérik hozzá ki a gyerekek neveléséért végső soron felelős és ez ügyben döntési joggal rendelkező szülők hozzájárulását.” Snyder Így folytatja:

„Egyes esetekben – tudniillik, amikor az aktivista hajlamú tanár érzi, hogy a közösség nem osztja egyöntetűen az ő elkötelezettségét – szándékosan mellőzik az átláthatóságot, nehogy kiderüljön, mi a cél”. Olykor paternalista stílusban történik ez, abból kiindulva, hogy „a képzettebbek” joggal tartanak vissza vitatható értesüléseket az igaz ügy érdekében és egyben a kevésbé nemes gondolkodásúak vagy kevésbé jól értesültek (egyenesebben szólva: a kevésbé woke szülők) érdekében is.

Snyder egymás után sorolja az olyan eseteket, amelyekben a tanárok nyíltan beszélnek róla, hogy kell „méltányosság- és befogadáspárti tevékenységüket” eltitkolni a szülők elől. Az ő szemükben a szülők akadályt jelentenek társadalomátalakító programjuk megvalósításának útján. Így aztán az egyik „észak-karolinai körzet tanárképző pedagógusai rámutattak, hogy a szülőket a társadalmi igazságosság útjában álló akadálynak kell tekinteni, és azt javasolták, hogy a szülői ellenállást leküzdendő, nem kell figyelembe venni a szülők aggályait és közvetlenül a diákokat kell megcélozni az antirasszizmus ideológiájával.”

Megesik, hogy a tanárok kifejezetten azt kérik a növendékektől, ne beszéljék meg az osztályteremben elhangzottakat a szüleikkel. Minnesota államban egy negyedikes osztály tanulóit arra utasították, hogy ne számoljanak be szüleiknek arról, milyen kérdésekre kellett válaszolniuk az iskolai „méltányosság-felmérés kérdőívén”. A hírek szerint erre kifejezetten a Minnesotai Méltányosság-Szövetség kérte fel a tanárokat.

Az Atlanti-óceán mindkét partján számos iskolában esett már meg, hogy a tanárok nem tájékoztatták a szülőket arról, milyen új nemi identitást választottak a gyermekeik. 2021. augusztusában a skót kormány irányelvei úgy fogalmaztak, hogy már 4 éves gyermekeknek is lehetővé kell tenni a név- és nemváltoztatást, éspedig szüleik hozzájárulása nélkül. Másszóval a skót kormány még azt a lehetőséget is megtagadja a szülőktől, hogy tudomást szerezzenek a gyermekeik életében bekövetkező meghatározó jelentőségű változásokról, és ezzel megfosztja őket attól a képességüktől, hogy befolyásolhassák gyermekük identitásának fejlődését. A kormányzati irányelvek nemcsak nemváltoztatásra biztatják a gyermekeket, hanem egyben aláásák a szülői tekintélyt a gyermekek életének némely legfontosabb eseményével kapcsolatban.

AZ ÁTNEVELÉS ÁLTALÁNOSSÁ VÁLT

Az egyes tanárok szótárában szereplő „méltányosság- és befogadáspárti munka” mibenlétét leginkább úgy határozhatjuk meg, hogy olyan törekvésről van szó, amelynek az a célja, hogy elidegenítse a gyerekeket szüleik, valamint nemzeti és helyi közösségük értékeitől. Ezt hivatott kifejezni a „tanterv dekolonializálása” kifejezés is. Nem akárki, hanem Anglia legnagyobb pedagógus szakszervezete, a 450 ezer tagot számláló Országos Oktatásügyi Szövetség (NEU) tekinti küldetésének azt, hogy minden tárgyban és minden szinten dekolonizálja a tananyagot. Valamiért úgy véli, hogy ezt a COVID-világjárvány és a Black Lives Matter mozgalom tapasztalatai teszik szükségessé. A dokumentumból megtudhatjuk, hogy a közoktatás lényegében minden téren sötét gyarmati gyökerekhez kötődik. „A tantervtől a szokásokon át az osztálytermekkel elrendezéséig” – olvassuk a jelentésben – „egész oktatási rendszerünk a gyarmatosítás és a neoliberalizmus keze nyomát viseli magán”. A dekolonizációs mozgalom képzeletvilágában mindent – attól kezdve, hogy miként hegyezik ceruzáikat a gyerekek, egészen addig, hogy miképpen énekelnek az osztálytermekben – áthat a több évszázaddal ezelőtti események mérgező hatása. Az NEU irománya egyvalamiben a legutóbbi idők tanári dekolonizációs kezdeményezéseinél is jóval messzebbre megy, ugyanis félig-meddig öntudatlanul azt hirdeti, hogy tagjai vállalják a kultúrharcos szerepét, s azt tekintik küldetésüknek, hogy aláássák a brit társadalom kulturális értékeit.

A dokumentumban az olvasható ugyanis, hogy a dekolonizáció ideológusai „felkészíthetik a tanárokat és az iskolákat a fehérség és az antirasszizmus kezelésére, valamint a kritikai önreflexió eszközeinek ismeretére”, továbbá „láthatóvá tehetik a fehér kiváltságot az iskolákban”.

Az NEU ezenkívül „aktivista tanárképzést” is ajánl. Ezen nem azt érti, hogy igyekszik majd nagyobb aktivitásra ösztökélni a tanárokat az osztálytermekben, hogy nagyobb erőfeszítéssel próbálják kibontakoztatni a gyermekekben rejlő képességeket. Az aktivizmus itt kizárólag kampányolást jelent. Arról van ugyanis szó, hogy az aktivistaképzés eredményeképp a NEU tagjai eredeti hivatásuk helyett egy politikai ügy szolgálatába álljanak. Egy percre sem szabad azt hinni, hogy a dekolonizációs mozgalom a legcsekélyebb mértékben is érdeklődik aziránt, hogy mi is történt annak idején a gyarmatokon vagy, hogy miképpen működött a brit gyarmatbirodalom. Az sem foglalkoztatja, hogy minél magasabb minőségű oktatásban részesítse a gyermekeket. A dekolonizáció címén ez a mozgalom a brit kultúra alapvető értékeinek a lerombolása munkálkodik.

Ez a megközelítés a kulturális szint leszállítását eredményezi az oktatásban (a nyelvtanulásban, a történelmi ismeretekben, a zenében, a képzőművészetben és a természet-tudományban egyaránt), és a tudást a világ ismeretével és megértésével semmiféle kapcsolatban nem lévő politikai célok szolgálatával helyettesíti. Amikor az oktatást átneveléssel helyettesítik, a gyermek veleszületett jogát tagadják meg, és megfosztják őt a minőségi tanulás lehetőségétől.

A woke pedagógia egyik legfőbb célja, hogy a társadalom értékeit leküzdendő, ósdi előítéleteknek állítsa be. A #Disruptext nevű amerikai kampányszervezet egyik alapvető elvének tartja, hogy „saját előítéleteink után kutassunk”, mert „tanárok lévén, olyan értékekre, magatartásformákra és hiedelmekre szocializálódtunk, amelyek meghatározzák, hogyan olvassuk, értelmezzük és tanítjuk a szövegeket, s hogyan kommunikálunk diákjainkkal.”

Ha e szervezetnek hihetünk, a tanároknak nincs más dolguk, mint hogy szakítsanak a beléjük nevelt előítéletekkel és máris lenyomhatják ideológiájukat a tanítványaik torkán. Mármost az oktatás dekolonizációja lelkes támogatókra talál a tankönyvek és oktatási segédanyagok kiadóinál. A tanárok számára kiadott friss útmutatók és pedagógiai segédanyagok következetesen arra agitálnak, hogy a gyermekekbe a kultúrharc nyelvezetét kell plántálni. Itt van például az „Antirasszista hitoktatási segédeszköz: 20+ kulcsfontosságú ötlet hitoktatóknak” címet viselő kiadvány, amely arra biztatja a hitoktatókat, hogy vallásoktatás címén tegyék bírálat tárgyává a szerzők szerint elavult gondolatokat. Az oktatási segédeszköz részletesen is ecseteli a „dekolonizált tananyag” erényeit. Felszólítja az oktatókat, hogy avassák be diákjaikat az egyetemi politikai életet uraló szókészletbe. Az iromány olvasói nagy nehézségekbe ütköznek, ha olyasmire szeretnének bukkanni benne, aminek oktatási vagy szellemi értelemben a legcsekélyebb köze is van a valláshoz. Annál több útmutatást találni benne az olyan fogalmak boncolgatásához, mint amilyen az interszekcionalitás, a fehérség, a fehér kiváltság, az öntudatlan előítéletek, a kulturális elsajátítás és a mikroagresszió.

A tananyagmérnökök doktriner és intoleráns törekvéseit egyre inkább magukévá teszik a pedagógus szakszervezetek, valamint a különféle hivatalos vagy félhivatalos testületek. Skóciában arra az kérik a tanárokat, essenek át fehérkiváltság-teszten, és ily módon hathatósabban tudjanak majd részt venni a tananyag dekolonizációjában. A skót kormány tanügyi hatóságának egyik kiadványa felszólítja a pedagógusokat a „fehér sérülékenység” felismerésére és annak kezelésére. Fehér sérülékenységen pedig a szerzők azt értik, hogy a fehér bőrű ember esetlenül védekezni kezd, mihelyt a faji egyenlőtlenség és igazságtalanság jeleivel szembesítik, márpedig ez a reagálás „tartja fenn a fehér felsőbbrendűséget”. Egy szó, mint száz, a kormány hivatalosan támogatja az oktatás messzemenő átpolitizálását.

A TUDÁS GYANÚS

Virginiában és másutt a szülők felfigyeltek rá, hogy az iskolai kultúrharc egyik fő áldozata maga a tudás. A tananyag dekolonizációjának szószólóit hidegen hagyja az oktatás minősége. Időnként kifejezetten az elitista fehérkiváltság-kultúra megnyilvánulásának bélyegzik az olyan törekvéseket, amelyeknek célja a színvonalas oktatás. Olykor „a befogadó osztályközösséget” veszélyeztető jelenségnek minősítik a nyelvtani szabályokat vagy a szigorú matematikaoktatást. Sok szülőnek azt kellett tapasztalnia, hogy a politikai átnevelést célzó woke pedagógia nem a szokásos értelemben vett oktatáshoz adódik hozzá, hanem annak kárára valósul meg. Hiába nevezi magát kritikai és vitára kész gondolkodásnak, célja valójában a tananyag egyszerű, sematikus szellemű átalakítása. Azzal érvel, hogy így a tananyag nagyobb hasznára válik majd az identitásukat kereső gyermekeknek.

Vegyük például azt, hogyan képzeli el a #Disrupttext az olvasás- és irodalom oktatást. A szervezet honlapján a magát „felszabadítás-pedagógusnak” minősítő Julia Torres így fogalmaz: „Megfontolandó, mennyire nagyon is létező dolog a fehér felsőbbrendűség”. Az osztálytermekben – fejtegeti – a fehér felsőbbrendűség „lényegbevágó megnyilvánulási formája az írott szó bálványozása”. Torres tehát nemes egyszerűséggel a fehér felsőbbrendűség tünetének minősíti és mint ilyet, elítéli azt a hagyományt, amelynek szellemében a pedagógusok évszázadokon át oly nagy jelentőséget tulajdonítottak az írott szónak. Felpanaszolja, hogy ha egy könyv nem írásban jelenik meg, és a kritika nem dicséri „szigorú szakmaiságát” vagy nem nevezi „klasszikusnak”, akkor mindjárt jelentéktelennek is minősül, és fel sem kerül a könyvek ranglistájára. Ha jól értjük, akkor a klasszikus irodalom és az írott szó „bálványozás” és egyaránt túlságosan „nyugati” valami.

Márpedig, ha a pedagógusok kifogásolják az írott szó tiszteletét, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a közoktatás bajban van. Olvasunk csak bele a 9. osztályosoknak angol nyelvet és irodalmat oktató Heather Levine Twitter-bejegyzésébe: „Hahaha – büszkén jelentem, hogy az idén sikerült kiiktatnunk a tantervből az Odüsszeiát!”

Ha már egy irodalomtanár azzal dicsekszik, hogy Homérosz Odüsszeiáját sikerült eltávolítani a tananyagból, és arra számít, hogy ez olvasóinak helyeslésével találkozik, nem sok kétség marad afelől, hogy a woke átnevelés máris súlyos következményekkel járt a közoktatás minőségére nézve.

Az ideológiai átnevelés nem pusztán a közösség életformáját veszélyezteti. Egyúttal megfosztja a gyermekeket közösségük szellemi örökségétől. Mi több, leszállítja a közoktatás szellemi és tudásszintjét, vagyis megakadályozza egy fontos hivatásának betöltésében: abban, hogy felkészítse a fiatalokat a szerepre, amely egy demokratikus állam polgáraiként vár rájuk.

A kultúrharc fejleményei sokakban keltenek aggodalmat, de ők eddig túlságosan is az egyetemeken zajló eseményekre összpontosították figyelmüket.

És a szülők végre rájöttek, hogyha nem fordulnak szembe a woke pedagógiával, akkor nem lesznek képesek befolyásolni gyermekeik gondolkodását. A virginiai szülők megmutatták, hogy igenis meg lehet védeni a közoktatást azoktól az igen erős áramlatoktól, amelyek át akarnák politizálni. Ezzel még csak éppen kezdetét vette az a hosszúnak ígérkező küzdelem, amely jó esetben képes lesz átnevelésmentes övezetté tenné az iskoláinkat.