„Pozitív eszmékre van szükségünk ahhoz, hogy a holnap társadalmát felépíthessük.”
Dominique Venner

A világról és önmagáról szóló történettel idehaza jó ideje csak a jobboldal rendelkezik.

A posztkommunizmus vége

Már az 1989/90-es rendszerváltoztatás előtt bő tíz évvel elkezdődött az a folyamat és a diktatúra utáni két évtizedben is folytatódott, amely az intellektuális erőt és a hozzáértést kizárólag a „demokratikus ellenzék” és a vele szövetséges pártellenzéki reformközgazdászok hitbizományaként tüntette föl. E két csoport látható politikai ereje az MSZP és az SZDSZ volt, melyek közül az előbbi a gazdasági hatalmat, utóbbi pedig a kulturális hatalmat sajátította ki. Éppen ezért a negyvenévnyi kommunista diktatúrával (1949–1989) kontinuitást élvező húszéves posztkommunista időszak (1990–2010) azzal a szlogennel szilárdult meg, amelyet az MSZP 1994-es kampánya használt („Szavazzon a szocialistákra, hogy a szakértelem kerüljön kormányra”) és az SZDSZ megsemmisülésével ért véget.

Az elmúlt tizenegy évben a politikai és ezzel szorosan összefonódó gazdasági hatalmát elvesztő MSZP rendkívül meggyengült: pártháza odalett, a szürke pártelnököket társelnöki rendszer követte, jelenleg másodjára fut neki országos választásnak önálló miniszterelnökjelölt nélkül, akit ezúttal is az 1% alá mért Párbeszédtől kölcsönöz. A magát baloldalinak mondó párt társadalmi támogatottságának alakulására elegendő felidézni, hogy az 1994-es országgyűlési választáson majdnem 1,8 milliónyian szavaztak rá, 2002-ben pedig már több mint 2,3 millióan és 2006-ban is szinte darabra ugyanennyi szavazatot kapott, de 2010-ben szavazóinak száma 1 millió alá csökkent, 2014-ben négy másik párttal (Demokratikus Koalíció, Együtt, Magyar Liberális Párt, Párbeszéd) egy listán indulva ezt csak 300 ezer szavazattal tudta felülmúlni, a legutóbbi, 2018-as parlamenti választáson pedig az MSZP–Párbeszéd-lista mindössze 682 ezer szavazatot kapott. A szocialistákat ma a kiesés küszöbén, de nagy jóindulattal is 6,5 százalékon mérik. Ez a lecsúszás párhuzamosan haladt azzal, hogy a központi pártsajtó helyett létrejöttek a sajtópártok, amelyek a média narratíváját képviselik.

Eközben az egykori, számszerűen valóban kisebbik, de befolyásában és különösen kulturális impaktfaktorában jóval nagyobb SZDSZ mögül kihalt, illetve elszivárgott a szabaddemokrata értelmiségi támogatás. Bár a pesti színházi világban, a nemzetközi donorok által fenntartott NGO-hálózatban, az „egyetemi-episztémikus közösségben” (Pokol Béla) és néhány folyóirat (Élet és Irodalom, Hócipő, Kritika, Magyar Narancs, Mozgó Világ) omladozó hadállásaiban akadnak még továbbharcoló, magukat liberálisnak nevező értelmiségi szekták, amelyek a megfáradt gonzó-nyelvezettől a búslakodó intellektualizáláson át a hervatag politológiai semmitmondásig többféle dialektust beszélnek, mégis: hegemóniájuk vitathatatlanul a múlté. Legendás folyóirataik (Beszélő, Holmi, Magyar Lettre Internationale) a 2010-es évek első felében szűntek meg, a Nagy Nemzedék, azaz a magyarországi 68-as generáció legjobbjai pedig az elmúlt évtized második felében mentek el. A progresszió nagyjai azóta mind halottak: a nyelvét megteremtők (Esterházy Péter), az esztétikai ízlését kidolgozók (Konrád György) és a világfelfogását rögzítők (Heller Ágnes). Ám ők még elvitathatatlanul teremtettek valamit.

A Lukács-iskolából – talán az egy Hellert kivéve – semmi sem maradt, a Lukács-óvodából még kevesebb. Persze, hiszen mesterük életműve térben és időben ugyancsak korlátozott volt, miután kiderült, hogy „egyetemes érvényesség” helyett csupán a Kádár-rendszer egyik belső alternatívájaként szolgált, „meghaladhatatlan öröksége” pedig akkor bizonyult tiszavirágéletűnek, amikor a hidegháborús üvegbúrát leemelték róla és a szabad levegőn azonnal romlásnak indult. Milyen jellemző, hogy a Lukács-óvoda vezetője, aki előbb a „létező szocializmuson” kérte számon az „igazi marxizmust”, majd a Beszélő szerkesztője és az SZDSZ első elnöke lett, azaz Kis János, dühében a saját nemzedéki mítoszát rombolja, amikor visszaemlékezésében „a Kádár-rendszert modernizáló, polgárosodó, a szabadságot eltűrő rendszerré minősíti […] Egykori ellenzéki tevékenységüket pedig a rendszer szabadságával élő, kockázat és tét nélküli baráti társaság önfelstilizáló időtöltésévé fokozza le” – amint Schmidt Mária keresetlen szavakkal meg is állapítja.

Normatív hatalomváltás

Egy szó, mint száz: akkor, amikor a kommunista diktatúrát és a posztkommunista hegemóniát egybeforrasztó „reformpárti ideológiai kontinuumnak” (Tőkés Rudolf) 2010-ben vége szakadt, azon nyomban napvilágra került a „progresszió válsága” (G. Fodor Gábor) is, és ez hamar látható, kézzelfogható politikai következményein túl egy nehezebben észrevehető, de legalább annyira fontos eredményre vezetett. Amint egy-egy fa kidőlése felveri az egész erdőt, növekedése nem csap zajt és csak évtizedes távlatban végigkövethető. Így volt ez az összességében 1945 és 2010 között tartó progresszív korszakot meghatározó filozófiai, világnézeti és ideológiai vonulattal, illetve az elmúlt évtizedben láthatóvá váló lebomlásával, szétporladásával és magvaszakadásával is.

Az előbbiek miatt nagyon pontos megfogalmazása a fennálló politikai/ideológiai helyzetnek, amit Deák Dániel, a XXI. Század Intézet vezető elemzője mond, ti. hogy „a baloldal nincsen abban az intellektuális állapotban, hogy egy olyan komplex víziót megfogalmazzon, ami választ ad a világban zajló folyamatokra”. A hazai progresszív oldal (pártjaival, újságjaival, beszélgetős műsoraival) alól ugyanis nem csak a társadalmi támogatottság futott ki, hanem a normateremtő erő is eltűnt mögüle. Hogy e kettő közül melyik volt előbb, az izgalmas kérdés, de minden bizonnyal köze volt hozzá, hogy a ’80-as évek közepétől a 2010-es évek legelejéig uralgó liberális konszenzus mindig külföldről inspirálódott s onnét hozta a best practice-t, így az transzatlanti erőközpontok katonai, financiális és intellektuális kiürülése után – egyszerűen szólva – hoppon maradt.

Mindenek következményei egészen az egyes pártok vezetőinek – szellemi, intellektuális, művészeti – érdeklődéséig levezethető, de valószínűbb, hogy a tyúk-tojás viszony ezúttal fordított. Lánczi András aligha vitatható megállapítása szerint „Orbán igyekszik alaposan tájékozódni a világról […] nincs olyan ellenzéki politikus, akinek a gondolkodásáról akár csak egy rövidke könyvet is lehetne írni. Orbán más szinten van”. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy G. Fodor Gábor Az Orbán-szabály című, 370 oldalas könyvét tavaszi megjelentetése után negyedszerre kellett kinyomtatni és eddig mintegy tízezer példány fogyott belőle. A könyv tárgyához képest az ellenzék vezetői egyenként és összességében is ahhoz a relációhoz hasonlítanak, ami egykor a budai rakparton zöld festékkel díszelgett: magyarázd el egy pontnak, hogy mi az a gömb.

A „kulturális hegemónia” létrehozásának létezik forgatókönyve, amely nem egyetlen gyors villámháború taktikai lépéseit fekteti le, hanem egy hosszadalmas kulturális hadviselés stratégiájával dolgozik. Ez úgy épül fel, hogy elsőként „egy állam megalkotása egyenlő egy Weltanschauung megalkotásával”, aztán „a polgári társadalmon belüli hegemóniáért folytatott harc szakaszai” következnek, melyek mindegyikének meghatározott szellemi tevékenység felel meg, amelyeket többek között 3) „az újságok, folyóiratok és a könyvekkel kapcsolatos tevékenységek, a magániskolák, a népfőiskola típusú művelődési intézmények” biztosítják – legalábbis Antonio Gramsci bő kilencven évvel ezelőtt megfogalmazott tézisei szerint. Amelyeken csak annyit kell módosítani, hogy a bevetni szükséges eszközpark korunkra jelentősen kibővült (film, közösségi média, mém, podcast, rádió, TV, videó).

„Metanarratíva vagy nagy elbeszélés alatt legitimáló funkcióval rendelkező elbeszéléseket értek” – írta Jean-François Lyotard. Világmagyarázó erővel, identitásteremtő képességgel és kollektív mondanivalóval rendelkező történetekre gondolt, amelyet a közösség tagjai tovább adnak egymásnak. A politika szintén diszkurzív műfaj, minden csoportnak rendelkeznie kell az önmagáról, a Másikról és a világról szóló történettel. Az egyes történetek, politikai narratívák versengenek egymással, s amelyik győz, jó esélyt kap arra, hogy politikai rendszerét korszakká szilárdítsa – ennek leghatékonyabb eszköze az előbb körvonalazott kulturális hegemónia.

Hogy a hazai nemzeti-konzervatív (jobboldali, kereszténydemokrata, populista, szuverenista) gondolkodás az egyedüli, amelyik képes kerettörténetet, azaz narratívát megfogalmazni, arra mi sem jobb példa, mint a 2021. évi, 92. Ünnepi Könyvhét termése. Mint ismert, a koronavírus-járvány a tavalyi nyilvános könyvünnepet lehetetlenné tette, így két év telt el nélküle. Idén a hivatalos könyvheti listára 250 kötet került fel, és összeállítottak hozzá egy 80 oldalas katalógust, amelyben a kiadók feltüntetik az idei könyvhétre készült s ennek alkalmával ajánlott 2021-es termékeiket. Ha ez utóbbi kiadványban szereplő többszáz könyv közül kiválogatjuk a magyar szerzők, első ízben, magyarul megjelentetett azon munkáit, amelyek alkalmasak egy politikai ideológiát megalapozó narratívateremtésre, akkor a következőket találjuk: A Nagy Terv – A Soros-birodalom Közép- és Kelet-Európában, Frank Füredi: Célkeresztben a határok, G. Fodor Gábor: Az Orbán-szabály (mindhárom kiadója a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány), a Nemzeti Közszolgálati Egyetem vaskos tanulmánygyűjteménye Járvány sújtotta társadalom címmel, Molnár Tamás Emlékfoszlányok című visszaemlékezése (Századvég) és Turgonyi Zoltán filozófiai műve (Természetjogállam. Kairosz).

Ezeken kívül csupán két olyan nem jobboldali, de korántsem konvencionális balliberális (sőt) művel találkozunk a katalógusban, amely a világértelmezés igényével íródott (Horváth Márk: Az antropocén. Prae; Kiss Viktor: Kívül/Belül – Egy új politikai logika. Napvilág). A könyvhét után a Bookline történelmi tárgyú toplistájának első tíz helyezettje közül az imént felsorolt A Nagy Terv a második, Veszprémy László Bernát történész (Kommentár, Mandiner) 1921. évről írott könyve a harmadik, az Orbán-szabályról szóló pedig a hatodik volt. Ugyanekkor a politikai téma tízes toplistáját a Soros-könyv vezette, amelyet az Orbán-könyv követett; és nem volt közöttük baloldali-liberális szerző által írott. Vagyis a nonfiction tudástermelésben és a történetpolitikai elbeszélésben a magyar jobboldal egyszerűen jobban teljesít.

Stratégiai egyensúly után

A hadtudományban a nem azonos képességekkel (létszám, fegyverzet, kiképzés, utánpótlás) rendelkező ellenfelek közötti harcot aszimmetrikus konfliktusnak nevezik, ám korántsem tartják lehetetlennek megnyerni az ilyen, egyenlőtlen küzdelmet. Ehhez egy három lépcsőből álló haditerv szükséges, melynek lényege, hogy az erők kiegyenlítéséig a gyengébb fél folytasson stratégiai védelmet, azaz csak akkor támadjon, ha neki kedvez a terep (gerillahadviselés), és időben elhúzva a küzdelmet, őrölje fel ellenfele erőit és harci morálját; mígnem be nem következik a második szakasz, vagyis létre nem jön a stratégiai egyensúly. Ezt követően van lehetőség az addig partizánkötelékben harcolók regularizálására és a klasszikus harceljárás szerinti támadó műveletek vezénylésére, vagyis a stratégiai támadásra. A kultúráért folytatott küzdelemben sincsen ez másként.

2010-től kezdve a hazai jobboldali kormányzat a jogszabályok, az intézményfinanszírozás és az infrastruktúrafejlesztés tekintetében mindent megtett, hogy a művelődési fölépítmény létrejöjjön és a kulturális versenyfeltételek korrektek legyenek. Miután „a kormányoldal megtette, hogy feltételeket és forrásokat biztosítson”, egy másik elvárásnak is teljesülnie kell, amelyhez viszont az kell, hogy „ismerje fel a történelmi lehetőséget a konzervatív szellemi holdudvar” – írja új könyvében (Ki viszi a puskát? 2020) L. Simon László, korábban számos kulturális vezető tisztség (Írószövetség, Nemzeti Kulturális Alap, államtitkárság) betöltője, jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója és múzeumi integrációért felelős miniszteri biztos. Míg az előbbi nagyrészt állami-kormányzati feladat, utóbbi, vagyis a „tartalomszolgáltatás” és a konkrét metapolitikai cselekvés, önkéntes szellemi tevékenységet igényel.

Az előttünk álló munka felméréséhez jó tudni, hol is tartunk jelenleg! A viszonyítás nem csak a hazai állapotok tekintetében végezhető el, ahol a 65 éves progresszív korszakra rákövetkező, lassacskán 12 éves időszak jó eséllyel lehet egy konzervatív korszak kiindulópontja, hanem nemzetközi összehasonlítást is érdemes végezni. Az 1945 és 1989 közötti évtizedek mintegy hibernálták a magyar társadalmat és most az ekkor keletkezett „lemaradás előnyéből” profitálhatunk, hiszen nem jártunk olyan hosszan a progresszív liberalizmus zsákutcájában, mint a poszthatvannyolcas nyugat-európai társadalmak. Éppen ezért legfeljebb kultúrtörténeti érdekességként vagy borzongató riportkönyvként lehet olvasni a magyarországi ösztöndíjával Budapesten tartózkodó Rod Dreher Amerikában nagysikerű Szent Benedek válaszútján – Túlélési terv keresztényeknek egy kereszténység utáni világban (2017, magyarul 2021) című kötetét. Különösen, hogy azóta írott könyvében (Live Not by Lies: A Manual for Christian Dissidents. 2020) ő maga javasolja – nagyon helyesen – a kommunizmust megélő közép- és kelet-európai nemzetek tapasztalatainak megismerését és megszívlelését a soft-totalitarizmus felé tartó nyugatiak számára.

A kereszténység vitathatatlan társadalmi befolyásvesztésére, hitéleti válságára, megosztottságára reagáló és a hívők számára kiutat mutató benedeki utat kínáló amerikai szerző a következőket írja: „stratégiai visszavonulásért emelem föl szavam – amolyan korlátozott méretű dunkerque-i hadműveletért egy kultúrharcban […] tegyük magunkévá új szerepünket egy »kreatív kisebbségként«”. Rod Dreher benső elvonulást és spirituális kivonulást, az államitól elzárkózó otthoni oktatást, sőt egyenesen egy önmegtartóztató „új keresztény ellenkultúrát” javasol úgy az egyháznak, mint a hívőknek, amely majd idővel megerősödik és stratégiai egyensúlyt alakíthat ki a világ hozzá képest hatalmas ellenerőivel szemben. Hogy a keresztény felekezetek számára ez a szecesszionista 21. századi katakomba(hit)élet volna az üdvözítő, még az sem biztos, de hogy a (keresztény) konzervatívok számára politikai forgatókönyvként kifejezetten káros volna, az már egészen az. A Dreher-terv, számunkra legalábbis, zsákutca.

Monostorba húzódni vagy katedrálist építeni, elitista szerzetesrendet alapítani vagy népegyházat létrehozni – folytatva a keresztény párhuzamot, ez itt a kérdés. A magyar konzervatívok előtt álló feladat egészen más, mint a Trump-utáni, széttagolt amerikai republikánusoké, és a kormányzó magyar jobboldal hivatása is teljes mértékben eltér a nyugati jobboldalétól. Utóbbinak olyan társadalmakban kell szóhoz jutnia, amelyek egyike-másika már a kulturkereszténységtől is elszakadt és egyfelől végletekig szekularizált, másfelől identitáspolitikai pótvallások szabdalják. Míg tőlünk nyugatra helyes védekező magatartás lehet a visszahúzódás, idehaza a politikai többség mögé kulturális többséget kell létrehozni és megteremteni egy ezen nyugvó, minél szélesebb nemzeti/társadalmi konszenzust. Ennek intellektuális fedezete, úgy tűnik, mára ráadásul adott is.