Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A szuverenitás ára

„A liberális demokrácia vagy együtt jár a nemzeti önrendelkezéssel, vagy nincs.”

A kommunista ideológia egyik alaptétele az volt, hogy a modern világban már nem fontos a nemzet, a nemzeti identitás. Ami számít, az az osztályharc. Az osztályhovatartozás ugyanis Marx és követői szerint felülírja a nemzethez való tartozást, az osztályharc legyőzi a nemzetek közötti szembenállást. Ezt bizonyította a Szovjetunió, ahol a 15 tagköztársaság nemzeteit öntudatos szovjet polgárokká nevelték, vagyis megoldották a nemzeti kérdést. Ezt, különös módon, nem csak a szovjetek és az általuk ellenőrzöttek állították, hanem a nyugati szovjetológusok is.

Mindez ellentmondott a mi tapasztalatainknak, és az övéknek is ellentmondott volna, ha marxista meggyőződésük és szovjetbarátságuk nem homályosította volna el a szemüket. Mi, akiknek világlátását nem a marxista dogmák határozták meg, tudtuk, hogy a nemzethez való hovatartozás mindig felülírja az osztályellentéteket. Így volt ez az első és a második világháborúban, és így van ez azóta is. Sőt, 1989-ben nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmus csak hibernálta a nemzeti kérdést, de az olvadás hatására a nemzetek azonnal erőre kaptak és darabjaira szaggatták a szovjet birodalmat, és magát a Szovjetuniót is.

A nemzeti identitás megéléséhez való jog az, ami a 2022. február 24. óta zajló orosz-ukrán háborúban oly elszánttá teszi az ukránok ellenállását. Mert hazájukért, függetlenségükért és szuverenitásukért harcolnak.

AZ OROSZ HADSEREG HÁROMSZOR

Magyarország Közép-Európa egyik legrégebbi, több mint ezeregyszáz éves állama. A szláv és germán tengerbe ékelődik, nyelve egyedülálló. Ez elszigetel, de egyben meg is tart bennünket. Hazánk területén időről-időre idegen megszállók rendezkedtek be. A tatárok, a törökök, aztán a Habsburgok uralkodtak rajtunk. A 19. század közepén, a magyar nemesség legjobbjai vezetésével nemzeti reneszánszt éltünk meg, ami 1848-49-ben a Habsburgok elleni forradalomba, illetve szabadságharcba torkollt. Ezt a fiatal Ferenc József császár az orosz cár segítségével verte le. 1867-től az első világháború végéig az Osztrák-Magyar Monarchiában a birodalom egyenrangú tagjaként igazi aranykort éltünk meg. Az első világháborút a vesztes oldalon fejeztük be. Utána a győztes nagyhatalmak igazságtalan, méltánytalan és rövidlátó békét kényszerítettek a világra és ránk. Hazánk lett a háború legnagyobb vesztese. Elcsatolták tőlünk területünk kétharmadát. Csak a Romániának juttatott terület nagyobb volt, mint amink megmaradt.

De függetlenek és önállóak lettünk.

Egy éven belül kipróbáltuk a wilsoni demokráciát, a lenini kommunizmust, majd úgy döntöttünk, hogy visszatérünk a mérsékelt konzervativizmushoz. Sikeres és élhető országot építettünk.

A második világháború végén, 1944-ben előbb a nácik, majd a szovjetek szálltak meg minket, akik félszáz évig maradtak nálunk. Ez volt a második találkozásunk az orosz, vagy, ahogy akkor hívták őket, a szovjet csapatokkal.

A török uralom 150 éve alatt, a Habsburg uralom 400 éve alatt és a szovjet uralom majdnem félszáz éve alatt is megtartottuk nemzeti identitásunkat, megőriztük nyelvünket, kultúránkat.

Amikor népünk úgy ítélte meg, hogy puszta léte is veszélyben van, akkor felkeltünk és szembeszálltunk leigázóinkkal. Így történt 1956-ban is. 1956 volt az egyetlen olyan szovjetellenes felkelés, amikor a forradalmárok nem több kenyérért, alacsonyabb normákért, jobb munkakörülményekért lázadtak fel, hanem azért, mert fuldokoltak az elnyomástól. Szabadságot, szabad választásokat és nemzeti függetlenséget követeltek. A szovjet hadsereg kegyetlenül leverte szabadságharcunkat. Ez volt a magyar nemzet harmadik találkozása a szovjet hadsereggel.

ANTIKOMMUNIZMUS ÉS NEMZETI FELSZABADÍTÓ KÜZDELEM

A szovjet birodalom külső és belső válsága a nyolcvanas évtizedben már szembeötlő volt. Különösen miután 1981-ben Brezsnyev úgy döntött, hogy a Szolidaritás szakszervezet által vezetett lengyel ellenállás leverését Jaruzelskitábornok önpuccsára bízza, és nem veti be a szovjet hadsereget. Ebből megértettük, hogy a szovjetek már nem akarnak mindenáron megfelelni a történelmi haladás által rájuk rótt feladatnak, és már nem akarják, de lehet, hogy nem is tudják katonai erővel egybetartani a szocialista tábort. Ez és a lengyel II. János Pál pápa kiállása bizakodóvá tett bennünket. Ráadásul Ronald Reagan személyében olyan elnöke lett az USA-nak, aki nem feltartóztatni, hanem legyőzni akarta végre a „gonosz birodalmat”. Oldalán ott volt honfitársunk: Teller Ede, aki az SDI atyjaként döntő szerepet játszott a szovjetek hadászati elbizonytalanításában. George Bushelnök 1989 nyarán Magyarországra látogatott és híressé vált Kossuth téri beszédében (aminek emlékét, ahogy Reagan elnökét is, szobor örökíti meg a Parlament közelében) arról biztosított bennünket, hogy Amerika ezúttal, szemben 1956-tal, nem hagy bennünket cserben. Így is történt. 1989-91-ben hazánk és a térség többi országa is antikommunista és nemzeti szabadságharcaiban visszavonulásra kényszerítette a szovjet hadsereget. Az USA legyőzte a Szovjetuniót és így a Jaltában szovjet érdekszférába utalt területek, így mi is, visszaszerezték a szabadságukat és nemzeteik függetlenségét.

Magyarország újra szabad és független lett.

Ennek harminckét éve. Majdnem félszáz évig éltünk kétpólusú, egymással végletesen szembenálló világban. Csak keveset tudtunk egymásról, mert a tükör, amit a média elénk tartott, torzított. Nem csoda, hogy 1990-után folyamatosan jöttek a csalódások és eluralkodott a kiábrándultság. Ennek fő oka az volt, hogy mi, a vasfüggöny mögött, már a hetvenes évektől végeztünk a marxizmussal. Azt hittük, hogy a Szovjetunió kimúlásával a kommunista ideológiát, vagyis a marxizmust is eltemetjük. Pedig Agusto Del Noce, a nagy olasz katolikus filozófus 1989-es halála előtt még figyelmeztetett, hogy bár a marxizmus Kelet-Európában kimúlt, Nyugatonmár rég átvette a hatalmat. Del Noce arra is figyelmeztetett, hogy a marxizmus lényege az ateizmus, a materializmus, a relativizmus és a nihilizmus, a gazdaságra vonatkozó elképzeléseik: a magántulajdon felszámolása, az államosítás és a tervgazdálkodás, ideológiájának csak másodlagos, lényegtelen része. Ezért, bár annak ellenére, hogy elsőnek Kínában, már a hetvenes évek végétől neoliberális államkapitalista gazdaságpolitikára cserélték fel a piac nélküli tervgazdaságot, a marxista ideológia többi részét megtartották. Továbbra is kitartanak amellett, hogy a történelmi haladás folyamatos és elvezet a tökéletes társadalomhoz. Ez az egyveleg mára Nyugaton is általánossá vált. A mai neoliberális marxisták szerint is a tökéletes társadalom felé haladunk, igaz, hogy az többé nem a kizsákmányolásmentes kommunizmus lesz, hanem egy olyan társadalom, amit a technológizmus és a tudományizmus ural és a szakértokrácia vezet. Ez az újraértelmezett marxista ideológia mára teljes győzelmet aratott a balliberális nyugati megmondók többségénél, sőt világnézetükké, valláspótlékukká vált.

Kilépve Jalta árnyékából tehát egy olyan világban találtuk magunkat, ahol nem volt fogadókészség az antikommunizmusra. Sőt rossz néven vette tőlünk, hogy antimarxisták vagyunk.

Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy a nyugatiak az egykori állampárt vezetőiből, tagjaiból és kiszolgálóiból toborozzák továbbszolgálóikat, mi pedig, akik a kommunista rendszerrel szemben álltunk, továbbra is megtűrt személyeknek számítunk. A nyugatiak első dolga volt, hogy a kommunistáktól még az első szabad választást megelőzően felvásárolják a teljes magyar médiát, és mindenhol bebetonozzák a régi marxista gárdát. És bár az első szabad választást a nemzeti- antikommunista tömb nyerte, kormányra kerülve nem tudott hatalomra szert tenni, mert minden a posztkommunisták kezében maradt, és a Nyugat is őket támogatta. Ők pedig ugyanazzal a régi rutinnal szolgálták új uraikat, mint egykor a szovjeteket. Az újabb csalódást az okozta, hogy a pártállami csókosokból lettek az új tőkések, az új tulajdonosok, mármint ott, ahol nem a nyugati beruházók kaparintották meg az egykori köztulajdont.

VESZÉLYBEN A SZUVERENITÁSUNK

Amikor úgy döntöttünk, hogy a NATO tagjai leszünk és 2004-ben belépünk az Európai Unióba, szuverén döntést hoztunk, és egyben régi vágyunk teljesült. Az Unió hivatásaként azt jelölte meg, hogy a békét, a jólétet és az egyenrangúságon alapuló nemzetek együttműködését képviseli. Elfogadtuk tehát, hogy szuverenitásunk egy részét átruházva csatlakozunk, bár sérelmeztük, hogy ez kizárólag az ő érdekeiknek és feltételeiknek megfelelően történt.

2010-től kezdve, amikor Orbán Viktor először, (most a napokban negyedszer egymás után) aratott földcsuszamlásszerű győzelmet, lépésről lépésre visszaszerezte hazánk önrendelkezését. Az elmúlt 12 évben újból magyar kézbe kerültek a közszolgáltatások, a média és a bankok fele, ami megerősítette nemzeti szuverenitásunkat.

Az utóbbi években azonban azzal szembesülünk, hogy az Európai Unió birodalommá akar átalakulni. Nyugat-Európa ugyanis azzal áltatja magát, hogy a nemzeti szuverenitások szavatossági ideje lejárt, helyüket azok a globális kooperációk veszik át, amik feladata az áruk és javak akadálytalan mozgásának szavatolása. Egészen a legutóbbi időkig az uniós bürokraták föderalizáló lépései mögött a németek szándékait véltük felfedezni. A 2022-ben kitört orosz-ukrán háború óta azonban az Unió vezetői és bürokratái már olyannyira önjárókká váltak, hogy német ösztökélés nélkül, pusztán önszorgalomból rendelik alá az európai érdekeket a globális gazdasági érdekeket megjelenítő lobbiknak, nemzetközi intézményeknek és az egyre újabb eszméket kitermelő hiperprogresszív agytrösztök normáit érvényesítő NGO-knak. Ezzel idegen, vagyis Európán kívüli érdekek kijáróivá alacsonyodtak le.

A magyar és közép-európai országok történelmi tapasztalatai a szuverenitásukra leselkedő legnagyobb veszélyként a német, illetve az orosz birodalmi törekvéseketazonosították be. Különösen a kettő együtt mozgásától tartottak. Németországazonban a szemünk láttára tűnik el. Katonailag nincs, politikailag eljelentéktelenedett, gazdaságilag harakiri üzemmódba helyezte magát. Mert identitását, kultúráját és persze büszkeségét réges-rég feladta már. A német politikai elitnek nincs tekintélye, ezért nem is számít a véleménye. Államelnöküket az ukrán elnök nyilvánosan megalázta, kancellárjukat a berlini ukrán nagykövet sértődős májashurkának titulálta. Még csak ki sem kérték maguknak. 1949 óta nem volt olyan német kancellár, akit ennyire semmibe vettek volna. Pedig 1990-ig csak egy fél országot képviseltek. Németország, a hidegháború nagy győztese figyelmen kívül hagyta De Gaulle intését, miszerint: „Nem létezhet nagyhatalomként az az ország, amelyik nem tudja magát saját erőből megvédeni.”

Az oroszok szörnyű háborújukkal újra akarják játszani a hidegháború lezárását. Vissza akarják kapni azt, amiről úgy tartják, az övék.

Putyin nem a jövőt akarja megnyerni, a múltat akarja kiigazítani.

Nem revizionista, hanem revansista. A revizionista olyan nemzetközi környezetre vár, ami kedvez céljainak. A revansista újra akarja játszani az elvesztett mérkőzést. Nem a világot akarja megváltoztatni, még csak nem is az erőviszonyokat akarja módosítani, hanem a történelemkönyveket akarja újraírni. Közben épp most írják ki, iratkozik ki Európából.

Ez új helyzetet és vele új veszélyeket jelent a magyar szuverenitásra. Az USA-ra mindig támaszként és barátként tekintettünk. De most egy olyan hiperprogresszív, birodalmasító Pax Americana tornyosodik fenyegetően felettünk, amiről Trumpelnök idején azt hittük, hogy már a múlté. Trump America first programja azzal az ígérettel párosult, hogy az USA felhagy a több mint száz éve folytatott demokráciaexportjával, és ez reménnyel és bizakodással töltött el bennünket. Különösen az obamai progresszívek szuverenitásellenes politikai-ideológiai nyomulása után. Most azonban a Biden-adminisztráció még a rossz emlékű Obama-éveken is túltesz kulturális imperializmusának intenzivitásával és kíméletlen birodalmasító politikájával. Ők azok, akik az emberiség sorsát az amerikai birodalom sorsával azonosítják, tapasztalataikat és látásmódjukat univerzálisnak tételezik, és mindenkire nézve kötelezőnek tekintik.

A mi generációnk számára az USA a szabadság ígéretét jelentette. A lehetőségeket, a fair küzdelmeket, a versenyt, a szólás- és gondolat szabadságát. Szomorú kiábrándulást okoz, hogy ez egyre kevésbé van így. Meggyőződésem, hogy az USA szoftpolitikájával, a szabadság és a méltányosság ígéretével győzedelmeskedett a szovjet kommunizmus fölött. Hadászati, innovációs fölénye és a magasabb életszínvonal is kellett hozzá persze, de a döntő tényező a szabadság ígérete volt. Home of the brave, land of the free. Enélkül az ígéret nélkül, a fegyverek, a kütyük és a pénz nem lett volna elegendő.

Európa békét, jólétet és egyenlő döntéshozatalt ígért nekünk. Most fegyverszállításokról és szankciókról, újabb és újabb szankciókról beszél. Olyanokról, amik lenullázzák az európai gazdaságot, de az oroszoknak alig, az USA-nak pedig egyáltalán nem fájnak. Ahelyett, hogy a békét próbálná előmozdítani. A szankciók elsöprik az európai jólétet. Energiahiány, munkanélküliség, infláció, sőt élelmiszerhiány fenyegetheti polgárait. Az egyhangú döntéshozatalt, ami a win-win helyzet eléréséig tartó kompromisszumok, illetve megegyezések megtalálásának kényszerét jelentette, most a vétójog eltörlésével, vagyis többségi döntéshozatallal akarják felváltani.

Az Európai Unió a legitimitásával játszik. Ha a békét, a prosperitást és az egyenlőséget feladja, mi marad?

És az kinek kell majd?

Magyarország határozottan képviseli érdekeit az Unión és a NATO-n belül. Ezt néha kényelmetlen, felidegesíti szövetségeseinket, kiidegeli barátainkat. De erre kötelez minket szuverenitásunk védelme. Mert a szabadság és a függetlenség megőrzéséért és biztosításáért minden nap újra és újra meg kell küzdenünk.

Nem adják ingyen.


A szöveg a budapesti CPAC-rendezvényen 2022. május 20-án elhangzott beszéd szerkesztett változata.