Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A tekintélyelvűség vádja és a szuverenitás igénye

A dezinformáció korábban élünk: újságírók és kommentátorok – gyakran akarva, máskor akaratlanul – rendszeresen elferdítve közvetítik a híreket. A félretájékoztatás nem korunk kizárólagos sajátossága. Amióta létezik tömegtájékoztatás, a tájékoztatók mindig is válogattak a tények között. Valami azonban megváltozott: manapság a média jelentős része nemcsak félreértelmezi a tényeket, hanem kifejezetten tisztességtelenül számol be róluk.

A félreinformálás gyakorlata részben a médiavilág polarizációjának és széttöredezettségének a következménye. Minthogy az egymással szemben álló kommunikátorok között nincs értelmes vita, a médiumok végső soron gyakran párhuzamos valóságokat építenek. E párhuzamos világszemléletek térereje olyan nagy, hogy az újságírók gyakran csakugyan valósághűnek hiszik téves beszámolóikat. Ez nagyon jól megmutatkozott tavaly, amikor a Black Lives Matter mozgalom szervezte tiltakozások nyomán lázongás tört ki az Egyesült Államok városaiban. A lázongás és a fosztogatás televízióban látható képei szögesen ellentétesek voltak a kísérőszöveggel.

E kettős beszéd meghökkentő példáját tapasztalhattuk tavaly, amikor a CNN tudósítása a Wisconsin állambeli Black Lives Matter tüntetéseket „szenvedélyesnek, de többnyire békésnek” minősítette, miközben a tévénéző kiégett autókat és lángoló épületeket látott a háttérben. A CNN más fősodorbeli médiumokhoz hasonlóan igyekezett nem emlegetni vagy alábecsülni a tiltakozásokat kísérő tömeges erőszakot. 2020 májusában az MSNBC riportere „mindenekelőtt tiltakozásnak”, sőt, „általánosságban szólva nem rendbontónak” nevezte az eseménysort, amelyről tájékoztatott, miközben a háta mögött álló épület éppen lángolt. Egy hónappal később a BBC a következő címet tette ki a képernyőkre: „27 rendőr sérült meg Londonban a többnyire békés antirasszista tiltakozó megmozdulásokon”.

Az utóbbi évtizedekben a BBC-nél rutinná vált, hogy jól megválogatja, mikor minősíti a tömeges erőszak eseteit lázongásnak vagy rendbontásnak. 2011-ben a BBC kezdetben odáig ment, hogy „tiltakozóknak” nevezte az erőszakos londoni rendbontókat. Ez a szóhasználat azért érdemel említést, mert ezzel a BBC lényegében a düh politikai megnyilvánulásának minősítette a rendbontást és a fosztogatást. A legkevesebb, ami elmondható, hogy a BBC semleges hangnemben számolt be az eseményekről, vagyis kerülni igyekezett a látszatot, hogy elítélné a rendbontást.

A PÁRHUZAMOS VILÁGSZEMLÉLETEK GYAKRAN PÁRHUZAMOS MÉDIA-VILÁGEGYETEMEKET HOZNAK LÉTRE.

Vajon a nyugati média újságírói csakugyan azt hiszik, hogy a valósághoz híven tájékoztatnak a magyarországi vagy a lengyelországi eseményekről? A fősodorhoz tartozó nyugati médiumokban a Magyarországról és Lengyelországról szóló tudósítások során rendszeresen találkozhatunk hazugsággal határos dezinformációval. Ha készpénznek vennénk ezeket a tudósításokat, a nyugati sajtó olvasói egykönnyen arra a következtetésre juthatnának, hogy e közép-európai országokban zsarnoki és tekintélyelvű hatalom uralkodik, amely rendszerszerűen ássa alá a demokráciát. A magyarországi és lengyelországi eseményekről szóló tudósítások azt a nézetet tükrözik, hogy a két országban veszélyben a szabadság és a jogállam.

A Kelet-Európa lakosaira leselkedő diktatúráról szóló beszámolók jellemzően figyelmen kívül hagyják például, hogy Magyarország és Lengyelország polgárait semmi sem gátolja a gyülekezési szabadság gyakorlásában. A saját szememmel láttam, amint felháborodott tüntetők egyik sértést a másik után vágják a kormány fejéhez Budapest utcáin. A világ sok más országától eltérően a rendőrség nemhogy erőszakot, de semmilyen fenyegetőnek minősíthető fellépést nem tanúsított. Megdöbbentőnek találtam az ellentétet, amely a kifejezetten nyugodt, fesztelen budapesti rendőri magatartás, illetve a Párizsban látottak között feszül. A francia fővárosban 12 tüntető vesztette életét 2018 és 2019 sárgamellényes tüntetései során. Ugyanaz a média azonban, amely Kelet-Európában tekintélyelvű rendszerek felemelkedését vizionálja, nem talált semmi kivetnivalót a francia rendőrség keménykezű fellépésében. A „tekintélyelvű” kifejezést a magyar és a lengyel kormánynak tartják fenn.

Az elmúlt években ez a kettős mérce olyannyira intézményesült, hogy a Kelet-Európáról szóló kommentárok már a tendenciózus propaganda jellegzetességeit öltik. Paradigmatikus példával szolgál minderre David Aaronovitch-nak a Times-ban megjelent „Európa habozása miatt meggyökeresedik a putyinizmus” című kommentárjában. A Brexit szenvedélyes ellenzője lévén, Aaronovitch az Európai Unió elleni fenyegetést lát Magyarországnak és Lengyelországnak abban a törekvésében, hogy érvényt szerezzenek nemzeti szuverenitásuknak. Természetesen szíve joga, hogy ellenezze a nemzeti szuverenitás elvét és az európai föderalizmus elsőbbsége mellett érveljen. Csakhogy nem érveket sorakoztat fel az európai föderáció mellett, hanem felszólítja az Európai Uniót, hogy szálljon szembe Magyarországa és Lengyelországgal, éspedig azon az alapon, hogy e két ország „gyors ütemben süllyed a tekintélyuralom felé”.

Minthogy Aaronovitch meglehetősen híján van olyan példáknak, amelyek a két kormányzat tekintélyelvű jellegét bizonyítanánk, célzásokra, sejtetésekre szorítkozik. Mint megjegyzi: „Lopakodó putyinizációnak vagyunk szemtanúi, amelyben szabad szavazni, de az ászok egyre inkább mind a kormánypárt kezében vannak.”

Korántsem egyértelmű azonban, hogy a magyarországi választási rendszer valamiféle lopakodó putyinizáció bizonyítéka lenne. Soha senki nem állította komolyan, hogy Orbán Viktor kormánya csalással nyert volna választást három ízben is. Az ellenzéki politikusok sem állították, hogy támogatóikat megakadályozták volna a szavazásban, sem pedig, hogy a szavazatszámlálás során csalás történt volna. Magyarországon nem tűnnek el urnák, s a szavazatok összeszámlálásánál minden szinten jelen lehetnek a választáson indulók képviselői.

Mivel magyarázza Aaronovitch, hogy a tavaly őszi önkormányzati választáson Budapesten és más városokban az ellenzék győzött, ha komolyan gondolja, hogy „az ászok mind a kormánypárt kezében vannak”? Hogy mennyire nem a kormánypárt kezében van az összes ász, azt mi sem mutatja jobban, mint a hosszúra nyúló parlamenti választási kampányt jellemző heves viták. Közmegegyezés szerint nehezen jósolható meg, mi lesz e kemény kampány végeredménye, és csak mélységesen elfogult kommentátorok juthatnak arra a következtetésre, hogy minden ász a kormány kezében van.

Aaronovitch mindenekelőtt azért támadja vehemensen Magyarországot és Lengyelországot, mert ragaszkodnak a nemzeti szuverenitás és függetlenség elvéhez. Felháborítónak találja a lengyel Alkotmánybíróságnak azt a döntését, amely „közli az Európai Unióval, hogy a lengyel bíróságok felülbírálhatják az európaiakat”. Aaronovitch szerint az a kijelentés, hogy a lengyel törvény az országhatáron belül elsőbbséget élvez, a tekintélyelvű rendszer felé tett lépés. Úgy fogalmaz, hogy a lengyel bíróság határozata nemcsak „ellentmond az Európai Uniós tagság alapelvének”, hanem „és ez legalább ugyanolyan fontos”. Azt is jelzi, hogy „a tekintélyuralomba vezető süllyedést nem fogják visszafordítani”.

Amikor azt az igényt, hogy a lengyel törvény elsőbbséget élvezzen az európai joghoz képest, összefüggésbe hozza „a tekintélyuralomba való süllyedéssel”, a kettős beszéd különös példájából szolgál. A döntés, amely megkérdőjelezi az európai uniós jog elsőbbségét a lengyel alkotmányhoz képest, kihívás a brüsszeli bürokrácia föderalista projektjével szemben. A világon semmi tekintélyuralmi nincs abban, hogy a bíróság féltékenyen őrködik az ország törvényes intézményeinek szuverén joghatósága felett.

A propagandakampány, amelyet az európai föderalizmus támogatói folytatnak Magyarország és Lengyelország ellen, ugyanazokon a számításokon alapulnak, mint annak idején a Brexit-népszavazást megelőző félelemkeltő hadjárat. „A tét hihetetlenül nagy” – írja Aaronovitch a Lengyelország és az Európai Unió közötti vitáról. Mint hozzáteszi, jóllehet pillanatnyilag nincsenek aggasztó előjelek, amelyek egy új Brexitre utalnának, válságos időkben azonban ez megváltozhat. Egyértelmű, hogy a szerző tisztában van az európai föderalizmus és a nemzeti szuverenitás kibékíthetetlen szembenállásával, továbbá, hogy a Brexit után Brüsszel nem tehet mást, mint hogy jottányit sem enged.

Sajnos azonban ahelyett, hogy felnőtt vita zajlana a nemzeti szuverenitás mellett és ellen szóló érvekről, a szuverenitás ellenzői a riogatás alantas eszközéhez folyamodnak. Miután csakúgy félkézből megemlíti, hogy a magyar és lengyel kormány számláját „rosszízű intézkedések egész sora” terheli, Aaronovitch megjegyzi, hogy „ezek egyik sem jelent kivégzéseket vagy kínzásokat”. Minek az állami erőszak veszélyével példálózni, ha utána megállapítjuk, hogy ilyen nincs? Ezt a mondatot többször elolvasván az emberben felvetődik a kérdés, vajon mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt a föderalizmusról fantáziálók kivégzésekkel és kínzásokkal is megvádolják a két országot? Meglehet, Aaronovitch szemében elfogadhatatlan, hogy Lengyelország nem hajlandó elismerni az európai uniós jog elsőbbségét. Mindazonáltal brit polgárok milliói ugyanennek a véleményüknek adtak hangot, amikor úgy döntöttek, hogy elhagyják az Európai Uniót. Olyan törekvés ez, amelyet a demokrácia és a szabadság más barátainak is támogatniuk kell.