Ismerős történet: a nyílt utcán válogatás nélkül ölt egy „iszlamizmussal összefüggő terrorbűncselekményért” börtönbüntetésre ítélt terrorista, miután büntetésének csak egy részét kellet letöltenie. Bécs utcáin azért folyt vér, mert az Iszlám Államra felesküdött dzsihadista fejébe vette, hogy ha ártatlan civileket gyilkol meg, azzal fontos üzenetet juttat el a világhoz.

Miután a rendőrség lelőtte, kiderült róla hogy 2019 áprilisában 22 havi börtönbüntetésre ítélték. A háború sújtotta Szíriába próbált eljutni, hogy az Iszlám Állam dzsihadistáihoz csatlakozzon. Nyolc hónap sem telt el, s ki is szabadult, mert a fiatal felnőttekre szabott enyhébb elbánásban részesítették.

Egyebek között azért döntöttek a szabadlábra helyezése mellett, mert a jelek szerint sikerrel teljesítette az osztrák börtönökben fogvatartott elítélt terroristáknak rendszeresített deradikalizációs programot.

Nagy-Britanniában élvén elég jól ismerem, milyen romboló következményekkel jár a tévhit, hogy a terrorizmusból úgy lehet kigyógyítani valakit, ha deradikalizációs programra íratják be. A 20 éves Sudesh Amman, akit az év elején bocsátottak szabadon, alighanem jót nevetett a brit igazságszolgáltatás naivitásán, amelynek révén aztán akadálytalanul késelhetett meg két embert is Streathamben, mielőtt a rendőrök lelőtték volna.

Hogy milyen reménytelenül keveset érnek azok a módszerek, amelyekkel általában megfigyelés alatt és jó úton igyekeznek tartani az elítélt terroristákat, arról tavaly novemberben is meggyőződhettünk, amikor a feltételesen szabadlábra helyezett Usman Khan két embert ölt meg a London Bridge-nél.

Sudesh Amman „iszlamista terrorizmussal kapcsolatos bűncselekmények” miatt 2018-ban kirótt büntetésének felé töltötte le, amikor szabadlábra helyezték. Nem sokra rá követte el a késelést Streathamben, s ezután következett 2019 novemberében a tizenegy hónappal korábban feltételesen szabadlábra helyezett Usman Khan, a maga gyilkos terrorista támadásával. Ő is állami deradikalizációs programon vett részt, mint annyi más dzsihadista, akik hozzá hasonlóan hamar feltalálták magukat, s megtalálták a módját, hogy túljárjanak a rendszer eszén.

Köztudomású, hogy az elítélt terroristákat a börtön nem „gyógyítja ki” a terrorizmusból. Sőt, börtönbüntetésük ideje alatt sokkal valószínűbb, hogy a legkeményebb dzsihadista elítéltek befolyása alá kerülnek, minthogy toleráns demokratikus világszemléletre tegyenek szert. Egyértelmű továbbá, hogy a hivatalos deradikalizációs programok hatástalanok. A dzsihadisták valamilyen valóságosnak érzett szükségletre reagálva választják ezt a világképet. Ha azután kreatívírás-tanfolyamra, drámafoglalkozásra vagy az iszlamofóbiáról szóló előadásokra járnak, abból aligha merítenek a börtönlakók olyan hitet, amelynek kedvéért elhagynák választott világnézetüket.

Mostanra mindenki meggyőződhetett volna róla, hogy a börtönbüntetésüket töltő terroristákhoz egészen új módszerekkel kellene közelíteni. Mindenekelőtt fel kellene függeszteni a különféle deradikalizációs programokat. Mint Dr. Simon Cottee, a Kenti Egyetem kriminológia-oktatója kifejtette, „a deradikalizációval az a baj, hogy nem tudjuk, hogyan működik. Még azt sem tudjuk, van-e értelme a dzsihadisták átnevelésének vagy átprogramozásának”. Majd így folytatta: „ezek a programok gyakran igen kétes értékű szakértelemmel látják el az olyan résztvevőket, akik szélsőséges tevékenységekben utaznak”.

Az intézmények naivitása és hozzá nem értése aligha elegendő magyarázat a ma működő rendszer kudarcára. A politikacsinálók gyakran tesznek tanúbizonyságot arról, hogy egészen egyszerűen félreértik a problémát, amellyel szembekerülnek. Egyebek között azért nem látnak tisztán, mert ők is annak az igen elterjedt előítéletnek a rabjai, amely a terrorista-jelölteket félrevezetett, „sérülékeny” fiatal felnőtteknek láttatja, akiket karizmatikus dzsihadisták édesgettek magukhoz, majd radikalizáltak.

Amíg az országainkban felnőtt fiatal terroristákat sérülékeny és lélektanilag ingatag embereknek látjuk, akikből a radikalizáció folytán vált terrorista, addig a társadalom nem lesz képes korlátok között tartani a veszélyt, amelyet képviselnek. Sokkal pontosabb olyan embernek látni a London, Párizs vagy Bécs köztereit fenyegető terroristákat, akik tudatos döntést hoztak az életükről és úgy határoztak, hogy hadat üzennek a közösségnek, amelyen belül élnek. Az ilyen fiatalok gyakran maguk keresték a kapcsolatot dzsihadista honlapokkal és irodalommal. Nem annyira passzív tárgyai ők a radikalizációnak, mint amennyire olyasvalakik, akik új identitást és életformát találtak maguknak. Ha ez az identitás aztán személyiségük lényeges alkotóelemévé válik, akkor olyan pályán indulnak el, amelyen egyre távolabb sodródnak a társadalomtól, amelyben felnőttek. Ilyenkor már nem olyan fiatalok ők, akik valamilyen ügyet szeretnének szolgálni, hanem sokkal inkább tudatosan a társadalom ellenségének csapnak fel.

Bizonyos értelemben tökéletesen érthető, hogy a nyugati kormányok nemigen találják a módját, mihez kezdjenek a „saját nevelésű” terroristákkal. Nehéz elfogadni, hogy sok muzulmán fiatal annak a társadalomnak a gyűlöletére adta a fejét, amelyben él. Sok kormány egyszerűen nem képes szembenézni azzal, hogy az emberek igen jelentős csoportja a szó szoros értelmében gyűlölettel tekint a demokratikus életformára és megveti polgártársait. Még nehezebb felfogni, hogy egyesek egyenesen átálltak a frontvonal túloldalára.

Nyugaton sokan nem hajlandók elfogadni, hogy a nyugati, keresztény társadalmak a terroristák célpontjává váltak. Amikor Párizs mellett egy fiatal terrorista lefejezett egy tanárembert, a nyugati média jelentős intézményei, például a New York Times és a Washington Post annak a nézetnek adtak hangot, hogy Franciaország a Mohamed-karikatúrák megjelentetésével maga idézte elő az őt érő támadást. Ezt a nézetet képviselte igen határozottan Kanada miniszterelnöke, Justin Trudeau is, amikor bírálta a franciákat, amiért nem értik, hogy „a szólásszabadságnak vannak határai”.

Valójában azonban a francia életforma elleni támadásra adott efféle hitvány reagálás nem fogja mentesíteni megfogalmazóit az iszlamisták haragjától. Valamennyien célkeresztben vagyunk! Ha még Ausztria is az iszlamisták célpontjává vált, azután, hogy pedig kezét-lábát összetörte, hogy muzulmán lakosainak kedvére tegyen és odáig ment, hogy az iszlámot bevett vallásai közé sorolja, akkor egyértelmű, hogy a fenyegetés globális természetű.

Ideje, hogy legalább valamilyen mértékű érett realizmus érvényesüljön. El kell fogadnunk, hogy vannak emberek, akik kibékíthetetlenül szemben állnak életformánkkal. Azt is fel kell fognunk, hogy némelyikük nem riad vissza semmitől, hogy rettegést keltsen bennünk, s hogy egyszerűen nem menthetők meg, nem gyógyíthatók ki, nem deradikalizálhatók. Legalább akkora határozottsággal kell életformánk védelmére kelnünk, amennyire határozottan igyekeznek ők lerombolni a mi világunkat.

Nem deradikalizálni kell őket, hanem deaktiválni.