Érdekes és fontos is azon gondolkozni, hogy milyen lesz, vagy pontosabban milyennek kellene lennie Európának 2030-ra, de ennél még sokkal fontosabb, hogy addig mi lesz velünk? Mi lesz az Európai Unióval?

Az Európai Unió elitje ugyanis már évek óta nem rendelkezik vízióval, adós a közös jövő tervezésével, nincsenek válaszai a megoldásra váró feladatokra. Ezért is zárkózik el a nyílt viták elől. Brüsszel mára igen csak távol került az európai polgároktól, egy szűk, eurokrata réteg önmegvalósításának és önigazolásának a terepévé vált.

Az uniós bürokrácia önmozgása mára két ellentétes táborba osztotta a tagországokat. Az egyik oldalon állnak azok, akik szerint az Európai Uniónak a nemzetállamok Európájának kell maradnia, velük szemben gyülekeznek az Európai Egyesült Államok létrehozásának szorgalmazói. 2004-ben Magyarország a nemzetállamok Európai Uniójához csatlakozott, egy olyan sokszínű, sokérdekű szövetséghez, ami a legkisebb közös többszöröst megkeresve találta meg az egyes ügyekben a mindenki számára elfogadható kompromisszumot. Ez lassú döntéshozatalt és körülményes működést eredményezett, annak minden előnyével és hátrányával. Az uniós bürokrácia által újabban erőltetett Európai Egyesült Államok a német gazdasági érdekek szolgálatába kívánja állítani az Uniót. Egyérdekű, egyközpontú döntéshozatalra akarja átállítani, ami nyilván hatékonyabb lenne, ugyanakkor sokkal több érdeksérelmet eredményezne. Az amerikaiak bezárkózási politikája, szétesőben levő nemzeti egysége Európa iránti érdektelenséggel párosul. Ez és a brexit együttes hatására akadálytalanul érvényesül az amúgy is túlerőben lévő németek akarata, akik elérkezettnek látják az időt arra, hogy a föderalista Német Szövetségi Köztársaság mintájára szövetségi álammá szervezzék át az Uniót, hogy az a vezetésük alatt álló birodalommá alakuljon.

Ez a félreismerhetetlenül célra tartó mozgás megosztja Európát. Mert mindenki számára nyilvánvaló, hogy a nemzetállamok kiiktatására irányuló politika mögött egyetlen régi-új szándék körvonalazódik, ez pedig a német gazdasági érdekek akadálymentes érvényre juttatása. Amit az európai bürokrácia szokása szerint kész helyzetet teremtve akar lenyomni a torkunkon. Ezúttal is azzal a már többször megtapasztalt technikainak álcázott bürokratikus önmozgással állunk szemben, amivel az eurokraták minden feltünést kerülve teremtenek olyan feltételeket, ahonnan – reményeik szerint – már nincs visszaút. Nagyon is megfelelve annak a merkelizálódott döntéshozatali mechanizmusnak, amivel Angela Merkel Németországot több mint másfél évtizede működteti. Háttéralkuk, háttérmegegyezések, homokba futtatások, a valódi célok retorikai elleplezése, stb. Ebbe az irányba hat az a több nemzedéket érintő közös hitelfelvétel, amire az Unió soros német vezetése jelenleg készül. Ahogy az az erőltetett jogállamisági, gender illetve zöldpolitika is, amit szintén ők, már a feladatok meghatározásakor a határokon átnyúlva, globálisan értelmeznek. És ami mögött szintén a német gazdaság önérdeke húzódik meg. Eközben az Európa előtt álló geopolitikai kihívásokra adandó válaszokról, a stratégiai, védelmi szempontokról egyetlen szó sem esik.

Ne felejtsük el, hogy Németország már kétszer akarta Európát a saját vezetése alatt egyesíteni. Ezért vívta az első és a második világháborút, amiket elveszített. Németország 1914 óta nem sokat változott. Gazdasági és demográfiai ereje, központi fekvése most is Európa legfontosabb országává teszi. De ugyanúgy, mint egykor, most is egyszerre túl nagy és túl kicsi. Túl nagy ahhoz, hogy ne hasson nyomasztóan a szomszédjaira, és hogy ellen tudjon állni a kísértésnek, és ne próbálkozzon meg újra azzal, hogy az uralma alá vonja a kontinenst. De túl kicsi ahhoz, hogy ezt el is érje. Az ellenerők ugyanis továbbra is erőfölényben vannak vele szemben. Ehhez járul hozzá az az immár új ellentétpár, ami a mai Németországot jellemzi: éspedig az, hogy egyszerre túl erős és túl gyenge. Erős gazdaságilag, vagyis gazdag ország, ugyanakkor nem rendelkezik védelmi képességgel, tehát gyenge és védtelen. Nehezíti a helyzetét, hogy a német elit pacifista, arrogáns és moralizáló, aminél nincs ellenszenvesebb keverék. A 21. század eleji Németország technológiai, innovációs szintje nem tud az ázsiai kihívókéval vetekedni, iskolái, amelyek a 19 század végén a világ legjobbjai között voltak, ma gyengék. A németek már vagy száz éve nem jeleskednek a szoftpolitikában, aminek a hiánya mostanra kulturális kiüresedésükkel párosulva, teljesen súlytalanná tette őket. Pénzközpontú gondolkodásuk tekintély helyett irigységet és irritációt szül.

A német törekvések az Unión kívül és belül, illetve az USA, az oroszok és mások részéről is heves ellenállásba ütköznek. Ezen az sem változtat, hogy dominanciájukat a fű alatt, a lassú víz partot mos, kifárasztásos technikájával akarják elérni.

Transzatlanti iszony

A 21. század elejére meginogtak azok az alapok, amikre Európa a huszadik század második felétől az identitását építette. Arról a transzatlanti kapcsolatról van szó, ami Európa biztonságát szavatolta és külpolitikáját meghatározta. 1945 óta az USA védte Európa nyugati felét a kommunista veszéllyel szemben, mert a hidegháború egyik fő hadszíntere az Európát kettéosztó vasfüggöny mentén húzódott. A szovjet birodalom összeomlása után, az egyközpontúvá vált világban az USA egész Európa, sőt az egész világ biztonságát szavatolta. Mostanra azonban új szereplők jelentek meg a világpolitikában, aminek következtében az USA már nem egyeduralkodó többé. Az új geopolitikai felállás Amerika feladatait megsokszorozta, Európa szerepét leértékelte, a fő konfliktuszónát a Csendes-óceán térségébe helyezte át. Mindez egy évtizednyi távlatban az Európa feletti amerikai védernyő megszűntét eredményezheti.

Ebből egyértelműen következik a kérdés, kell-e, lehet-e, lesz-e önálló védelmi politikája az Európai Uniónak? Ha igen, ki, mit vállal belőle, mikorra?

A nyugat-európai elitet a transzatlanti szövetség jövőjével kapcsolatban egyaránt elbizonytalanította Trump 2016-os elnökké választása és az ezzel párhuzamosan zajló brexit. Ha az USA nem szavatolja többé Európa biztonságát, a transzatlanti viszony elsődlegessége is kérdésessé válhat. Megmarad, vagy felváltja egy eurázsiai szövetség, amitől az USA tart, de aminek az előnyeiről, hátrányiról, veszélyeiről, következményeiről Európának előbb-utóbb beszélnie, sőt döntenie kell.

Ezzel szoros összefüggésben választ kell adni arra, hogy milyen kapcsolatot alakítson ki az Unió Oroszországgal? Oroszországot Európa részének tekinti, vagy nem? Ha a válasz nemleges, akkor az könnyen elvezethet egy kínai-orosz szövetséghez, de akár ahhoz is hogy az oroszok az USA-val fognak össze, és mi pártában maradunk. Ne tévesszen meg senkit, hogy jelenleg a német-orosz tengely fényesítgetése van napirenden, (Északi Kettes Áramlat) mert ha a látóhatáron feltűnnek majd az erősebb, tekintélyesebb kérők, a németek könnyen kosarat kaphatnak.

Tovább bővül az Európai Unió? Beveszi a Balkánt, Ukrajnát, esetleg Oroszországot is? Vagyis Európa egész területére kiterjed? Vagy ennyi volt: bezárt a bazár és nincs tovább bővülés. Mindkét döntés súlyos következményekkel jár, és nem odázható el a végtelenségig. Törökországgal is kezdeni kell valamit, de ehhez sem a bátorság, sem az akarat nincs meg. Oroszországgal, vagy Oroszország ellenében akar Európa politizálni? Törökországgal, vagy Törökország ellen akar az Unió politizálni? Előbb vagy utóbb ezeket a stratégiai döntéseket meg kell hoznia.

A belső megosztottságról

2008 óta súlyos ellentétek feszülnek Európa északi és déli fele között, aminek főleg gazdasági okai vannak. Az Euró adósságcsapdába zárta a déli államokat: Görögországot, Olaszországot, Portugáliát, Spanyolországot, sőt Franciaországot is. Leszakadásuk a 2020-as pandémia következtében drámaivá súlyosbodott.

Ezek az államok koraszülött jóléti államokat működtetnek, amit ránk, a közép-kelet-európai régió országaira mondtak a kilencvenes években, amikor a nemzetközi szervezetek: az IMF és a Világbank olyan „strukturális reformokat” követelt tőlünk, amikkel teljesen le akarták építeni a szocializmusból örökölt jóléti ellátórendszerünket. A déli államok esetében persze senki nem használ ilyen, vagy hasonlóan lekezelő kifejezéseket, pedig ahogy egykor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben nálunk, úgy náluk sem voltak, illetve nincsenek meg a gazdasági alapjai az életszínvonal folyamatos emelésének és az egyre sűrűbbre szőtt szociális hálónak. Mindkettőt hitelekből és külső támogatásokból fedezték és fedezik. Amit náluk mostanáig az olcsó euró biztosított. A 2008-ban kezdődő pénzügyi, hitelezési válság kiélezte az ellentétet az adósok és a hitelezők között, amit a 2020-ban fellépő és a gazdaságot lebénító világjárvány miatt összeomló turizmus, és a belőle származó bevételek elmaradása csak még elviselhetetlenebbé tett. Erre az észak-déli szembenállásra azonban lehet megoldást találni, mert az csak a pénzről szól.

Ennél sokkal súlyosabb ellentét feszül Európa keleti és nyugati fele között, mert ez nem a pénzről, hanem az értékekről, a kultúráról, az emancipációról, vagyis az identitásról szól. Itt nem lehetséges a ki-, illetve megegyezés, mert ez élet-halál harc.

Kelet-Közép-Európa emancipációja

Kelet- és Nyugat-Európa történelme eltérő, ami eltérő világlátást eredményez.

Immár nemcsak a mintegy félszáz évnyi kommunizmusról van szó. Még csak nem is arról, hogy Nyugat-Európa az 1970-80-as évek enyhülési politikájával cserbenhagyta térségünket és folyamatosan a szovjetek kegyét kereste. Túlléptünk azon is, hogy balliberális elitjük már akkor összebútorozott a kommunista pártállamok elitcsoportjaival, akikből aztán 1990 után komprádoraikat verbuválta, és ezzel, például nálunk, egészen 2010-ig gátolták, sőt el is lehetetlenítették az elitcserét.

Míg 1989 előtt a nyugati értelmiség egyes megmondói időről időre eljátszották, hogy érdekeljük őket, hogy kíváncsiak azokra a tapasztalatainkra, amikre a vasfüggöny mögé zárva tettünk szert, 1990 óta csak kioktatásban, utasításban és számonkérésben részesítenek bennünket. Szögezzük le, hogy a kommunizmus megdöntését a szovjet megszállás alá kényszerített népek szabadságvágya és lázadása kényszerítette ki, és azt is, hogy a nyugat-európaiak ehhez semmivel sem járultak hozzá. A német és ezzel az európai egységesülést nem támogatták, a szovjet csapatok kivonását térségünkből minden eszközzel gátolni próbálták. Csak az USA állt mellettünk, és ez hála Istennek, elegendőnek bizonyult. Nyugat-Európa 1990 után ennek ellenére háborús jussaként tekintett ránk és haladéktalanul hozzálátott a kifosztásunkhoz, piacaink, javaink, médiánk megszerzéséhez. Az Európai Unióba tizennégy év előszobáztatást követően, csak 2004-ben vettek fel bennünket. De szó sem volt egyesülésről, mert míg nekünk az ő feltételeik szerint lehetett és kellett csatlakoznunk, addig ők semmit sem módosítottak a kedvünkért, és eszük ágában sem volt beengedni bennünket a belső termekbe. Egyenrangúságról tehát szó sem lehetett. Még mindig, harminc év után is új demokráciákként beszélnek rólunk, tizenhat évnyi uniós tagság után még mindig újonnan csatlakozott tagállamok vagyunk. Ezt nem csinálták egyetlen más, később felvett tagállammal sem. Ugyanazokat a jogállamisági kifogásokat, amikkel minket folyamatosan szívatnak, a többi, klubbeli tagállamok esetében észre sem veszik, illetve szuverén belügyüknek tekintik. A katalán függetlenségért harcolók sorozatos üldözése, sok évre történő bebörtönzése nem éri el az uniós aggódók ingerküszöbét, a spanyol kommunisták bírósági reformtervét még csak nem is kommentálják, ahogy a belga rendőrök által agyonvert szlovák állampolgár kapcsán, vagy a ciprusi és szlovák újságírógyilkosságok esetében sem merül fel jogállami aggodalom. Bezzeg, ha a magyar rendőrség két órás kihallgatásra bevisz egy a vesztegzár-intézkedések ellen kampányoló ellenzéki aktivistát, rögtön veszélybe kerülnek az európai értékek, fontossá válik a jogállam és a fékek és ellensúlyok rendszere.

Az elmúlt harminc évben Nyugaton fősodorrá vált a neomarxizmus, amit most újra kötelezővé akarnak tenni a mi számunkra is. Ahogy a faji kérdés és az identitárius mozgalmak minden újabb túlzó és számunkra érthetetlen divathullámát is. Joggal beszélhetünk tehát kulturális imperializmusról, ezúttal ugyanis a volt gyarmati területek elvesztése miatt mi váltunk az egykori gyarmattartók civilizációs célpontjaivá. Ezekben a szoft politikai ügyekben, mint pl. az LMBTQ jogok (?) folyamatos kiterjesztése, az NGO-k szerepének a demokratikusan megválasztott hatalom kárára történő megerősítése, a gender- és transzideológia, stb., kéz a kézben akcióznak és gyakorolnak nyomást ránk a globális nagyvállalatok és a nyugati politikai, diplomáciai képviseletek munkatársai. Alig volt, illetve van olyan Budapestre akkreditált nyugati nagykövet, aki ne fentről lefelé beszélne velünk, ne próbálna beszámoltatni, illetve kioktatni minket a civilizált nyugati módiról. Jól példázza ezt a nálunk is kötelezően évente megszervezett pride felvonulás, amit nem a hazai homoszexuális szervezetek kezdeményeztek, hanem azoknak a nyugati nagykövetségeknek és globális cégvezetőknek az import terméke, akik a nemzetközi LMBTQ-szervezetekkel együtt tukmálták ránk, hogy aztán a felvonulások első soraiban parádézzanak és munkatársaikat is megjelenésre kényszerítsék.

Vannak-e az Európai Uniónak közös értékei, és ha igen, akkor mik azok? Mert ezek híján nem lehetnek közös céljaink. Pedig a közös célok az előfeltételei annak, hogy közös jövőben gondolkodjunk. Az Európai Unió nyugati fele a neomarxistává vált elitek markában van. Ők azok, akik a médián és a globális nagyvállalatokon, illetve a globális médiavállalkozásokon és a velük szövetséges NGO-kon keresztül irányítják a kontinenst. Ezzel aláássák a demokráciát és kikezdik az európai nemzetek szuverenitását. Pedig mi mindkettőhöz ragaszkodunk!

A neomarxistává vált nyugat-európai elit nem értette meg a huszadik század legfőbb tanítását: azt, hogy a nemzet fontosabb, mint az osztály. Főleg, miután a proletariátus, mint osztály megszűnt, és a „fejlettek” hivatalos ideológiájává a részidentitás-csoportokra tagolt társadalom megszervezése vált. 1989-90 üzenetét sem értették meg, nem is figyeltek rá, annyira lelombozta őket, hogy az általuk dédelgetett és szorgalmazott demokratikus szocializmus-projektje hamvába hullt. Újra. Ezért nem tűnt fel nekik, hogy az utolsó nagy gyarmatosító hatalmat, a szovjet birodalmat az emancipálódott nemzeti mozgalmak győzték le, amik visszaállították a birodalom perifériáján levő nemzeteik újbóli önállóságát, majd darabjaira szaggatták a szovjet birodalmat is. A marxisták immár több mint százötven éve azt állítják, hogy a nemzeti kérdés a múlt tartozéka, és a nemzetállamok kora lejárt. A Szovjetunió több mint hét évtizedes fennállása alatt az volt a mondás, hogy a Szovjetunió megoldotta a nemzeti kérdést. Ezért aztán, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzet él és virul, sőt a hatalmas Szovjetuniót is megsemmisítette, az derült égből villámcsapásként érte a teljes nyugati világot. Pedig ugyanezt nem sokkal korábban ők is megtapasztalták. Gyarmataik nemzeti ébredése vetett véget gyarmatbirodalmaiknak, de úgy látszik, nehezen tanulnak, viszont könnyen felejtenek.

Mindezek ellenére a nyugati elit továbbra is kitart nemzetállam ellenessége mellett, újabban arra hivatkozva, hogy miután az Unió egy békeprojekt, ezért kötelessége nem csak visszaszorítani, de fel is számolni a „bűnös” nemzetállamokat, amik a világháborúkat okozták. Ez nettó hazugság. A világháborúkat egyaránt okozták a birodalmak és a nemzetállamok, levenni a felelősséget az előbbiek válláról, nevetséges és hiábavaló vállalkozás.

1968-ig volt közös európai tudat. A 20. század elejének boldog békeévei, és a két pusztító világháború is közös tapasztalat volt, ami nemzedékeket kapcsolt össze. De a 68-as generáció már a kettéosztott Európába nőtt bele, elfogadta, hogy vannak ők, és vagyunk mi, elfordult tőlünk, nem érdekeltük őket. Ez a korosztály, amelyik a már évtizedekkel előbb megszerzett akadémiai és médiahadállásai mellé a 90-es években a politikai hatalmat is megkaparintotta, és máig sem engedte ki egyiket sem a markából, nem testvéreiként, hanem furcsa idegenként, civilizálandó célpontként tekint ránk, közép-európaiakra.

A kettéosztott Európa keleti, szovjet megszállás alá kényszerített részét összetapasztja a kommunizmus közös tapasztalata, ahogy a nyugati térfelet is az, amit ők éltek át. Ez kommunikációs nehézségeket okoz közöttünk. Más értékrend, más kulturális orientáció, más fontossági sorrend határozza meg a gondolkodásunkat. Mi megtapasztaltuk a demokrácia hiányát, a szabadság nélküli élet sivárságát, amit ők most ízlelgetnek, méghozzá önként, mi azonban tudjuk milyen lélekromboló a szólásszabadság hiánya, milyen nyomasztó a politikai cenzúra, akár külső kényszerként, akár öncenzúraként szorítanak kalodába vele. Ezért éberek vagyunk, és azonnal felhorgadunk, ha ilyet tapasztalunk. A Nyugatról jövő tabusítást és politikailag korrekt nyakörvet semmivel sem viseljük jobban, mint azt, amit egykor Keletről kényszerítettek ránk. A demokráciát és a szabadságot nagyra értékeljük, vérünkkel és súlyos áldozatokkal fizettünk érte.

A gyarmatosító múlt terhe

2015 óta azonban nemcsak a több mint negyvenév ellentétes rendszerekben töltött időszaka választ el bennünket, hanem a régebbi múlt eltérő tapasztalatai is. A 2015-16-os migrációs válságban egyértelművé vált, hogy a közöttünk lévő ellentét gyökerei mélyebbre nyúlnak. Európa nyugati fele gyarmatosító, gyarmattartó volt. Mi nem voltunk. Ez nagy királynőnk: Mária Terézia (1740-80) tudatos döntése volt. Uralkodónk elzárkózott attól, hogy a Habsburg Birodalom gyarmatosító háborúkat indítson. Döntéséhez minden utódja tartotta magát. Így aztán mi nem éltünk együtt más bőrszínűekkel, fajokkal, ahogy ma mondják. Újra. A faji kérdés tehát nem a mi kérdésünk. Nem mentünk el sem kifosztani, sem civilizálni más fajú népeket, nem koszoltuk be a kezünket a vérükkel, nem gazdagodtunk meg rajtuk. Minket, magyarokat ezzel szemben gyarmatosítottak az oszmánok, a Habsburgok, a nácik és a szovjetek. A volt gyarmati országokkal ezért rokonszenvezünk, de nem tartozunk nekik semmivel. A beáramló illegális migránsokban veszélyforrást látunk. A százötven éves muszlim uralomra ugyanis nem jó szívvel emlékezünk. Nem kérünk belőle repetát.

A nyugatiak áldozati kultúráját önfeladónak tartjuk, mert mi mindig harcolni kényszerültünk a függetlenségünkért. Nálunk a szabadságharcosok hősök, számunkra a nemzeti függetlenség érték, amihez ragaszkodunk, és amit a legfontosabb nemzeti érdekként azonosítunk be. A nyugatiak lelkiismeretfurdalását a gyarmatosítás során elkövetettekért értjük, de az az ő ügyük. Nem a miénk. Nekünk nincs ezzel kapcsolatban jóvátenni valónk. És miután szuverenitásunkat harminc évvel ezelőtt visszaszereztük, nem tűrjük, hogy azok a nyugatiak leckéztessenek minket szolidaritásból, akik soha nem voltak velünk szolidárisak. Visszautasítjuk azt is, hogy azok oktassanak ki minket multikulturalizmusból, akik pont száz évvel ezelőtt semmisítették meg azt a multikulturális Habsburg birodalmat, (1867-1918 között Osztrák–Magyar Monarchiát), ahol évszázadokon keresztül éltünk együtt más nemzethez tartozó honfitársainkkal, és rendeltek minket homogén nemzetállammá. Most ugyanezek a nyugati nagyhatalmak újra multikulturálissá akarnak parancsolni minket. Nem tűrjük.

Mi, itt, Kelet-Közép-Európában, nem beszéljük a Nyugat politikailag korrekt nyelvét. A faji kérdés, amit az utóbbi időben a Nyugat a centrumba állított, nem a mi gondunk. A feminizmusukkal sem tudunk mit kezdeni, mert nálunk az első világháború óta szavazati joguk van a nőknek, akik 1945-től minden tekintetben teljesen egyenrangúak és egyenjogúak, és azt is jól tudják, hogy ők a huszadik század igazi nyertesei. A férfiakban nem riválist, hanem partnert látnak. Nyelvünk gendersemmleges. A genderkérdést magánügynek és nem közügynek tekintjük. Nem tűrünk el kioktatást azoknak a nemzeteknek a képviselőitől, akik a homoszexuálisokat egészen az 1960-as évekig vegyileg kasztrálták, illetve bebörtönözték, amire nálunk természetesen soha nem volt példa, illetve fajelméleti megfontolásokból az egymást követő szocialista kormányaik kényszersterilizálást hajtottak végre nők tíz- és tízezrein egészen a nyolcvanas évekig, mint például azokban a skandináv országokban, akik most sportot csinálnak a leckéztetésünkből.

Az a kulturális hegemónia küzdelem, amit a Nyugattal vívunk, élet-halál harc, amiben nem engedhetünk. Nekünk az a hivatásunk, hogy nemzeti önazonosságunkat megőrizzük, értékeinket áthagyományozzuk, sajátosságainkat megéljük. A most folyó kultúrharc ezért az identitásunkról, a magyarságunkról, a megmaradásunkról szól. A nyugat-európai elit egyre intenzívebb kulturális gyarmatosítási kísérleteit visszautasítjuk. A támadások erőszakossága csak növeli ellenállásunkat. Ahogy a britekét is, akik kiléptek, és elhagyták az Európai Uniót. A brexit erős jelzés volt azoknak a számára, akik hittek a történelemnek abban a szükségszerűségében, ami az állandó bővülésben és az egyre szorosabb integrációban nyilvánul meg. Jó lenne, ha megtanulnák belőle, hogy nem érdemes fokozniuk a nyomást, mert az ellenkező irányba is nyílik út.

Világjárvány

Az Európai Unió sem a pénzügyi, sem a migrációs válság kezelésére nem talált még megoldást, amikor a COVID–19-pandémia kezdetét vette.

Az Unió bürokráciája ezúttal is, hasonlóan a 2008-10-es pénzügyi megtorpanás, illetve a 2015-16-os migrációs válsághoz, hasznavehetetlennek bizonyult. A 2020-as koronavírus-járvány így újra a nemzetállami megoldásokról, a nemzetállami szolidaritásról szólt. A határokat lezárták, és mindenki bezárkózott. Emberek milliói tapasztalták meg a vesztegzárat. Az uniós intézmények csődjük leplezésére még a szokásosnál is intenzívebb alibicselekedetekkel: lásd a magyarok és lengyelek folyamatos vegzálása, stb. ütötték el a karantén unalmát. Még a legegyszerűbb szervezési feladatok is meghaladták a képességeiket. A mai napig nem tudták a COVID–19 áldozataival kapcsolatos statisztikai eljárásokat egységesíteni. Képtelenek közös gyógyszer, illetve vakcinabevezetési protokollt kialakítani, hogy csak a legfontosabbak közül emeljünk ki néhányat.

A 21. század emberét a világjárvány rádöbbentette arra, hogy a történelemnek nem ura, hanem kiszolgáltatottja. Pont száz évvel ezelőtt, az első világháborúban lepusztult immunrendszerű embereket sorozta meg a spanyolnátha, a H1N1-influenzajárvány, ami több áldozatot követelt, mint az 1914-1918 között folyó négy éves öldöklés. Egyesek több tízmillió halottról beszélnek. A mostani járvány halálozási arányszámai sokkal alacsonyabbak. De még nem tudhatjuk, kifelé vagy befelé megyünk a járványba, hol áll majd meg a számláló.

A karanténba zártak számára újra felértékelődött a család. Ékes bizonyítást nyert, hogy a bajban támaszt, az örömben társat jelent.

Európa hirtelen szembesült azzal, hogy mennyire kiszolgáltatottá vált. Kínára voltunk utalva maszk, lélegeztetőgép, egyéb orvosi kellékek, gyógyászati alap-, és segédanyagok tekintetében. A 21. század második évtizedére Európa oda jutott, hogy hetekig képtelenné vált egy kis darab rongy beszegésére, vagy arra, hogy egy olyan technikailag alapszíntű gépet legyártson, mint a lélegeztetőgép.

Nagy tanulság ez. Remélem, Európa észhez tér és tanul belőle. Iparunk kiszervezését abba kell hagyni. A termelést vissza kell hozni, és legalább az alapszükségleti cikkek előállítására képesnek kell maradnunk.

Európának fel kell fognia, hogy a régi dicsőség nem segíti meg abban, hogy a globális kereskedelmi, ipari és technológiai versenyben helyt álljon Kínával, Indiával, Afrikával, vagy Dél-Amerikával szemben. Hogy is mondta a híres divattervező, Karl Lagerfeld? A tavalyi kollekcióra senki nem ad hitelt! Versenytársaink lendületben vannak, jól, sőt jobban képzettek, harapni akarnak, és nem lesznek ránk tekintettel. Sürgősen javítanunk kell pl. az oktatáson, amely egyre alacsonyabb színvonalú, egyre több bölcsészt és egyre kevesebb természettudóst, illetve mérnököt, informatikust stb. képez, mert az ázsiai diákok minden téren leköröznek bennünket.

A kevesebb sokszor több

Az Európai Egyesült Államok bürokratikus, a nyugatiak által dominált, német vezetésű birodalmának utópikus vágyálmáról tegyünk le. Érjük be azzal, hogy a legkisebb közös többszörös elvét alkalmazva, az Osztrák–Magyar Monarchia mintájára, a közös ügyeket a közös hadügyre és külpolitikára, és az ezeket fedező pénzügyekre korlátozzuk, a többit pedig a szuverén nemzetállamok hatáskörében hagyjuk. Ez persze szembe megy a mai: sokat markol, keveset fog gyakorlattal. Élvezzük a közös piac nyújtotta gazdasági előnyöket, de szakítsunk a kulturális és morális imperializmussal. Különben az eljövendő évtizedben újabb kilépések, blokkolások, széthúzások és mindezek következtében erőtlenségben lesz részünk. Ha azt akarjuk, hogy tíz év múlva legyen európai védelmi képességünk, ami az önálló külpolitika előfeltétele, azonnal neki kell állni a létrehozásának. A hadseregfejlesztés pedig szárnyakat adhat az innovációnak és kihúzhatja a gazdaságot a gödörből. Többet és jobban kell dolgoznunk, növekedési pályára kell állnunk, ha a jelenlegi életszínvonalunkat meg akarjuk tartani. De ami a legfontosabb, vízió és ebből következő stratégia kell. Ezek nélkül ugyanis nincs közös politika, ha nincs közös politika, nincs közös politikai közösség, ha nincs közös politikai közösség, nincsenek közös értékek, nincsenek közös érdekek, vagyis nincs közös Európa.

Fontos évek állnak előttünk!

Használjuk ki.

Az írás az Athens Democracy Forum felkérésére készült, 2020. október 1-jén.