Kedves Gyászoló Család! Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Milyen esendők vagyunk! Amikor földi búcsút veszünk egy szeretett embertől, akkor is magunkra gondolunk. Hogy is lehetne ez másként akkor, amikor egy olyan ember megy el, ki nemzedékének, 1956 pesti srácainak és lányainak egyik utolsó hiteles tanúja, s életében 1956 igazságának megtestesítője volt. Kevésbé nagy szavakkal, inkább életpéldával. Mi lesz velünk, ha ők mind elmennek minden élők útján? Ha nem lesz már közülük senki közöttünk, aki ahogy ő annyiszor megtette, ránk emeli átható, mégis szelíd tekintetét és azt mondja: „Nem.” Nem, mert mi nem úgy, és nem ezért harcoltunk. Vagy azt mondja: „Igen.” Igen, ezt és így. Mert ez méltó 1956 örökségéhez.
„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát?” – ezzel a kérdéssel kezdi Babits Mihály Petőfi koszorúi című költeményét. Petőfi szemébe nézni annyit tesz, mint szembesülni a szabadság és az igazság követésével. Azzal a szabadsággal és azzal az igazsággal, melyet ma még csak tükör által homályosan látunk, de sejtjük, tudjuk, hogy létezik. Balás-Piri László Regéczy-Nagy Lászlóval együtt 2016-ban kapta meg Petőfi szabadság díját. A díj azoknak az embereknek az életét méltatja, akik követték a szabadság és az igazság útját, harcoltak és dolgoztak, tűrtek és dolgoztak, és aztán újra harcoltak.
1956 története, ha elhagyjuk a felszínt, és megismerve az emberi sorsokat megpróbálunk behatolni a történés mélyére, ezt a Babits által megfogalmazott éles kérdést adja elénk. Merjük-e mi, egy külső békében született és felnőtt nemzedék gyermekei meglátni a forradalom igazi arcát. Képesek és alkalmasak vagyunk-e arra, hogy ezeknek a pesti srácoknak és lányoknak az igazságát és halálra szánt bátorságát megértsük? El tudjuk-e legalább az emlékezés idejére hagyni a napjainkban oly sokat emlegetett komfortzónát? Csak így érthetjük meg nemcsak az eszünkkel, hanem a szívünkkel is mindazt, amiért ők az életüket áldozták. Vagy inkább amire az életüket szentelték.
Tíz-egynéhány napból megérteni egy egész életet. Annak a következményeit, reményeit viselni és hordozni hat évtizeden át. Milyen élet az ilyen? Ez az ötvenhatosok által ránk rótt feladat, ez a megértés. Balás-Piri László nem kötötte meg a maga külön alkuját. Nem állt le, nem állt be, az élet peremére szorítva is megkereste azokat a terepeket, ahol, ha nagyon szűk körben is, lehetett valamit tenni, legalább gondolkodni. Legalább emlékezni.
A mi nemzedékünk neki, nekik köszönhetően találkozott először 1956-tal, a magyar szabadsággal. Ők beszéltek – már amikor beszélhettek – 1956-ról. És ha nem beszélhettek, akkor is tudhattuk róluk, hogy kicsodák. Létezésük egyetlen felkiáltójel volt. Tudósok katedra nélkül gyárakban söprögetve, írók, mérnökök, orvosok, honvédtisztek segédmunkásként.
1956 nem múltidő. Azon túl, hogy mindig velünk lesz, akár tudunk róla, akár nem, tudnunk kell, a magyarok nem lehetnek sikeresek a XXI. században sem, ha nem 1956 eszményei szerint rendezik be az életüket. Szabadság és igazság, önrendelkezés és demokrácia, összetartozás, és az egyenlők közötti együttműködés és szeretet. „Nekünk – írja Petőfi a csüggedők buzdítására –, nekünk két okunk van vitézeknek lennünk: hogy életünket és szabadságunkat megtartsuk, és hogy ne piruljanak miattunk a másvilágon őseink, kik hajdan naggyá és tiszteltté keresztelék szívök vérével a magyar nevet.”
Legyünk mi is vitézek, hogy ne piruljon a másvilágon miattunk Balás-Piri László és a többiek! A halandó ember egyik legfontosabb dolga az életben, hogy megtanulja, hogyan kell élni. Hogyan kell méltósággal, felkészülten úgy, hogy napjait számlálva bölcs szívhez jusson. A bölcs szív másszóval: tiszta lelkiismeret. Hűség kell hozzá. Ezt a hűséget köszönjük Balás-Piri Lászlónak. Nyugodjon békében!
(Elhangzott Balás-Piri László búcsúztatóján 2018. március 23-án a Farkasréti temetőben.)