Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A tömeghisztéria politikája Kanadában

Amikor Sarah Beaulieu antropológus bejelentette, hogy 215 jeltelen sírt talált a brit-kolumbiai Kamloops őslakos gyerekeknek fenntartott bentlakásos iskolája mellett, elszabadult a pokol. Történetesen egyetlen árva holttestet sem találtak, a politikai hisztéria ennek ellenére a teljes kanadai médiavilágot elárasztotta.

Beaulieu radarjai egészen pontosan 215 megbolygatott talajrészletet találtak a föld felszíne alatt. Ő maga is elismerte, hogy megfelelő feltárás nélkül nem vonható le „végleges” következtetés, a média és a politikai osztály azonban máris egyöntetűen és feldúltan nyilatkozott az állítólagos tömegsírról.

Nem telt bele hosszú idő, s Kamloops városának egykori Indián Bentlakásos Iskolája megkapta a vádat, hogy népirtásban bűnös az Első Nemzet népével szemben. A buzgó erkölcsi keresztesvitézek a szóban forgó felfedezést egykettőre összefüggésbe hozták Kanada európai gyarmatosításával. Az ő narratívájuk szerint Kanada története a bennszülött lakosság szisztematikus kiirtásának történetével egyenlő. A kamloopsi iskolát sok más bentlakásos indián iskolával együtt sokáig fenntartó katolikus egyház dühödt sajtótámadások kereszttüzében találta magát. Az iskolát 1890-ben alapították, 1969-ben vette át a szövetségi állam, de közintézményként csak 1978-ig működött. Azután múzeum létesült az épületben. Az indiániskolákat joggal éri bírálat a bennük uralkodó nyers bánásmód miatt, és mert a családok kényszer hatása alatt adták be ide a gyermekeiket. De népirtásnak bélyegezni működésüket még politikailag motivált torzításnak is sok.

A gyilkosságokról, a tömegsírokról és a népirtásról szóló legendákat aztán a kanadai politikai osztály legitimálta a maga gyáva magatartásával. Justin Trudeau miniszterelnök Beaulieu állítására válaszolva a nemzeti történelem „sötét és szégyenletes fejezetéről” beszélt. Tavaly május 30-án a szövetségi kormány félárbócra engedte épületén a nemzeti zászlót, és egyben új nemzeti ünnepet alkotott az „eltűnt gyermekeknek” és az indiániskolák túlélőinek tiszteletére.

A népirtással kapcsolatos vésztörténetek aztán annyira elszabadultak, hogy feldühödött csoportok felgyújtottak és feldúltak 65 templomot. A hitélet helyszíneinek megszentségtelenítése nem egy esetben üdvözlő visszhangra talált, azon az alapon, hogy tiltakozást fejezett ki egy gonosztevő intézmény ellen. Gerald Butts, Trudeau politikai tanácsadója és volt kabinetfőnöke „érthetőnek” minősítette a keresztényellenes vandalizmust.

A nemzeti történelem szereplőinek szobrait Kanada-szerte több helyütt érte támadás. Montrealban ledöntötték az első kanadai miniszterelnök, Sir John A. Macdonald szobrát és a bronzalak leszakadt feje métereket gurult a földön. Jelképes erejű jelenet volt. Viktória királynőnek a manitobai törvényhozás épülete előtt álló szobrát megrongálták, majd ledöntötték. A kanadai történelmi örökség elleni erőszak-orgia során sok más szobrot is eléktelenítettek és megrongáltak.

Kisvártatva megalapozatlan állítások sora látott napvilágot arról, hogy egyes korábbi indiániskolák környékén további jeltelen sírokra bukkantak. Jacques Rouillard történész, egyike azon keveseknek, akik a kanadai közvéleményt elárasztó politikai hisztéria mögött hiányolni merészelte a bizonyítékokat, külön is bírálta a médiát, amiért tovább korbácsolja az indulat hullámait. Újságírók ugyanis azt állították, hogy „215 gyermeket találtak meg, továbbá több ezer gyerek tűnt el az indiániskolákból, éspedig anélkül, hogy a szülőket tájékoztatták volna erről”.

Aki rámutatott, hogy mindeddig egyetlen emberi maradványt sem találtak Kamloopsban, rendszerint megkapta a „népirtástagadó” minősítést. A The Toronto Starban K.J. McCusker úgy fogalmazott, hogy ha valaki az állítólag meggyilkolt gyermekek maradványait akarja látni,

„az nem egyéb rasszista hangulatkeltésnél, és a népirtástagadás határát súrolja”.

Cusker így folytatta: „Az indiániskolák története nem a bizonyítékokról szól. Ez a fajta trollkodás a népirtás szerves része, ugyanúgy, mint maguk a tettleges bűncselekmények”. Ha jól értjük, nemcsak, hogy bizonyítékokra nincs különösebb szükség, hanem már az is a népirtás pártolásának számít, ha valaki bizonyítékokat követel.

Amikor egy jeltelen sírról szóló, egyelőre nem bizonyított állítás alapján könnyedén dobálóznak a „népirtás” fogalmával, az bizonyos tekintetben még a szobordöntéseknél is aggasztóbb. A népirtásról oly könnyedén szónokló emberek hisztérikus hangvétele a kanadai közéletben bekövetkezett bomlásra utal. A történelemről szőtt fantáziavilágukban nem is állnak meg a népirtás emlegetésénél. Egyesek a katolikus indiániskolák magatartását a holokauszttal hozzák párhuzamba. Az egyik kommentátor a holokauszt valódi áldozatait mélyen sértő fejtegetésében azt a kérdést teszi fel, vajon „ez Kanada holokauszt-pillanata-e”, majd így felel: „Nehéz és fájdalmas kimondanom, de igenis Kanada holokauszt-pillanata volt az, amikor Kamloopsban felfedezték a gyereksírokat”.

Van valami igazán rémisztő abban, amilyen gátlástalanul markolnak egyesek politikai célzattal a holokauszt emlékezetéből egyszerűen azon az alapon, hogy egy kutató megbolygatott talajrészekre bukkant. Ráadásul egyetemi történészek tekintélyét is csatasorba állították, hogy a népirtás fogalmának használatát legitimálják. A Kanadai Történész Társaság (CHA) nyilatkozatban jelentette ki, hogy „a bennszülött népek ellen alkalmazott erőszak története nyomán jogosult a ››népirtás‹‹ fogalmának alkalmazása”.

Szerencsére akadt azért egy történész-csoport, amely nyílt levélben bírálta a CHA nyilatkozatát, mindazonáltal nyoma sincs olyan érzékelhető méretű válasznak, amely megpróbálná ellensúlyozni azt a rémhírterjesztést, amely a kanadai történelmet a népirtás egyetlen hosszú folyamatának állítja be.

A közélet szereplői, akiknek tudniuk kellett az igazságot, egyszerűen napirendre tértek az ügy felett és gyávaságukkal tettestársaivá váltak azoknak, akik szellemi hadjáratot indítottak, hogy Kanada múltját befeketítsék. A katolikus egyház vezetői pedig, ahelyett, hogy szembeszálltak volna a katolikus-ellenes érzelmek hullámaival, inkább a megbékítés politikáját választották. Amikor Trudeau demagóg gesztussal azt követelte a Pápától, jöjjön el Kanadába és személyesen kérjen bocsánatot, sok egyházi vezető egyetértően bólogatott. Raymond de Souza káplán, a behódoló kanadai püspökök magatartását bíráló kevesek egyike úgy fogalmazott, hogy némely paptársa elfelejtette a „szentségtörés” szó jelentését.

A tömeghisztériák és a boszorkányüldözések története azt tanúsítja, hogy ha nincs, aki szembeszálljon az erkölcsi romlással és hanyatlással, a társadalom ezek védtelen áldozatává válik. Ha az ember végigtekint Kanadán és politikai vezetőin, valamint kulturális elitjének magatartásán, nehéz szabadulnia a következtetésről, hogy tragikusan utat vesztett társadalommal van dolga.