Hallgassuk csak, mit mond a Cranberries együttes Zombie című számában: „Ez is újra csak a régi nóta; / Ezerkilencszáztizenhat óta. / A fejedben, a fejedben ma is harcolnak. / A tankjaikkal és a bombákkal. / És a bombáikkal és az ágyúikkal. / És meg is halnak, a fejedben, a fejedben.”

Ma már a vak is látja, hogy még mindig harcolnak az európaiak – és nem is csak a fejükben. És milyen váratlanul történt! Minden teketóriázás nélkül, mintha csak átugrottunk volna a hidegháború évtizedei felett, egyszeriben egy forró háború kellős közepében találtuk magunkat. „Milyen gyorsan éledt úja a hidegháborús ellenségeskedés” – olvassuk a hidegháború utáni kor történészétől, Mary Elise Sarotte-tól a The New York Timesban. Hirtelen fájdalmasan egyértelmű lett, hogy a hidegháború vége és a koronavírus-járvány között eltelt éveket önbecsapással és történelmi emlékezetvesztéssel töltöttük.

Az ukrajnai tragédia arra ébreszt rá bennünket, hogy a történelmet nem lehet kitörölni, előbb-utóbb szembe kell néznünk megkerülhetetlen igazságával. 2014-ben, amikor Az első világháború: még mindig nem látszik a vége címmel jelentettem meg könyvet, a recenzenseket gunyoros megjegyzésekre indította a gondolat, hogy annak a véres összecsapásnak az öröksége a mi életünkben is éreztetheti még hatását. Számos kommentátor mutatott rá, hogy a hidegháború végeztével – ahogy ők látták – beköszöntött a történelem vége is. Egyik gyászbeszéd követte a másikat a konfliktusok szaggatta múlt teteme fölött és szép szónoklatok hangzottak el arról, hogy az ilyesminek örökre vége. Mark Mazower történész közölte, hogy amikor 1989-ben leomlott a berlini fal, „nemcsak a hidegháborúnak szakadt vége, hanem az ideológiai ellenségeskedés 1917 óta tartó egész korszakának is.” Csakhogy az a bizonyos „szakadatlan küzdelem, melynek célja a modern Európa meghatározása” volt, ahogy ő maga fogalmazott, még ma is visszaköszön az értékek és a kultúra körüli elkeseredett összecsapásokban. Az Ukrajna jövőjéért dúló harcban pedig vért is ontanak.

Már a „poszt” előtag is, amelyet ott látunk ékeskedni mindenféle jelenségek neve előtt, azt az általános meggyőződést jelzi, hogy ami elmúlt, az elmúlt örökre. Ki ne találkozna minduntalan az olyan kifejezésekkel, mint posztindusztriális, posztmodern. De angolul a történelem, vagy a nacionalizmus, sőt, a határ szavak elé is oda szokták biggyeszteni azt, hogy „post”, azt jelezve, hogy mindez már a múlté, s hogy a jelen elvágandó a múlttól. Ahogy Brook Thomas írta, a „post”előtag a „kései kort jelzi, az olyan világot, amelyben már minden megtörtént”.

Ez a felfogás, amelyet „vége-mániának” is nevezhetnénk, olyan történelemszemléletre utal, amely eltekint attól, hogy a múlt öröksége nyomot hagy mai életünkön. Ehhez pedig erőteljesen kívánni kell, hogy a jelent leválasszuk a múltról. Még John Lukács, ez az érzékeny történész is átvette ezt a felfogást, amikor kijelentette, hogy „Itt az újkor vége”, s nem fin de siècle, amit átélünk, hanem fin d'une ère. Ez a szemlélet mélyen beágyazódott a mai korszellembe. „Úgy érzem, egy korszak ért véget” – jegyezte meg Sarotte az Ukrajna elleni orosz invázióról szóló kommentárjában. A koronavírus-járvány kitörése óta a vége-mániát a legérzékletesebben talán az „új normalitás” kifejezés jelenítette meg. A világjárvány új normaitást hozott működésbe – hallhattuk úton-útfélen. Eszerint a régi normalitás kimúlt és régi életformánk visszavonhatatlanul egy egészen újnak adta át a helyét. Új korszak kezdődött. Ahogy Jennifer Ashton, a 2001-ben megjelent Új Normalitás szerzője kifejtette, a koronavírus-járvány után „nem lesz visszatérés régi önmagunkhoz... A vírus megváltoztatta a világunkat átalakította életmódunkat, és azt is, ahogy a normalitást érzékeljük”. Aki azt mondja, hogy régi önmagunkhoz nem lesz visszatérés, annak alighanem az jár a fejében, hogy az életnek, amit a múltban megismertünk, vége. Ez pedig a lezárt történelem, egy végállomás képét idézi bennünk. A régi életmód feleslegessé vált az új normalitás világában.

Márpedig, szakértők hadának állításával szöges ellentétben, a régi normalitás nagyon is kézzelfoghatóan jelen van életünkben. Mindenki legnagyobb meglepetésére a háború, amelyről az európaiak azt hitték, soha többet nem borítja lángba városaikat, váratlanul bosszút állt rajtuk. Egyesek értelmezésében e háború a „régi világrend” végének hírnöke. Ez az értelmezés a globális háború utáni korszak stabilitásával kapcsolatos illúzióról árulkodik. Az ukrajnai háború azt jelzi, hogy a nyugati kommentátorok minden erőfeszítésének dacára még mindig nem búcsúztunk el a múlttól. Az igen súlyos kérdés, amely az egymást követő rettenetes konfliktusok során mindig felmerült, ma is kielégítő válaszra vár. Mint az ukrajnai háború mutatja, nemhogy túl sok szó nem esik a múltról, hanem ha nem vesszük komolyan a történelmet, nagy bajba kerülhet az emberiség.

HOL VAN MÉG A VÉGE?

Tévedés azt hinni, hogy az ukrajnai eseményeknek és a nyugati világon eluralkodó geopolitikai elbizonytalanodásnak semmi köze sincs a 20. század első évtizedeiben elszabadult történelmi erőkhöz. Az első világháborút követő eseménylánc a 21. századi ember életében is zavarokat okoz. Érdemes emlékeztetni rá, hogy a 20. század nagy háborúit nem geopolitikai aggályok okozták. Belpolitikai ügyek és ideológiai elkötelezettségek is közrejátszottak abban, ahogy a nemzeti érdekek megjelentek a harcmezőkön. A belpolitika kibogozhatatlanul összegabalyodott az államközi kapcsolatokkal. Mi több, a lelkesen hadba vonuló emberek gondolkodásába mélyen beágyazódtak az értékkonfliktusok. Emberek millióit motiválta valamiféle idealizmus. Amikor pedig nem sikerült megvalósítani az imádott eszmét, a csalódottság elindította, vagy legalábbis felerősítette a folyamatokat, amelyek a társadalmat ma átható irányvesztéshez vezették.

A 20. század sorsdöntő geopolitikai konfliktusainak jelentős hatása volt a nyugati világ erkölcsi, eszmei és politikai beállítottságára. A belpolitikára és a közügyek intézésére alapvetően három tényező volt meghatározó hatással. A második világháború fontos következményei között említendő a jobboldal tekintélyének eróziója. A politikai jobboldal defenzívába kényszerült, miután szellemi és politikai hitelessége megrendült. Igaz viszont, hogy a hidegháború hiteltelenítette a baloldalhoz köthető eszmék és politikák java részét. Az 1980-as évek óta mind a magukat baloldalinak, mind a magukat jobboldalinak tartó emberek nehezen tudnak megbirkózni a feladattal, hogy értelmet adjanak politikai térválasztásuknak. Egyik oldalnak sem sikerült felélesztenie az idealizmust és a meggyőződést, amely politikai elődeiket fűtötte.

Az „ideológia vége” tételének képviselői széltében-hosszában pertraktálták, milyen hatással volt a második világháború és a hidegháború az ideológiára és a politikai identitásokra, alábecsülték azonban a harmadik tényező örökségének jelentőségét: vagyis nem vették számításba az immár csaknem egy évszázada zajló kultúrharc örökségét. Ha a lényegre akarjuk csupaszítani a dolgot, azt kell mondanunk, hogy a kultúrharc tárgya mindig is az volt, hogyan viszonyul a társadalom a múltjához. A kultúrharcosok mindvégig elsősorban a múlt örökségét vették célba. Mindig az volt a céljuk, hogy eltávolítsák a társadalmat a múltjától, s ennek megfelelően azon voltak, hogy a nyugati kultúra minél kevésbé legyen képes történelmi fogalmakban gondolkodni. A történelem végével kapcsolatos állítások végül is arra az elterjedt meggyőződésre épültek, hogy égető problémáinkat magunk mögött hagytuk. Pontosan ez a meggyőződés – az a hiedelem, hogy a történelmet el lehet fojtani meg lehet kerülni – vezetett annyi sok élvonalbeli szakértőt és kommentátort arra a következtetésre, hogy Európa és a Nyugat végképp háborúmentes övezet lett. Ebből a szemszögből nézve úgy festett, hogy a véres konfliktusok a Szíriához vagy Afganisztánhoz hasonló területekre korlátozódnak. A történelem vége e felfogás szerint mentesítette a Nyugatot attól, hogy határain belül ilyesfajta konfliktusokkal kelljen szembenéznie. Márpedig az ukrajnai invázió után nem maradhat kétség afelől, hogy a történelmet egyszerűen nem tudjuk maguk mögött hagyni. A Time magazin egyik legutóbbi számának címlapján egy orosz tank volt látható, amint begördül Ukrajnába, rajta ezzel a címmel: „A történelem visszatért!” Valójában azonban a történelem el sem ment: az ukrajnai események csak a történelem utáni élet fantáziavilágáról rántották le kíméletlenül a leplet.

TÖRTÉNELMI EMLÉKEZETVESZTÉS

Az Ukrajnában kibontakozó drámához a nyugati társadalmakban dúló kultúrharcnak is köze van. A mai kultúrharc gyökerei egészen az első világháborút követő erkölcsi útvesztés éveire nyúlnak vissza. Az 1918-at követő korszakban a Nyugat végzetes hanyatlásáról szóló elméletek szinte maguktól értetődő magyarázatnak számítottak. Később, 1936-ban Louis Wirth szociológus találóan jellemezte ezt a szellemi légkört: „nagy tömegben hódított az olyasfajta irodalom, amely a nyugati civilizáció végét, hanyatlását, válságát, széthullását és halálát hirdette”. Ez a felfogás felgyorsította az Európai elitek önbizalom-vesztését, és ennek folytán sokuk eltávolodott azoktól az értékektől, amelyeknek szellemében nevelkedett.

Vegyük például Nagy-Britannia esetét. Elvesztette birodalmi küldetésébe vetett hitét, és hiteltelenné vált a mindenkinek jót akaró Európa vezető hatalmának szerepében. Az elit tagjainak, kivált pedig az értelmiségieknek körében divat lett lekezelően nyilatkozni a brit múlt örökségéről. Lord Eustace Perry érzékletesen írta le a brit életformába vetett hit hanyatlását, amikor 1934-ben megjegyezte, hogy „nincs már olyan természetes eszme, amelyben hinnénk”. Majd így folytatta: „eltűnt belőlünk az a magától értetődő önbizalom, amely viktoriánus nagyapáinkat jellemezte, s amely amerikai kortársainkat ma is jellemzi”.

Ugyan ez idő tájt Winston Churchill arról elmélkedett, hogy nem ismer rá a világra. Ifjúkoráról 1930-ban megjelent emlékezéseiben Churchill arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalom elidegenedik a múlt örökségétől és értékeitől. Így fogalmazott: „Kíváncsi volnék, volt-e valaha nemzedék, amely annyi meghökkentő fordulatot tapasztalt volna adatok és értékek dolgában, mint a miénk. Mindazon anyagi vagy intézményi dolgok közül, amelyekről azt tanultuk, hogy tartósak és életképesek, alig maradt fenn belőle valami. Mindaz, amit biztosan kizárhatónak tartottam, amiről azt tanultam, hogy soha meg nem történhet, bekövetkezett.”

El kell ismerni, hogy Churchill nagyon is tudta, mennyire nem szabad harc nélkül feladni az értékeket, amelyekre az európai civilizáció épül. Osztályának más tagjai viszont sietve határolódtak el ezektől az értékektől és félig-meddig tudatosan azon munkálkodtak, hogy a jelent leválasszák a múltról.

Ferdinand Tönnies német szociológus még a két háború közötti korban hívta fel a figyelmet a modernista technokrata intézményeknek arra hajlamára, hogy „alig palástolt gyűlölettel és megvetéssel” tekintsenek a közösségi élet szokásaira és hagyományaira. C.J. Friedrich amerikai politológus 1972-ben izgalmas leírását adta ennek a jelenségnek, és megállapította, hogy „a 20. században a hagyomány szónak pejoratív jelentése lett”.

A második világháború vége óta, különösen pedig a hatvanas évektől kezdve a hagyomány megvető, intoleráns kezelése az olyan emberek elleni támadásokban öltött testet, akik nem voltak hajlandók követni az idők szavát és hagyomány utáni identitást választani maguknak. Olyan identitást, amely kifejezetten elhatárolja magát a múlt erkölcsiségétől és elszakítja azokat a szálakat, amelyek múltjához és hagyományaihoz kötik a társadalmat.

Az irányzat, amely azon munkálkodik, hogy a társadalmat elszakítsa önnön történelmi gyökereitől, a legutóbbi évtizedekben valóságos múlt elleni kereszteshadjárattá erősödött. A történelmi folytonosságot ellenfelei gyakran afféle átoknak festik le. A nyugati társadalom számos intézménye tekinti kulturális imperatívusznak, hogy szakítson a múlttal. Ez a szemlélet még a történelemoktatást sem kíméli, a diákokat azzal traktálják ugyanis, hogy mindaz, ami a második világháború előtt történt, „a régi csúnya napok” kategóriájába tartozik. E felfogás szempontjából 1945 a nulladik év, és mindarra, ami korábban történt, gyanakvással és rosszindulattal kell tekinteni.

A múlt elleni kereszteshadjárat sajnálatos következményei közé tartozik, hogy kiépült a történelmi emlékezetvesztés valóságosak rendszere, amely arra ösztökéli a nyugati eliteket, hogy feledkezzenek meg mind mai sorsuk múltbeli gyökereiről, mind pedig általában a jelen és a múlt közötti kapcsolatról. Ez a szemléletmód arra is kihat, ahogy az elit a geopolitikai és a katonai kérdéseket értelmezi. Tagjai közül sokan arra a következtetésre jutottak, hogy a globalizáció korában a nemzetállamok közötti konfliktusok jelentősége minimálisra csökkent. Idővel az elitek egyes csoportjai kezdtek hinni benne, hogy olyan korban élnek, amely megszabadult a múlt terheitől. A hagyományos háborút kezdték afféle kihalóban lévő fajnak tekinteni. A katonaság szerepe és tekintélye leértékelődött. Úgynevezett biztonsági szakértők azt hangoztatták, hogy a legfőbb fenyegetést az iszlamista vagy kiberterrorizmus, illetve más, nem állami szereplők jelentik.

A történelmi emlékezetvesztés folytán az elitek kezdtek elidegenedni nemzetüktől. Mint korábban megjegyeztem, „amikora vezetőkből eltűnik a nemzetbe vetett hit, a geopolitika labilissá válik”. E fejlemény egyik sajnálatos eredményeképp egyre terjed a geopolitikai analfabetizmus. Sok diplomata és úgynevezett szakértő – aki az amerikai vagy a brit külügyminisztérium kötelékében működik – történelmi emlékezetvesztésben szenved, és ez akadályozza abban, hogy meg tudja ítélni hazájának geopolitikai érdekeit. Sokuk nyelvtudása hiányos, és az ilyen emberek azt képzelik, hogy a nemzet utáni világban a különböző országok vezetői mindenképp szót értenek egymással, mert ugyanazokat a kozmopolita értékeket vallják. Ezzel magyarázható, hogy a nyugati vezetőket egy ideig nem az aggasztotta Putyinban, hogy geopolitikai ambíciókat táplál, hanem az, hogy nem teszi magáévá a kozmopolita és woke értékeket.

A nyugati diplomáciát uraló geopolitikai analfabetizmust nem akárki, hanem Barack Obama volt amerikai elnök testesítette meg. Oroszországhoz fűződő viszonyát ugyanis az amerikai kultúrharc prizmáján keresztül értelmezte, mint arról az európai ifjúsághoz 2014 márciusában intézett üzenete tanúskodik. Ebben a beszédben kifejezetten összekötötte a Krím orosz annexiójának kritikáját bizonyos amerikai „visszahúzó” kulturális értékek bírálatával. Dicsérte az identitáspolitikát és a szabadosságot, és elítélte, mint fogalmazott a „régebbi, tradicionálisabb hatalmi felfogást”. „Oroszországgal ellentétben” – folytatta – „mi nem támadjuk meleg és leszbikus testvéreiket, hanem törvényeinkkel védelmünkbe tudjuk venni a jogaikat”. Obama a legnagyobb könnyedséggel siklott át a Krím orosz annektálásáról az identitáspolitika és a nemekkel kapcsolatos amerikai magatartás dicséretére. Ha a diplomácia az identitáspolitikával keveredik, annak a geopolitikai éleslátás látja kárát.

A TÖRTÉNELMET NEM LEHET MEG NEM TÖRTÉNTTÉ TENNI

Az a fajta geopolitikai analfabetizmus, amelynek folytán Joe Biden elnök képes volt az ukrajnaiakat összetéveszteni az irániakkal, sokat elárul egy olyan politikai kultúráról, amelyben a külpolitika mellékesnek számít. Ha pedig egy kormány nem képes jó helyzetértékelésre és ezáltal a nemzeti érdek érvényesítésére, az nem független attól, hogy egyre csökken a hagyományos hazafias értékek becsülete, mint amilyen a kötelesség- és felelősségtudat. Sok nyugati kommentátor nem is igen tudja mire vélni az ukrán nép hősiességét és helytállását. Némelyikük alighanem felteszi magával a kérdést: „ha bennünket érne támadás, képes lenne-e a mi népünk is így harcolni?”

1914-ben még fiatalok millióit állította nemzetük ügye mellé az a hit, hogy vannak ügyek, amelyekért érdemes megharcolni és akár életünket és kockáztatni. Ma elképzelhetetlen lenne, hogy a társadalom jelentős része értelmet leljen egy háborúban. Amint Christopher Coker Harcolni harcosok nélkül? című könyvében kifejtette, a háborúknak ma már semmi közük az olyan értékekhez, amelyeknek szerepük van a mindennapi életben. A háborúk, mint például a 2001-es iszlamista merényletek nem annyira egy ügy szolgálatában törnek ki, hanem valamilyen gyakorlatias megfontolásból vitt politika miatt. 1914-ben romantikus értelmiségiek még piedesztálra emelték a hősi halált, ma viszont értelmetlen, „hiábavalóan elvesztegetett életnek” számít, ha valaki életét veszti a csatatéren. A hősiesség mítosza helyett a biztonság ethosza intézményesült a katonaságnál. A brit hadseregben a parancsnokoknak katonáik kiképzésének minden egyes szakasza előtt kockázatfelmérést kell készíteniük. Sir Michael Rose tábornok, a különleges erők korábbi parancsnoka szót emelt a kockázatkerülés romboló hatása ellen és a brit katonák harci szellemére nézve károsnak minősítette a biztonság ethoszát. Kárhoztatta azt az „erkölcsi gyávaságot”, amely a közelmúlt történelmében példátlan, „katasztrofális összeomlást” eredményezett a katonaság ethoszában. Szavai tizenöt évvel az előtt hangzottak el, hogy a Nyugat megalázó módon vonult ki Afganisztánból és hagyta magára az országot.

2018 novemberében Sir Nick Carter tábornok, a honvédelmi vezérkar akkori főnöke aggályainak adott hangot afölött, hogy vajon a fiatalok értik-e „a szolgálat fogalmát”. Szemlátomást korántsem volt biztos benne, hogy a fiatalok képesek lesznek hasznára lenni a jövőben a katonaságnak. Megpendítette, hogy valami nagyon elromlott a fiatalság oktatásában és szocializációjában. És csakugyan elromlott valami, ha egyszer a társadalom nem képes a fiatalokat hűségre és kötelességtudatra nevelni.

A brit állami intézményeiben a hűség, a kötelezettségtudat és a hazafiság hagyományos alapvető értékei a kulturális identitáspolitikához kötődő értékeknek adták át helyüket. Még az olyan kulcsfontosságú intézmények is a woke dogmatizmus áldozatául estek, mint a Hadügyminisztérium. A hadügyminisztérium munkatársait arra szólítják fel, hogy óvatosan alkalmazzák a „nő” szót, mert sértheti a transznemű közösség tagjait. Arra is biztatták őket, hogy tudassák, melyik a kedvenc harmadik személyű névmásuk, vagyis távollétükben hogyan említsék őket a többiek.

A transzizmus igen gyors ütemben intézményesül a hadügyminisztériumban. Már nem is kelt meglepetést, hogy az egyik közalkalmazott a transznemű ideológia szószólójaként ismert Stonewall nevű szervezet kuratóriumának tagja. Ezt a Dunni Alao nevű közalkalmazottat a Stonewall „szenvedélyes propagátoraként” tartják számon. A Stonewall egyébként átképző tanfolyamokat tart a Külügyminisztériumban. Tavaly került nyilvánosságra, hogy a minisztérium néhány vezető munkatársa a miniszter háta mögött belépett a Stonewall munkahelyi sokszínűségi programjába.

Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, a hadügyminisztérium munkatársainak egy részét a jelek szerint jobban érdekelte szexualitásuk és nemi identitásuk felfedezése, mintsem, hogy olyan stratégiát próbáljanak kidolgozni, amellyel fel lehetne tartóztatni az agressziót. Az orosz invázió kezdetét követő napokban brit katonák kampányt indítottak, hogy a hadsereg vegán egyenruhát rendszeresítsen, ami mutatja, milyen bizarr fontossági sorrend uralkodik ezeknek az embereknek a fejében. Az ilyen katonák gyermeteg magatartása a hírneves római politikai filozófus, Ciceró szavait igazolják: „aki nem tudja, mi történt a születése előtt, gyermek marad”.

Nem csupán arról van szó, hogy a személyes névmásokat kapcsolatos rögeszmék elvonják a figyelmet a geopolitikai valóságról, hanem arról, hogy a nyugati társadalom nemigen tudja értelmezni történelmi érdekeit. A hazafiság, a bátorság, a hűség és a kötelességtudat részben azért veszített jelentőségéből, mert a múlthoz kapcsolódnak. A történelmi tudat hosszú évtizedek óta tartó leértékelődésének egyik következményeként egyre kopnak az értékek, amelyek képessé teszik a társadalmat, hogy helyt álljon egy olyan világban, ahol a konfliktus az emberek életének szerves része.

Egyértelmű, hogy az elmúlt évtizedek során a nyugati diplomácia nem volt képes megérteni, milyen történelmi hatások alakítják az orosz vezetők felfogását. Emiatt aztán alábecsülték a rendezetlen ukrajnai hatalmi helyzetben rejlő veszélyeket. Ez az ismerethiány és szellemi zűrzavar közvetlenül annak következménye, hogy az elit menekül a történelem elől. Az elitek végeredményben erkölcsileg fegyvertelenül állnak a fejlemények előtt. Meglehet, gazdaságilag erősek és korszerű fegyverrendszereik vannak, de nincsenek meg azok az erkölcsi erőforrásaik, amelyek pedig nélkülözhetetlenek nemzeti érdekeik érvényesítéséhez.

Ha a döntéshozók előtt a háború lehetősége áll, igen nehéz döntéseket kell hozniuk. Márpedig a történelem ismerete nélkül képtelenség megérteni, mi is a konfliktust tétje. A Nyugatnak vissza kell szereznie azokat a történelmi eszményeket, amelyek a demokrácia harcos kultúráját megalapozzák. Máskülönben, miközben a személyes névmásokkal bíbelődik, Róma lángba borulhat.