Amikor az ember történelmi tárgyú könyvet olvas, normális, hogy gyakran unalmasnak tartja az érzelem nélküli sorokat, ezért amikor befejezi, rögtön el is felejti, amit olvasott. Az Új világ született 1918–1923 című könyvről mindez nem mondható el. Sok érzés van benne és intellektuális izgalom. Maga a címe is izgalmas, mert olyan, amit az olvasó nem ért meg rögtön. Amikor azt írja a szerző, hogy új világ született az első világháborúból, az általában a történészeknek, pláne a nyugati történészeknek nem jelent semmit, mert az ő szemükben az új világ a második világháború után jött létre, és minden, ami fontos a mi életünkben, ennek a háborúnak a konzekvenciája, ebből eredeztethető.
Szerintem fontos tudni, hogy az igazi új világ az első világháború következménye. Ha körülnézünk a mai világunkban, látjuk, hogy még most is determinálja az életünket. Ami történt azokban az években – nemcsak Magyarországon, de egész Európában – még most is meghatározza, ahogyan élünk. Tudjuk azt is, hogy az első világháború katasztrófa volt mindenkinek Európában. Minden ország, még azok is, akik azt hitték, hogy győztek 1918-ban, valódi nemzeti tragédiát éltek át.
Magyarország volt a legnagyobb vesztes. Amikor az ember erről ír, akkor hajlamos úgy fogalmazni, hogy mi vagyunk a világ legjobban szenvedő országa, mit lehet csinálni. Schmidt Mária nem azt írja, hogy sajnáljuk magunkat, hanem, hogy csináljunk valamit ebből. Azt mutatja ki, hogy 1919-ben Magyarország, a magyar kormány, meg a vezetői megpróbáltak egy új, önálló országot, egy új, önálló társadalmat építeni. Ahelyett, hogy sajnálták volna magukat, előre mentek, s elég bátrak voltak ahhoz, hogy egy borzalmas helyzetből építsenek valamit.
A nyugati történelem az első világháborúval kapcsolatban amnéziától szenved. Nagyon sokan nem akarnak arról írni, mi történt a háborút követően a húszas és harmincas években, vagy ha írnak, ugyanazt a történelmet írják, amit a kommunista idők alatt Nyugaton. Másfajta történelmet nem lehet írni, mert igazából azt akarják, hogy elfelejtsük ezt a tapasztalatot, és kezdjük a mi történelmünket is 1945-ben. Mert ekkor történt igazából olyan pozitív dolog, amiről érdemes beszélgetni. Nyugat-Európában ezt a történelmi amnéziát tanítják. A szerző azt akarja, hogy kigyógyuljunk az amnéziából és tekintsünk előre.
A könyv mindazonáltal egy bátor esszé, amely folyamatosan provokálja az olvasót. Biztos vagyok benne, hogy nagy vitákat szül, de ez jó, mert az igazi történelem ütköztet, olykor botrányt gerjeszt. A szerzőnek két célja van: máshogy gondolkozzunk az első világháborúról és arról a világról, ami 1918 után született meg, valamint máshogy gondolkozzunk Magyarország múltjáról, és ne mások szemüvegén keresztül lássuk saját történelmünket. A könyv végén azt írja: a magyarok túl szigorúan ítélik meg saját múltjukat. A kérdés nemcsak az, hogy szigorúak vagyunk-e vagy sem, hanem, hogy ki ítéli meg a saját múltunkat? Mi vagy mások? A könyv egyértelműen amellett áll ki, hogy ne mások döntsék el, hogyan nézzük a múltunkat, hanem mi magunk.
Nyugaton egy elég buta kampány folyik a tanterv dekolonizálásával kapcsolatban. Amit Schmidt Mária ír, az igazából dekolonizálja az elmét, és megpróbálja "dekolonizálni" a magyar történelmet. Kimutatja hogyan, miből született meg az új világ és hogyan épült fel a két nagy háború közötti Magyarország. Ha megértjük, akkor büszkék lehetünk arra, amit Magyarország elért a húszas és a harmincas években. Egy önálló, igazi magyar szempontot hoz elő a gondolatmenetével.
A könyv második része számomra különösen izgalmas volt. Azért, mert a nyugati szemüvegemmel látom, hogyan ír egy igazi magyar a magyar történelemről. Érezni lehet, amikor Magyarországról ír, akkor történelmi zászlót bont. Amikor Magyarország szerepéről és az első világháborúról ír, dühös lesz, érezzük a haragot, a haragját. Azt írja például a háborúról, hogy ez nem a mi háborúnk volt. Nem mi kezdtük, nekünk semmi jó nem származott belőle, ennek ellenére kénytelenek voltunk végigszenvedni. Nagy baj volt, hogy nem tudtunk kimaradni belőle. De az igazi tragédia szerinte az volt, hogy nem készültünk fel a vereségre, mert arra mindig fel kell készülni. És itt felhívja a figyelmet egy fontos pontra: Magyarországnak nem volt önálló külpolitikája és nem volt önálló politikai vezetője sem. A vezérkérdés, ami meghatározó, pláne 1918 után, fontos témája a könyvnek. Igazából minden ország jövője attól függ, milyen vezetője van. Ezzel foglalkozott Max Weber német szociológus is. Szerinte a vezérkérdés volt ekkor a legfontosabb Németországban, meg Közép-Európában is. A könyv releváns kérdése: volt-e nekünk valódi, önálló, erős vezetőnk, aki tudott volna építeni egy új országot? Sajnos, 1918 ̶ 1919-ben nem volt.
Tragédia, hogy Magyarországnak nem volt egy Atatürkje. Atatürk Törökország vezetőjeként a vesztes oldalon állt a háború után, de elég bátor volt ahhoz, hogy ne engedje, hogy a versailles-i hatalmak azt csináljanak az országával, amit akarnak. Sajnos, Magyarországon nem voltak ilyen vezetők. Nekünk Károlyink volt, aki egyáltalán nem értette, mit lehet és kell csinálni, milyen lehetőségek vannak, mert akkor még voltak, hogy Magyarország kiálljon az antant államok ellen és próbálja megvédeni a határait. Itt van a könyvnek az a pontja, amely fontos vitát generálhat a jövőben. Először is azt állítja, hogy Horthyban az ország megtalálta erős vezetőjét. Azt is írja, hogy az ország vezetése jó kézben volt három gróffal, Teleki Pállal, Bethlen Istvánnal és Klebelsberg Kunóval, akik fel tudták építeni Magyarországot Trianon után. Fontosnak látja, hogy a konszolidációt elvégezték és önálló politikai kultúrát teremtettek.
Nem kerüli meg a zsidókérdést sem, amelyről szerinte becsületesen kell beszélni, és fontos, hogy megtanuljunk róla vitázni. Írja például, hogy Teleki antiszemita volt, és azt hitte, hogy a magyarság felemelését szolgálja, ha a zsidóság jogait korlátozza. Mindenki hajlamos elítélni másokat, főleg azokat, akik régebben éltek, anélkül, hogy tisztában lennének az adott korral, annak lehetőségeivel az adott pillanatban. Azt is megállapítja, hogy a háború előtt a magyar elit zsidóbarát politikát folytatott. A magyar zsidók asszimilálódtak a magyarsághoz, és igazából az első világháború alatt az történt, hogy a magyar kormány se zsidóbarát, se zsidóellenes nem volt. Amit a szerző ír a zsidókérdésről, azt fontos lenne tovább vinni, mert még a 21. században is kevésbé értik az emberek, mi és miért történt. Több könyv és több gondolat kellene a megértetéshez, és a megértéshez.
Az utolsó pont Trianon. Megtanultuk Trianonban, hogy milyen veszélyes, ha a határokat nem veszik komolyan. Milyen érzés az embereknek, ha reggel felkelnek és azt tapasztalják, hogy másik országban laknak. Mit jelent ez nekik? És most, majdnem száz évvel később, pont ilyen politika van a világon. Ahol a szuverenitás, a nemzetállami határok nem jelentenek semmit a nyugati elitek számára. Sőt, azt mondják, a határok rossz dolgok, ezért másképp kell gondolkozni róluk. Ha értjük a történelmünket, akkor tudjuk, milyen komoly problémákkal nézhetünk szembe a jövőben, ha így gondolkodunk.
Az Új világ született 1918–1923 egy olyan könyv, amiről nemcsak vitázni kell és lehet, hanem harcolni is érdemes vele a mai, 21. századi kultúrháborúban.