Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

A transzneműség apostolai és a nőimitátorok a gyerekek világában

Van valami fölöttébb zavaró abban a szokásban, hogy a felnőttek egyes szexuális mániájukat a gyermekkorba is megpróbáljanak átplántálni. Az elmúlt években ugyanis nagy lendületet vett az a mozgalom, amely már 2-4 éves korban bevezetné a gyermekeket a szexuális identitással kapcsolatos témákba és a gender-politikába. A transzneműség vállalkozói minduntalan hangoztatják, hogy sohasem elég korai nemiségről beszélni a gyerekeknek. A gyermekek magatartását csakis egyfajta felnőtt nemi narratíva szemszögéből mutatják be és még a legeslegkisebbek bevezetését a szexualitás világába sem tartják hibának. Mi több, immár arra akarják „nevelni”, vagyis átnevelni a kisgyermekeket, hogy az úgynevezett „befogadó” és „gender-fluid”, vagyis a nemek közötti ide-oda mozgó felfogásnak megfelelően értelmezzék érzéseiket. A buzgó nemi identitás-aktivisták rendszeresen hűvös tudományos kutatásnak álcázott propagandával veszik célba a gyermekeket. Az LMBTQ+ mozgalmat támogató Stonewall nevű szervezet nagy energiával igyekszik elősegíteni a gyermekek szexualitásának ügyét. Újabban egyenesen azt állítja, hogy a „kutatások” tanúsága szerint „már kétéves gyermekek is képesek felismerni transznemű identitásukat”. A Stonewall olyasmit nevez kutatásnak, aminek a világon semmi köze a tudományhoz, az ugyanis az igazságot kutatja, éspedig érdek nélkül. Amikor valamiféle állítólagos kutatásra hivatkozik, amely a változó nemiségű ember ügyében otthonosan mozgó bölcsődések világába kalauzol bennünket, egyszerűen kilép a valóság világából, és azt próbálja elérni, hogy a bölcsődei gondozók egészen új szellemben szocializálják a kicsinyeket.

„Sok bölcsőde és óvoda” – panaszolja fel a Stonewall – „annak a felfogásnak a szellemében oktatja a gyermekeket a születéskor kijelölt nem fogalmáról, amely szerint az emberiség kétnemű”. Márpedig – folytatódik elemzés – „a fiatalok jólléte szempontjából minden esetben döntő jelentőségű, hogy olyan nevelésben részesüljenek, amely befogadó, sőt megerősítő szellemben mutatja be az LMBTQ-jelenséget!” Más szóval a Stonewall rosszalja, ha valamely bölcsőde fiúnak és lánynak tekinti a gondjaira bízott kicsinyeket. A szervezet azt szeretné elérni, hogy az intézmények szakítsanak azzal a hagyományos gyakorlattal, amelynek szellemében a gyermekeket biológiai nemük szerint kezelik, és azt szorgalmazza, hogy semleges, nembináris egyedeknek tekintsék őket. A fantáziavilágban, ahol a Stonewall él, már a kétéves kicsinyek is szorgosan gondozzák transznemű identitásukat. Régmúlt korokban döbbent hitetlenség és harsány kacaj fogadta volna az olyan állítást, hogy kétéves gyerekek szexuális identitásuk ápolásával foglalatoskodnak. A mai társadalom jelentős része azonban bedőlt ennek a transznemű propagandának. Sokan belenyugodtak, hogy a gyermeket ily módon felnőttnek szokás tekinteni, nem tesznek már tehát különbséget gyermekkor és felnőttkor között.

A gyermekkor felnőttesítése és szexualizálása persze párhuzamosan halad. Ezzel összefüggésben

a gyermekeket arra biztatják, hogy kérdőjelezzék meg biológiai alapú szexuális identitásukat.

Ennek a törekvésnek, amely arra hivatott, hogy a gyermekeket eltávolítsa biológiai nemüktől, különösen agresszív megnyilvánulása az, hogy immár intézményes formában tartanak transzvesztita órákat elemi iskolás tanulóknak. E foglalkozások hivatalos neve Drag Queen Story Time. (A DRAG betűszó: a „dressed as a girl” – lánynak öltözött – kifejezés rövidítése. Drag queen-nek a műsort adó transzvesztitákat nevezik.) Ez az ártalmatlanul hangzó elnevezés azt hivatott elérni, hogy bevett gyakorlatnak számítson az ilyen, speciális szexuális tartalommal telített jelenség. Nem olyan történetekről van itt szó, amelyek az olvasás szeretetére nevelnék a gyermekeket; a cél itt a transzneműség dogmájának terjesztése. A transzvesztiták történeteiről szóló órák mozgalma 2015-ben indult Amerikában. Azzal a kimondott küldetéssel, hogy „sajátos nemiségű példaképeket” állítson a tanulók elé és „a gyermekkor fluid nemiségét” propagálja. A mozgalom egyik nagy-britanniai támogatója szerint a tanulóknak bemutatott történetek „az emberek sokszínűségét népszerűsítik, valamint az olyan közösségeket, amelyeket a múltban a margóra szorítottak, illetve elhallgattattak”. A „történetmesélés” helyszíne ráadásul általában igen megtévesztő: valamelyik, sokaknak ismerős helyi könyvtárban tartják meg a foglalkozásokat, vagyis cinikusan felhasználják a szülők érthető törekvését, hogy a gyerekek szeressék meg az olvasást. Pontosan ezt a cinizmust tükrözi a mozgalom képviselőinek az az érvelése, hogy „az előadások pantomim bemutatókra hasonlítanak, azzal a különbséggel, hogy kifejezetten a műveltségre fókuszálnak, a befogadó közösség igényét és az olvasás iránti érdeklődést erősítik”.

A pantomim előadások és az efféle „történetmesélés” között az az egyetlen hasonlóság, hogy mindkét esetben találkozhat a néző nőnek öltözött férfiakkal. Csakhogy a „történetmeséléssel” ellentétben a pantomimnak nincs más indítéka, csak, hogy szórakoztassa közönséget. A pantomim olyan műfaj, amelynek kizárólagos célja a szórakoztatás. A „történetmesélés” viszont a szórakoztatás műfaját egy politikai üzenet továbbítására használja fel.

A történetmesélés szószólói szemrebbenés nélkül úgy tesznek, mintha előadásuk nem különbözne a hagyományos pantomim műsoroktól. Tudják ugyanis, hogy sok szülő nem szívesen tenné ki gyermekeit a nemi fluiditást propagáló politikai aktivisták mutatványainak. A legutóbbi hetekben a történetmesélést befogadó könyvtárak előtt sok helyütt tartottak tiltakozó tüntetéseket, szülők és más felnőttek részvételével. Erre aztán a történetmesélés hívei azzal álltak elő, hogy de hiszen ők csupán egyfajta pantomim műsort rendeznek

Nemrégiben egy országos könyvtárhálózat, a Libraries Connected webináriumot rendezett könyvtárosoknak arról, „hogyan kezeljék a vitát kiváltó rendezvényeket”. A résztvevő több mint száz könyvtárosnak elmondták, hogyan kell kezelni a szülőket, akiket aggaszt, hogy gyermekeiket szexualizálják. Az egyik előadó azt javasolta, hogy a „Drag Queen” kifejezés helyett a „Pantomim Dáma” szóösszetételt használják, s így járjanak túl a szülők eszén. A szóban forgó Cheshire West-i könyvtáros azt mondta a résztvevőknek: „mindig is pantomim dámát mondtunk, mert nem akarunk tiltakozókat látni a könyvtár kapujában”. Márpedig, ha egyszer a szervezők a politikai propaganda terjesztése érdekében a félrevezetés eszközéhez nyúlnak, akkor a szülőknek olyan mozgalommal van dolguk, amely minden akadályt kész áthágni, csakhogy átnevelhesse gyermekeiket.

Ha szülőcsoportok nem tiltakoztak volna az ellen, hogy gyermekeiket a transzvesztita órák üzenetének tegyék ki, akkor ez az átnevelő kampány semmi feltűnést nem keltett volna. Még így is sokaknak nem tűnt fel, micsoda csöndes transzneműségi kampány folyik a könyvtárakban, a színházakban és az iskolákban. Pedig éppen elég fontos lenne, hogy a közvélemény tisztában legyen azzal, mi forog kockán.

Ha az óvodás gyermekeket szexualizálják és mini felnőttnek tekintik, aki nemi identitásával van elfoglalva, akkor zavart felnőttkorra ítélik őket, olyanra, amelyben állandó identitásválság vár rájuk. Legyen annyi bátorság a szülőkben, hogy kiállnak gyermekeikért, és megvédik őket a transzneműség apostolaitól, akik el akarják szakítani azt a kapcsot, amely biológiai nemükhöz köti őket. Azt kell üzennünk nekik: „hagyjátok békén a gyerekeinket”! „Ne akadályozzátok meg őket abban, hogy gyerekek legyenek!”