A kommunista diktatúra nemcsak a benne élők fizikai létét, hanem a gondolkodását befolyásoló tudományt is szigorúan ellenőrizte, így nem meglepő, hogy a hűséges, tudós káderek pályájuk során mindent elérhettek. A Kommunizmuskutató Intézet életrajzi adatbázisát frissítette a szerző egy orvos, egy történész és egy kémikus Rákosi és Kádár alatti karrierjével.

Babics Antal: Péter Gábor barátjából pártkórház-igazgató 

Babics Antal egy lovászpatonai pékmester gyermekeként látta meg a napvilágot 1902-ben. A győri, majd pápai gimnáziumi éveket követően a fővárosban orvosnak tanult. 1929-ben kapott oklevelet a Pázmány Péter Tudományegyetemen, urológus szakorvos lett. A fővárosban ismerkedett meg az illegális munkásmozgalom több tagjával, akik közül Péter Gáborral került bensőséges viszonyba. Kettejük kapcsolatát jól példázza, hogy amikor a későbbi rettegett ÁVH-vezérnek bujkálnia kellett a hatóságok elől, Babics saját lakásában adott menedéket a szabósegédnek, sőt a párt az orvos lakásán tartott ankétokat.

 A világháború befejezését követően karrierje – befolyásos kommunista barátainak köszönhetően – szélsebesen kezdett felfelé ívelni: előbb egyetemi tanár, majd az egyetem Urológiai Intézetének igazgatója lett. A fordulat évében, 1948-ban Péter Gábor ajánlására felvették a Magyar Dolgozók Pártjába. Ettől egy csapásra minden ajtó kinyílt előtte: még abban az évben a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezetének elnökévé avanzsált, és ha mindez nem lett volna elég, dékáni kinevezést is kapott az orvosi karon. Egy évvel később az MTA levelező tagjává választották, s arra sem kellett sokat várnia, hogy a nagy múltú intézmény rendes tagja lehessen: ez 1950-ben bekövetkezett.

Politikai kapcsolatainak köszönhetően a párt megbízta egy kiemelten bizalmi munkával, mégpedig a pártelit és közvetlen környezete számára létrehozandó kórház vezetésével, ahol Rákosi, Gerő, Farkas és Kádár is gyógyulhatott. Megjegyzendő, hogy a később „kútvölgyiként” elhíresült klinikai tömb ugyan már 1943-ban megnyitotta kapuit, ám ekkor még nem az aktuális hatalombirtokosok és családjaik számára életre hívott intézményként funkcionált. A pártelit kiszolgálása érdekében megindított átalakítás Babics doktor irányításával kezdődött 1950-ben, s Péter Gábor jóbarátja a legsötétebb diktatúra éveiben (egészen 1953-ig) vezette az intézményt, ahová a rendszer alappilléreinek számító munkásság és parasztság a lábát sem tehette be, legfeljebb néhány kiemelt sztahanovista. Politikai kapcsolatai miatt megkapott igazgató székétől 1953-ban kényszerült megválni, s nem sok hiányzott ahhoz, hogy jóbarátjához – Péter Gáborhoz – hasonlóan ő is börtönben kössön ki, ugyanis az 1952–53-as – antiszemita – szovjet orvosperek mintájára, Rákosi is elszánta magát az „összeesküvők kinyírására”, így elbocsátották a pártkórházból, sőt felmerült a pártból való kizárása is, ám Sztálin halála miatt az ellene konstruált perre nem került sor.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején Nagy Imre kormányában volt egészségügyi miniszter, ám élete hátralévő részében fontos politikai pozíciót nem kaphatott, ugyanis a Kádár vezette MSZMP nem kívánta kompromittálni önmagát Péter jóbarátjával, sőt még azt sem engedték meg neki, hogy a pártba belépjen.  Érdekes mozzanata kettejük életének az a véletlen szülte 1955-ös moszkvai eset, amely során Kádár összefutott Babiccsal, ám mindketten úgy tettek, mintha nem létezne egy rossz emlékű közös ismerősük (ti. Péter Gábor), aki ráadásul 1952-ben éppen Kádár letartóztatója volt. A tudományos életbe történő visszavonulását követően (bár a súlytalan Országgyűlésnek illetve a díszszakszervezetnek tagja volt) 1992-ben érte a halál a fővárosban. Halálát – s a rendszerváltoztatást – követően a SOTE Thaly Kálmán utcai épülettömbjében emléktáblát avattak a kommunista tudós emlékére, sőt szülőfaluja tavaly csatlakozott ezen aktushoz.

Andics Erzsébet útja a Galilei Körtől a történészszakma trónjáig

Andics Erzsébet 1902-ben született Budapesten, kispolgári családban. Kamasz korától kezdődően a baloldali mozgalmakkal szimpatizált, aktív tagja lett a kezdetben hivatalosan politikamentes, ám valójában kifejezetten baloldali Galilei Körnek. Az I. világháborús vereséget követően azonnal belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába, illetve annak ifjúsági szervezetébe, a Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetségébe. Teljes mellszélességgel támogatta a Tanácsköztársaságot, amelynek bukását követően ugyan maturálhatott, ám a továbbtanulástól elvágta magát korábbi politikai tevékenysége miatt. Számos elvtársához hasonlóan Bécsbe tette át székhelyét, ahol a helyi egyetemen folytatott tanulmányokat és szervezte a mozgalmat. Röviddel ezt követően a párt Magyarországra küldte, de lebukott, így statáriális bíróság elé állították; börtönéből a szovjetekkel kötött fogolycsere-akció szabadította ki, amelynekeredményeképpen Moszkvába távozhatott. A szovjet fővárosban befejezte megkezdett tanulmányait és egyetemi állást is kapott, valamint pártiskolán képezte a kádereket. Az 1943-as doni áttörést követően hadifogságba esett magyar honvédek számára tartott ideológiai képzést egy antifasiszta hadifogolyiskolában. 

Magyarország szovjet megszállását követően azonnal hazatért, és hatalmas erőbedobással megkezdte munkáját a Magyar Kommunista Pártban. Aktivitásának meg is lett az eredménye: előbb a párt Központi Vezetőségének lett póttagja, majd rábízták a debreceni, később a központi pártiskola vezetését. Az 1948-as hatalomátvételt követően a Magyar Dolgozók Pártjában tovább emelkedett karrierje: KV-tag és egyetemi oktató lett a kommunista hatalmat mindenben támogató történész, akit szolgálatai elismeréséért 1949-ben Kossuth-díjjal jutalmaztak. Történészként leginkább a reformkorral és az 1848/49-es szabadságharccal foglalkozott, munkásságát marxista–leninista szemlélet jellemezte, az erős egyházellenesség, és a régi korok eseményeinek aktualizálása, akár a források figyelmen kívül hagyása árán is. Kosáry Domokos nem véletlenül nevezte a szakma diktátornőjének Andicsot, aki a (tan)könyvkiadás, a sajtó és az irodalmi élet számtalan kérdésébe szólt bele. Nagy Imre 1953-as miniszterelnöki kinevezésekor sem kényszerült hátrébb lépni, sőt – nézeteit az új politika szolgálatába állítva – megtartotta pozícióit. Nagy 1955-ös leváltása idején azonnal a régi, Rákosi-féle vezetés mellett állt ki. Az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban nemzetőrök – az elegáns rózsadombi villájában – letartóztatták és férjével együtt átadták a szovjet nagykövetségnek, mivel szovjet–magyar kettős állampolgárok voltak. Férje, Berei Andor moszkovita kommunista politikus, az MDP Központi Vezetőségének tagja volt, két lánygyermekük közül Vera, a rettegett ávós tiszthez, Farkas Vladimirhoz ment feleségül. 

Kádár hatalomra jutásakor személyesen bízta meg (férjével együtt) a pártlap, az újjáalapított Szabad Nép szerkesztésével, ám a lapot nem az új ellenkormány szándékai szerint szerkesztették (ugyanis annál is keményvonalasabb sztálinisták voltak), így hamarosan leváltották őket, ezért a Rákosit még mindig támogató, sértett házaspár a Szovjetunióba távozott. 1958-as hazatérésüket követően a politika porondján nem kaptak szerepet, Andics egyetemi oktatóként, Berei kiadóigazgatóként tevékenykedett. 

A történelmi tények elferdítésében és a közgondolkodás befolyásolásában egyaránt teljhatalmú kultúrpolitikus 1986-ban halt meg, temetésére a kommunista hatalom által kiemelkedőnek tartott személyek hamvai számára kialakított Munkásmozgalmi Pantheonbankerült sor.

Erdey-Grúz Tibor, a felsőoktatás ura

Erdey-Grúz Tibor 1902. október 27-én született Budapesten jómódú családban. 1920-as maturálását követően a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott tanulmányokat, ahol később bölcsészdoktori oklevelet szerzett. A húszas évek végén – a klebelsbergi oktatáspolitikának is hála – külföldi ösztöndíjat kapott, a Bajor Akadémia Kémiai Intézetében kutathatott, majd a német fővárosban folytathatta tudományos munkásságát, amelyet siker koronázott (az Erdey-Grúz–Volmer-elméletet megismerte a szakma). Hazatérését követően a tudományos életben folytatódott sikersorozata: az évek során adjunktus, magántanár, egyetemi tanár lett. 

A totális hatalomátvételt követően, 1949-től tanszékvezetői állást kapott a fővárosban, amely jól mutatta azt a tényt, hogy a Magyar Dolgozók Pártja megbízhatónak tartotta. Politikai lojalitását a párt az 1950-ben létrehozott Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának dékáni székével honorálta. A legbrutálisabb terror évében, 1952-ben nevezték ki a Felsőoktatási Minisztérium vezetőjévé, s a Rákosi távozását követően, Nagy Imre kabinetjében, majd 1955-ben, később a Hegedüs András vezette kormányban is megkapta ugyanezt a széket. Minisztersége idején számos jogsértés történt a magyar felsőoktatásban, amelyek hosszú évtizedekre meghatározták a szakemberképzést és a tudományos életet. Ezek közül kiemelkedtek az egyházi intézmények és a „polgári származású” hallgatók elleni lépések, amelyek során – majdnem teljes sikerrel – kiszorították őket, helyükre pedig „munkás–paraszt” diákokat vettek fel nagy számban, még akkor is, ha tudásuk jóval alulmaradt az előbbiekhez képest. A tanárképzés tönkretételében is kulcsszerepet játszott Erdey-Grúz, hiszen az ideológiai megbízhatóságot minden elé helyező oktatáspolitikában, sok esetben félművelt, legfeljebb a marxista–leninista ideológiában jártas tanerők oktatták a főiskolai hallgatókat, így nem meglepő, hogy a jövő nemzedéke számára a szakmaiság háttérbe szorult. Személye képviselte a kommunista párt által elvárt s meghirdetett harcot, amelynek értelmében meg kellett tisztítani az egyetemeket a nem kommunista elemektől. Minisztersége idején a Magyar Tudományos Akadémián is betöltött kiemelt funkciókat, így az MDP személyén keresztül is felügyelte a tudományos életet. 1953-től az Országgyűlés tagja volt, ám az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően az MSZMP nem tartott igényt szolgálataira, csak a tudományban tevékenykedhetett: 13 éven keresztül az MTA főtitkára, majd elnöke volt. 

1976-os halála után pár évvel a debreceni vegyipari szakközépiskola vette fel a nevét, ám 2011-ben – a korábban betöltött negatív szerepe miatt – névváltoztatást hajtottak végre.