2019 Budapest, nyári délelőtt. A belvárosban, a Petőfi Sándor utca sarkán lévő fodrászüzletben várakozom. A ragyogóan tiszta portál üvegén kitekintve elszórakoztat a jövő-menő emberek és a turisták tarkasága. Ám amit most látok, több mint meglepő. Az üzlet előtti szép kis díszkútban egy középkorú nő – öltözékét tekintve nem tűnik hajléktalannak – a haját mossa. Megjegyzem a recepciós kisasszonynak, ezt talán mégsem kellene hagyni, mire azt válaszolja, rendszeresen jár ide, megszokták. – De ez közterület, vannak szabályok. – próbálom megértetni vele, hogy mi nem tetszik a dologban. Vállat von, nem érti, vagy nem akarja érteni. Én meg úgy döntök, nem hagyom elrontani a napom. Visszaülök a helyemre, az internetet böngészem és ráakadok egy filmre. A címe: Tündérszép Budapest 1938. A dátumról eszembe jut, hogy ez még a második világháború előtti békés esztendő, és hogy ekkor épült a ház, ahol negyven éve élek és amelyet – bár központi helyen áll – megkíméltek a nem is oly sokára bekövetkező bombázások.

A Metro-Goldwyn-Mayer által jegyzett színes, néhány perces produkcióban egy amerikai utazó, James Fitzpatrick fedezi fel a világnak e szegletét, ezen belül fővárosunkat. A budai Várban a Mátyás-templom és az Országos Levéltár építészeti stílusa ejti rabul, elidőzik a Parlamentnél, hajókázik a Dunán. Kipróbálja az akkori Európában egyedinek tartott Gellért fürdő hullámmedencéjét. Süteményt nassol a Vörösmarty téri Gerbeaud cukrászdában, elismerően szól a Váci utcában sétáló, vásárolgató hölgyek eleganciájáról. És értékeli az üzleti szellemet, amellyel a Duna-korzón sorakozó Buchwald-székeket ötven fillérért bérbe adják. A város forgalmasabb pontjain doboz formájú autók pöfögnek, vakító fehér egyenruhás rendőr dirigálja a közlekedést. Az utcák – legalábbis amelyeket a kamera mutat – tiszták, az emberek jól öltözöttek. Reklámról van szó, koldust, szegény embert nem mutogatnak, bár néhány filmkockán azért feltűnik, hogy a vidéki asszonyokon nincs cipő. Így kínálják az utcán eladásra szánt gyönyörű, matyó hímzéseiket. Ugyanazzal a mozdulattal teszik, mint ahogyan a kilencvenes években láthattuk az erdélyi asszonyoktól a belváros forgalmasabb pontjain.  

Vége a szépítkezésnek, hazafelé tartok a zötyögős, kettes villamoson, amelynek Duna-parti vonala felér egy panoráma járattal, ha a sínek csikorgó hangjától eltekintek. A Parlament előtti szakasznál a vezető mindig lelassít. Ázsiai, szláv, mediterrán országok turistái nyomakodnak az ablakokhoz, bőszen fényképeznek. Ki blazírt arccal palástolja kíváncsiságát, ki ámul. Ilyenkor mindig átsuhan rajtam némi büszkeség, hogy lám, viharvert történelmünkből mennyi szépségünk, értékünk maradt. Az is átfut rajtam, vajon a messziről jöttek mit tudnak rólunk, azon kívül, hogy más világvárosokhoz képest, rém olcsók vagyunk, itt aztán jókat lehet enni, inni, bulizni dögrovásig. Megnyugtat, hogy semmi sem tudta elvenni tőlünk a természet ajándékait, a kiszélesedő Dunát a szigeteivel, a budai oldal Pestre átköszönő hegyeit, dombjait. Nem szólva az épített környezetről, a boldog békeidőknek nevezett időszak, 1867 és 1914 között létrehozott impozáns középületeinkről. Ybl Miklós, Steindl Imre, Lechner Ödön teremtő erejére gondolok, hogy csak három nevet említsek a többi nagyság közül.   

Nemrégiben szintén a kettes villamoson történt utazásomkor tapasztaltam, hogy nem csak én vagyok ilyen „szentimentális.” Mert amikor az említett parlamenti szakaszhoz értünk, a velem szemben ülő hölgy felpattant az ülésről, az ajtó mellé állt, hogy jobban lásson. Rám nézett kedvesen és jó hangosan kérdezte: – Hát nem gyönyörű? Fiatal korom óta szerelmes vagyok ebbe az épületbe! – tette hozzá. Beszédbe elegyedtünk. Kérdezgetett, mi lesz abban a hatalmas épületben, ahol a Néprajzi Múzeum volt? E röpke idő alatt nem tudtam elmondani neki, hogy a hajdani Igazságügyi Palota, a Kúria visszakapja eredeti szerepét. Szívesen elmeséltem volna, hogy a lenyűgöző épületet Hauszmann Alajos tervei alapján három év alatt, 1893 és 1896 között építették. Az akkori Magyarország megannyi tájáról özönlöttek ide a kőművesek, az ácsok, a kőfaragó mesterek, a festők. Ki tudja, e névtelen tehetségek sejtették- e, hogy maradandót alkotnak? – fut át rajtam, miközben a hölgynek újabb kérdése van: mit tudok a városligeti, nagy építkezésekről? Mondom a jó hírt, hogy ott már az egyik épület, a neoreneszánsz stílusú Millennium Háza a régi pompájában ragyog. Eszembe jut persze az is, hogy milyen szomorú állapotban láttam utoljára. A környezete olyan szemetes és elhanyagolt volt, hogy mondtam a férjemnek, menjünk innen, látni sem bírom. Mellesleg csöppet sem értettem, hogy a közelben sátrat vert ligetvédők, mit védenek olyan bőszen a kutyapiszokkal pettyezett füves területen, az elhanyagolt sétáló utakon, a lehangoló Petőfi Csarnokon? És a szétdobált hulladékon, aminek összeszedéséért igazán akciózhatnának. Ezek az undokságok már akkor jutottak eszembe, miután véletlen adta útitársamtól elköszöntem. Kicsit sajnáltam, hogy nem látom többé, mert ritkán tapasztalom, hogy a nagyvárosi tömegben akad valaki, aki őszintén tud örülni annak, ami szép, megújul, rendezetté válik körülötte. Nem fanyalog, hogy minek ez a sok változás, meg „pénzkidobás az egész.” Nem mutogat a budai Várra röhögve, ahogyan ugyanezen a villamoson két ténsasszony, mondván: nézd már, ott csillog az Orbán palotája! Nem átkozódik, mint a neves vallástörténész egyik blogjában a Kossuth tér felújítása kapcsán. Dühödten kérte ki magának, hogy ellopták tőle a teret, amelynek füves részén hajdan gyermekével játszott. Én is labdáztam ott a kisfiammal, de a tér egészében, repedezett aszfaltjában nem találtam semmi felemelőt. Igaz, „az örökláng” (A Forradalom lángja, Lugossy Mária alkotása) áthelyezését sajnáltam, sokszor gyújtottam gyertyát, letettem egy szál virágot. Ám úgy általában idegen tőlem, hogy egy számomra fontos, sokat jelentő épület sorsa iránti személyes érzelmemet politikai gyűlölködésre váltsam. 

Igaz, mint minden sietős, ügyeit intéző ember sokszor mérgelődtem, amikor kerülgetnem kellett a felújítások, átalakítások miatti lezárt területeket. Nagyon nem tetszett, amikor egy harmonikus, szép természeti környezetet szinte centinként beépítettek, kaptárszerű, lakóparknak csúfolt magasházakkal, mint láttam a minap a Kopaszi-gátnál. Úgy tűnik, a felturbózott ingatlanbiznisszel és a kínaiak vásárló erejével mi, földi halandók jelenleg tehetetlenek vagyunk. 

De miért vagyunk tehetetlenek akkor, ha néhány nappal egy felújított tér, utca, park átadása után a csövesek, lumpenek ellepik és lezüllesztik azokat? Mindezért már kevesebbet aggódnak az emberi méltóság és szabadság értelmét kiforgató „jogvédők”. Lehet, ez az egyik oka annak, hogy a fodrászüzletben a recepciós kisasszony is azt mondta: „úgysem tehetünk semmit.”

Az én generációm – és még sokan mások a nálam fiatalabbak közül – ezt a mentalitást nem tudják elfogadni. Talán mert nekünk nem járt minden és a kevés jót is megtanultuk értékelni. Gyermek- és ifjúkorom nagyvárosi környezete még őrizte a háború nyomait, a kopottságot és a sivárságot. Riporteri terepgyakorlataim során lépten-nyomon tapasztaltam az államosítással járó tulajdonosi gondosság eltűnését, a „majd felsöpri a szemetet valaki” igénytelenségét. Ha csupán a XX. század hetvenes-nyolcvanas éveit tekintem, nemcsak a nagyváros szürkesége jut eszembe, hanem az is, mennyire örültem, amikor a nagykörút hajdan elegáns bérpalotáinak és szerényebb házainak homlokzatait tatarozni kezdték. Érdekes visszaidézni, hogy valóságos hétvégi programnak számított a körutak, meg a Rákóczi út, a Kossuth Lajos utca üzleteinek kirakatait nézegetni, különösen kirakatverseny idején, mert ilyen rendezvény is volt anno. A járdák tisztábbak voltak, igaz, szocialista gazdaság lévén nem telepedhettek ki a kávézók, éttermek a szabad területre, legfeljebb az áhított Párizsról szóló filmekben láthattunk ilyesmit. Nevezetességnek számított a Párizsi udvar sarkán lévő Jégbüfé, meg az Imbisz márka különleges csemegéivel. Mivel magántulajdon nem létezett, a lakóépületek utcai részén csak állami, kereskedelmi üzletek voltak. Ma szinte minden második lakóház földszintjén gíroszos, thai, kínai, török büfé, pizzázó, fagyizó, palacsintázó sorakozik. Sokszoros hulladékot termelnek, mint amennyit egy lakóház infrastruktúrája elbír. Az utcai fogyasztási kultúra nyomai pedig a járdán landoló ételmaradék, a kiöntött sör, kóla és vizeletfolt is. Budapesti utcakép ez is, a kétezres éveké.     

Szinte  észre sem vettük, miként veszítették el eredeti funkciójukat a városunk történetéhez kapcsolódó lakóépületek. Naponta mentem el a Szent István körút 11. előtt. Fel sem fogtam, hogy a Szent István körút elején, a 11-es számú hajdani bérház már szórakoztató objektum.  Pincéjéből diszkó, belül szerencsejáték klub, udvarából bárpultos szórakozóhely lett. Hova tűntek el a ház lakói? Ki tudja… 

Valami azért megmaradt a múltból. A lépcsőház stukkói, a míves korlát, egy ólomüveges ablak. A bérpalotát 1897 és 1898 között építették, Haggenmacher Henrik nevű gőzmalom tulajdonos és sörgyáros megbízásából. A Svájcból idekerült egykori molnárlegény nemcsak gazdag, hanem igényes ember is volt. A tervezéssel a felvidéken született, de Zürichben diplomázott Hubert Józsefet bízta meg. Az ő nevéhez fűződik a Monarchia területén számos banképület terve és a bajmóci Pálffy-kastély romantikus stílusú átalakítása.

Ma a hajdani bérpalota homlokzatán libegő molinón a Full Moon Hostel feliratot lengeti a szél, a buliturizmus egyik központja. Hirdetik a tartózkodási helyek tágasságát, belső tereinek modern, fiatalos kialakítását. Kétlem, hogy egy évszázad múltán marad-e valami e „teliholdból”.

De sok minden van, aminek örülhetünk, amivel az utóbbi években gyarapodtunk, ami az enyészettől megmenekült. Egy, a Google-on közzétett cikkben olvasom éppen, hogy ez közel ötven „tétel”, a közlekedéstől kezdve a műemlékekig. Megértük, hogy az elmúlt ötven év nemtörődömsége, fantáziatlansága, „ócsítása” után a Várkert Bazár, a legmodernebb színterekkel kiegészítve ismét olyanná vált, amilyennek egy másik korban Ybl Miklós megálmodta. Egy barátom filmen követte végig azoknak a mai restaurátoroknak, mestereknek hétköznapjait, akik az építésben részt vettek. Alig tudott elszakadni tőlük, annyira megszerette és tisztelte őket ügyszeretetükért, tehetségükért. Gyakran fordulok meg az ott rendezett konferenciákon, külföldi vendégeimnek ajánlom kiállításait. Ha felkaptatok a lépcsőin, a teraszról letekintve, úgy érzem, kitágult a városom. Egyik ilyen alkalom után, a hajdani Moszkva, mai Széll Kálmán tér felé kanyarodtam. Évtizedes reflex volt bennem, hogy gyorsan át kell verekednem magam a zsibárusok, a kannás boros csoportok közegén, az egész, lehangoló kuszaságon. Régen jártam arra, elfelejtettem, készen vannak az átépítéssel. Mozgólépcső vitt a tér közepére, s egy kisvárosi hangulatba csöppentem. Díszes egyenruhás fúvós zenekarok váltották egymást. A sietős emberek közül egyre többen lassítottak és ragadtak ott percekig. A suliból jövő srácok lerakták hátizsákjukat, nagymamák fényképeztek a zenekarokat mobiltelefonjaikkal. Tovatűnt a rohanás, a durvaság, az arcokra fagyott közöny. Moszkva tér? Kalef? Széll Kálmán tér? Nem filóztam ezen. Hétköznapi ünnep volt a hajdani Moszkván, a Kalefen, s ez is 2019-ben. Egy olyan városban, amelyet olykor csak birtokolni akarnak, olykor rombolnak, és sajnos kevesebben szeretnek, építenek tudással, féltő gonddal. Hányunknak jut eszébe olykor Podmaniczky Frigyes neve, aki évtizedekig formálta a város arculatát?     

(A kép forrása: itt)