„Az utazónak minden idegen ajtón kopogtatnia kell, hogy a sajátjához jusson, és minden külső világot be kell járnia, hogy a végén elérje a legbelső szentélyt.”
Rabindranath Tagore: Gitandzsali (dal-felajánlások) [1]

Ha Balatonfüred, akkor Tagore sétány. De kiről is van elnevezve a Balaton főutcája, hogy került egy indiai költő a Balatonhoz és miért is volt fontos 1926-os magyarországi látogatása?

LEHET, HOGY MESSZIRŐL JÖTTEM, DE NAGYON KÖZEL VAGYOK HOZZÁD…

Magyarországot 25 éve ismerem, de ez is túl kevés idő egy ilyen összetett ország megértéséhez. Valószínű, hogy Tagore is ezt mondta volna pár hetes ittléte után. [2]

KI IS VOLT RABINDRANATH TAGORE?

Rabindranath Tagorét India és Banglades kivételes irodalmi személyiségének tartják. Mindkét ország nemzeti himnuszát az ő verseiből vették át. 1861-ben született Bengália egyik leggazdagabb és legvilágibb nagypolgári családjában. A megszállt Indiában egyesek úgy gondolták, hogy civilizációjukat a megszállóval való barátkozás révén lehet megőrizni, míg mások úgy vélték, hogy kardot kell rántani védelmében. Tagore családja a kollaboránsok útját választotta. E jeles család minden tagja igyekezett hozzátenni az indiai civilizáció reneszánszához. A fiatal Rabindranath Tagore azonban nem akart a gyarmatosítók szolgálatában álló civilizációhoz hozzájárulni, ő saját kultúrájának egyetemes üzenetét akarta szétsugározni. Míg apja a brit érdekek előmozdításával törődött, addig az ifjú Rabindranath mélyen beleásta magát az indiai hagyományokba. Inspirációjának forrásaként az apja hatalmas birtokain dolgozó egyszerű vidéki embereket választotta. Apja angol úriembert akart faragni belőle, ezért Nagy-Britanniába küldte tanulni. Rabindranath Tagore számára ezáltal kitárult a világ, lehetőséget kapott arra, hogy felmérje saját civilizációja helyét. Rájött, hogy bár az indiai civilizáció alapjai mélyek és ezáltal erősek, de szüksége van arra, hogy ablakot nyisson az egyetemes kultúra felé. Ezért, amikor 1912-ben, az Egyesült Királyságba látogatott, átdolgozta és kiadta saját verseinek gyűjteményét, a Gitandzsali-t. Azonnali, hatalmas sikert aratott, és 1913-ban, 52 évesen elnyerte az irodalmi Nobel-díjat. Ez arra ösztönözte, hogy az indiai civilizáció diplomatájaként járja a világot. Forradalmár volt, de mindig az indiai egyetemes humanizmus keretein belül maradt.

A magyar „népi bölcsesség szerint”, aki néhány pohár pálinka után hangosan tudja ismételgetni, hogy „Rabindranath Tagore”, az még józan, ép eszénél van, így magyarok számára ő a józanság próbája lett.

TAGORE LÁTOGATÁSÁNAK EGYIK FONTOS SZAVA A CIVILIZÁCIÓ VOLT

Mindannyian tudjuk, mi lehet az, de talán nem tudjuk leírni.

Sok tanult ember próbálta már meghatározni a civilizáció fogalmát. Az én kedvenc definícióm Fernand Braudel francia történésztől származik. Egyik első, ritkán emlegetett írásában, a Civilizációk nyelvtana című szövegében a jelenség dinamikáját próbálja feltárni. Braudel röviden a következőket mondja: a civilizációk olyan terek, amelyek karaktert adnak az ott élő embereknek. A civilizációk sajátos társadalmak, amelyben az emberek kölcsönhatásba lépnek egymással. Következésképpen a civilizációk gazdaságok, a társadalmi viszonyok anyagi tükörképei. A civilizációk kollektív mentalitások, a társadalmi-gazdasági minták összessége. A civilizációk fő elemeit a mindennapi életben éljük meg. Végül pedig a civilizációk nyomot hagynak a történelem struktúráin is.

Egy rövid mondatba sűrítve a fentieket: „Egy civilizáció mindig egy múlt, egy bizonyos élő múlt”. [3] Ebből pedig Magyarországnak és Indiának egyaránt bőven van, ahogy azt Tagore látogatása is példázta.

EGZISZTENCIÁLIS SZORONGÁS ÉS VÁLSÁG MINDKÉT OLDALON

Egy fizikailag fáradt és lelkileg sérült Tagore látogatta meg az 1926-ban még mindig ezer sebből vérző és megcsonkított magyar civilizációt. [4] Mindkettő mélypont közeli állapotban volt. Tagore európai körútjának a vége felé tartott, amikor sor került tervezett magyarországi látogatására. Mivel körútja nagyon szerencsétlenül kezdődött, így mire Magyarország került sorra, Tagore és a kísérete már roppant óvatos és körültekintő volt.

Tagore 1926. május 30. és június 22. között, az olasz fasiszta diktátor vendégeként érkezett Európába. Az európai és indiai médiumok egyaránt tele voltak azzal, hogy Tagore Mussolinivel és fasiszta testvéreivel mutatkozott. A britek ezt is arra használták fel, hogy a bengáli elitet erőszakosnak és radikálisnak állítsák be. Tagore csapdába sétált, és kénytelen volt a Manchester Guardian hasábjain magyarázkodni: „Abszurd elképzelni, hogy valaha is támogatni tudnék egy olyan mozgalmat [a fasizmust], amely kíméletlenül elnyomja a véleménynyilvánítás szabadságát, az egyéni lelkiismerettel ellentétes előírásokat kényszerít ki, és az erőszak és az álcázott bűnözés véres útján jár". Az egész utazást beárnyékolja a vita: vajon Tagore fasiszta szimpatizáns lett? Észak-Európában minden szavát alaposan megvizsgálják. Tagore hozzászokott a szellemi harchoz, de nem volt hozzászokva az ilyen durva támadásokhoz. Ez mentálisan és fizikailag is megviselte őt.

Így kimerülten és lelkileg meggyötörve érkezett Magyarországra. A bizonytalanság és trauma jelei meglátszottak rajta. A magyar út nem tűnt túl ígéretesnek: se örömre, se boldogságra, se reményre nem számíthatott, hiszen Magyarország akkor még gyászmunkájával foglalkozott. A magyar fogadtatás és vendégszeretet mégis azonnal összhangot teremtett vele, aki az egyik legkiválóbb képviselője volt egy idegen, ősi civilizációnak. Rabindranath Tagore magyarországi látogatása közel hozta egymáshoz ezt a két lelkileg sérült felet. Egymásra találtak.

Attól a pillanattól kezdve, hogy magyar földre lépett, valami szokatlan, de mégis ismerős dolog történt vele. Addig ugyanis bármerre járt Nyugat-Európában, mindenütt irodalmi és értelmiségi klubok, társaságok fogadták. Magyarországon azonban egyszerű és hétköznapi emberek ölelték a szívükre, akik csak látni és hallgatni akarták őt. Akik kíváncsiak voltak rá. Ítélkezés nélkül elfogadták őt olyannak, amilyen. A Magyarság című lap a következőképpen írt erről: „Egyetlen szék nem maradt gazdátlanul a hatalmas teremben: földszint és emelet egyaránt megtelt ünneplő, várakozásteljes, lelkes hívekkel. De a magyar íróvilág ismert képviselőit ma is hiába kerestük és vártuk.” [5] Tagore azonnal rájött, hogy otthon van. Magyarország nemcsak egy irodalmi nagyhatalom, amit messziről ismert, hanem – és ez még fontosabb – egy olyan népi civilizáció, amely nagyon hasonlít az övéhez. Egyik napról a másikra új ember lett, a hideg intellektuális számításokat maga mögött hagyhatta, már nem volt rájuk szüksége. Szívét átjárta a magyar emberek őszinte kedvessége. Ahogy a Pesti Napló írta: „Tagore a magyar nép lelkét akarta megismerni, melyet rokonnak vallott a hindu nép lelkével.” [6] Tíz nap itt tartózkodás után, Tagore Keszthelyen tett látogatásáról az Ujság a következőket írta: „A hindukat roppantul meglepte az, hogy a tóban még most is nyílnak a piros tavi rózsák, amilyeneket csak odahaza, Indiában láttak. Délután az ifjúság 60 tagú énekkara magyar dalokat énekelt, majd pedig a zenekar régi magyar hallgatókat játszott. Tagore rövid beszéddel hangoztatta, hogy mennyire boldog a velük rokonérzésű, szíves magyar nép körében.” [7] Tagore látta, hogy az indiaihoz hasonlóan a magyar népi civilizáció is sokszínű és tartalmas, nap, mint nap újjászületik – egyenrangúan Budapesten és a vidéki kis falvakban is. Tagore a legjobb gyógyszert kapta szorongásaira. A valódi civilizáció jótékony levegőjét szívta be, fogékony lelke életerővel töltődött meg. Mert ez a civilizáció úgy volt helyi, vagyis autentikus, hogy közben egyetemes maradt.

AZ ALKALOM EGY ÓRIÁSI ORSZÁGBEMUTATÓVÁ VÁLT

Tagore meghívása része volt annak a nagyszabású propagandakampánynak, amely meg akarta mutatni a világnak, különösen a világ művelt rétegeinek, hogy Magyarország a megcsonkítás dacára is létezik, sőt még fokozta is életerejét és elszántságát, vagyis új lendületet vett.

A látogatást arra használták fel, hogy megmutassák a világnak, hogy Magyarországon és különösen Budapesten minden adott ahhoz, hogy az ember testi és szellemi jólétéről gondoskodjon, és hogy képes felvenni a versenyt bármelyik világvárossal annak ellenére, hogy egy pusztító háborún, egy megalázó csonkításon, és egy forradalom-polgárháborún van túl.

Ez a reklámfogás mutatja, hogy a magyarok mennyire fontosnak tartották a kultúrát, és milyen ügyesek voltak. Tagore Magyarországra hozatalában kiváló lehetőséget láttak. A világ irodalmi és kulturális szemei Tagoréra és európai körútjára szegeződtek, egyrészt, mert a hatalmas indiai civilizációt képviselte, másrészt személyisége és karizmája miatt, és nem utolsó sorban azért, mert a brit imperialisták elleni kultúrharc szimbóluma volt. Magyarországnak is fontos érdekei fűződtek ahhoz, hogy ebben a körútban részt vegyenek, de a „szerencse” úgy hozta, hogy Tagore megbetegedett, amit a magyarok teljes mértékben kihasználták arra, hogy gondoskodásukat, előzékenységüket és vendégszeretetüket bizonyítsák.

Tagore észak-európai turnéja két dolog miatt volt különösen fárasztó. Először is, a programja tele volt olyan eseményekkel, ahol az emberek nem csak hallgatták, hanem szellemi képességeit is tesztelték, hogy vajon képes-e megkérdőjelezni a nyugati kultúrát és a filozófiai rendszereket. Másodszor, a szellemi megterhelését csak fokozta az emberi empátia hiánya, a felé áramló távolságtartó bizalmatlanság, amit nyugati közönsége részéről megtapasztalt. A beteg Tagorét a németek a legjobb klinikáikon próbálták gyógyítani, még maga Hindenburg elnök is eljött az ágyához, és személyesen gondoskodott arról, hogy a legjobb ellátást kapja, amit Németország nyújtani tudott, de mindez csak átmenetileg javított az állapotán. Segítségével sikerült Bécsbe utaznia.

Betegsége miatt felmerült, hogy Tagore magyarországi látogatása határozatlan időre elhalasztódik, de a magyarok elszántak voltak. Először meggyanúsították az osztrák szervezőket, hogy szabotálják az útját, és meg akarják tagadni Budapesttől, hogy Tagorét Magyarországon üdvözölhesse. Az egyik magyar szervező Bécsbe utazott, hogy személyesen győződjön meg arról, hogy Tagore valóban beteg-e, vagy csak az osztrákok trükköznek. A szervező ügyesen meggyőzte Tagorét arról, hogy a magyar orvosok is hozzáértők, és arról is, hogy a magyar termálfürdők gyógyító hatása kiváló. Tagore nem tudott ellenállni ennek a nagyszerű ajánlatnak.

Az út katonai akcióhoz hasonló precizitással volt megtervezve. Mindenki részt akart venni az eseményekben, mert fontosnak tartotta a Tagore által képviselt értékeket, személyét minden bizonnyal többen a saját hasznukra akarták fordítani. „Rabindranath Tagore kedden (1926. október 27.), felesége és titkára társaságában Budapestre érkezett. A pályaudvaron hatalmas tömeg várta a híres hindu költőt. A keleti pályaudvar ormára az üdv hadseregének zászlója volt kitűzve, a feminista küldöttség tagjai pedig virágcsokrokat szorongattak kezükben. Amikor befutott a vonat, a pályaudvar széles pontonján hatalmas éljen kiáltás zúgott fel… Előbb a város nevében üdvözölik az illusztris vendéget, majd Harsány Zsolt, a páneurópai klub nevében köszönti.” [8] Tagore érkezése mellett az alkalom arra is szolgált, hogy az esemény farvizén Budapest város, az Üdvhadsereg, a Világ Feminista küldöttsége és a Páneurópai Klub is reklámozhassa magát. Budapestet kivéve az említett szervezetek mindegyike viszonylag új volt. Az Új Kelet nem felejti el megemlíteni, hogy a díszes fogadtatást Tagore nyugodt fölénnyel fogadta. Minden zavartalan volt, annak ellenére, hogy nagy volt a tömeg és sok szervezet versenyzett azért, hogy általa bemutatkozhasson a világ előtt.

A nyugalom és a jó szervezés mellett kitűnt a magyar nép műveltsége és érzékenysége, ami miatt Tagore rögtön otthonosan érezte magát. Máshol sokszor kissé klausztrofóbiás volt, de itt nem. Az emberek gyorsan reagáltak hangulatára és fizikai állapotára. Ebből az érzékenységből következtetett a magyar kultúra erejére.

TAGORA 1926-OS LÁTOGATÁSA AZ INDIAI ÉS A MAGYAR NÉP KÖZTI KAPCSOLATOK ALAPKÖVÉVÉ VÁLT

Tagore lefektette Magyarország és Dél-Ázsia jövőbeli kapcsolatainak alapjait.

Akkoriban még egyik dél-ázsiai ország sem volt független, ami megnehezítette a két civilizáció közötti diplomáciai kapcsolatokat. Jelentőségteljes dolog, hogy ezeket az alapokat az indiai kultúra legmagasabb képviselője, kulturális életének és függetlenségének megtestesítője fektette le. Megérkezése és magyar földre lépése az emberek közötti kapcsolatot tette a két térség közötti kapcsolatok legfontosabb hordozójává. Az esetleges politikai konfliktusok sem írhatják felül az emberek közötti kapcsolatok melegségét. Ezért a ragaszkodás az első érzés, ami a „Magyarország” szó említésekor érezhető Indiában.

Az érzelmek e lángján túl az indiaiak büszkék és nagyon kíváncsiak a magyarok tudományos eredményeire, különösen a világszínvonalú orvosi képzés miatt. Az én generációmból szinte minden indiai, aki érettségizett, tudja, hogy India nemzeti költőjét magyar szívgyógyászok gyógyították meg. Ez a Magyarországról, mint tudásközpontról alkotott kép tovább erősödött, amikor Tagore látogatását követően több magyar professzor érkezett Bengálba, hogy Shantiniketanban tanítson. Magyarország még ma is az indiai orvostanhallgatók egyik kedvelt célpontja. Évente több százan iratkoznak be a magyar egyetemekre. Tagore betegségéből való felépülése is része volt magyarországi látogatásának, és ez a tudásbázis még ma is vonzza az indiai fiatalokat, akik szeretnék megismerni Schmidt Ferenc igazgató-főorvos és Korányi Sándor professzor tapasztalatait, meríteni tudásukból.

MIÉRT FONTOS A MAI NAPIG EZ A LÁTOGATÁS?

A magyarok kétségbeesetten el akarták fordítani a fejüket az európai civilizációtól, amely földig rombolta és magára hagyta országukat. Valami olyasmit akartak, ami dicső hagyományaikra és nagy költőik teljesítményeire emlékeztette őket, mindarra, ami Magyarországot a civilizációk sorában előkelő helyre emeli.

Sem Dél-Ázsiának, sem Magyarországnak nem volt lehetősége és ereje arra, hogy begyógyítsa az idegen kéz által okozott sebeket.

Amikor ennek a résznek a megírására készültem, ezt a sort olvastam az Ujságban: „Elbűvölte, és az elragadtatás felkiáltása egy másik értékes és ünnepélyes ajándékot hozott ki belőle, amelyet egy küldöttség ajándékozott neki örök emlékül: egy gyűszűnyi rögöt a régi, boldog Magyarországról, Magyarország hatvanhárom megyéjéről, amelyet egy szépen kidolgozott keretben hoztak neki, és minden rögdarab fölött annak a megyének a festett címere, ahonnan egykor hozták." [9] A fájdalom és a ragaszkodás érzése élt bennük, az emlékek nem halványultak el, ahogy Dél-Ázsiában sem.

Az erős érzelmek nem tűnnek el az idő ködében.

Talán ez volt az egyik oka annak, hogy a magyarok az indiai költőtől szerették volna hallani, mit gondol a civilizációs egység megteremtéséről és megújulásáról. A Magyarság újságírója jól látta a helyzetet: „… zajos tapssal szakította meg előadását, különösen annál a pontnál, amikor kifakadt a nemzetek területét megcsonkitó törekvések ellen. A hálás magyar közönség ebből a burkolt mellékmondatból is megértette, hogy Tagore tisztában van a mi mai helyzetünkkel.” [10]

VOLT PÁR TANULSÁGA IS A LÁTOGATÁSNAK

Magyarország szerencsés, hogy két dimenziója van: egy nemzeti és egy civilizációs. Nagy kár lenne elfeledkezni a civilizációs oldaláról. Utóbbiban a világporondon több teret talál magának Magyarország. Tagore látogatása során a magyarok mind a két dimenziót fontosnak tartották. 1926-ban bajban volt a nemzet, de civilizációs ereje teljében volt, amire támaszkodva vissza tudott térni.

Tagorét a magyar népi civilizáció üdvözölte, a szívéhez szorította és meggyógyította, nem nézte a bőre színét, vagy akkori megnyomorított gyarmati státuszát. A rövid látogatás alatt Tagore bemutatkozott a magyaroknak, Magyarország pedig a világnak mutatta meg, hogy milyen nagyszerű civilizációja van.

A gondolatot, miszerint a nemzetet és a civilizációt nem szabad összekeverni, Hans Köchler professzor dolgozta ki. Elkerülhetetlen, hogy egy nemzet életét államilag szervezzék, a nemzet kulturális élete pedig a rendelkezésére bocsátott erőforrások okán magán viseli az állam által felállított prioritások lenyomatait. A nemzet kulturális élete bizonyos értelemben az állam tulajdona. Brutális módon megfogalmazva, egy állam lehet a szervezője és úgy tehet, mintha tulajdonosa lenne a nemzetnek nevezett szociokulturális és etnológiai jelenségnek. De ugyanez nem igaz a civilizációra. Azt a nép hozza létre és birtokolja. Az állam szerepe egy távoli őrző feladata, akinek dolga, hogy tisztelettudóan ügyeljen rá, és őrizze meg. Ennek bizonyítéka, hogy bizonyos civilizációk akkor is fenn tudnak maradni, ha az állami struktúrák esetleg gazdát cserélnek. Magyarország és India a legjobb példák erre.

Ugyanez volt a helyzet Indiával is, bár a zavargások intenzitása és az elnyomás szintje is nagyobb volt. Így Tagore és a magyar nép 1926-os találkozása és összeolvadása elsősorban két, szerkezetileg nagyon hasonló, a függetlenség és a szabadság érzésével azonos civilizáció találkozása volt. Ez is azt mutatta, hogy a nemzeti kultúra és a civilizáció funkcionális szempontból nem keverhető össze, és ami még fontosabb, egyik sem írhatja felül a másikat. A civilizáció olyan, mint egy termékeny zöld völgy, ahol a nemzeti kultúra(k) megteremtheti és újjáteremtheti önmagát.

Amikor a civilizáció nem kap teret, akkor egy idő után a nemzet legyengül és elveszti esélyét az újrakezdésre.

Jegyzetek:

[1] Tagore, Rabindranath: Gitanjali. Penguin Books India, New Delhi, 2011. 79.

[2] A szöveg elkészítéséhez szükséges levéltári munkában nagyszerű PhD-hallgatóm, Olajos Artúr segített.

[3] Braudel, Fernand: Grammaire des civilizations. Flammarion, Paris, 1967. 56.

[4] A szövegben a civilizáció fogalmát a fent leírt, braudeli értelemben vett jelentésének megfelelően használjuk.

[5] Magyarság, 1926. október 28.

[6] Magyar cigány magyar nótát húzott Rabindranath Tagore fülébe – 120 terítékes bankett volt Tagore tiszteletére. Pesti Napló, 1926. október 29.

[7] Rabindranath Tagore Keszthelyen. Ujság, 1926. november 9.

[8] Budapest ünnepli Rabindranath Tagoret. Új Kelet, 1920. október 28.

[9] Három nap alatt több mint kétezer látogatója volt Tagorénak. Ujság, 1926. október 31.

[10] Magyarság, 1926. október 28.