Várjuk ki a végét: ezzel a címmel jelentette meg könyvét Kuncze Gábor. A könyvből nem derül ki, hogy minek a végét kéne kivárnunk. Kuncze politikai pályája lezárult, pártja, az SZDSZ, aminek országgyűlési képviselője, frakcióvezetője és elnöke, illetve pártja képviseletében belügyminisztere volt, megszűnt, sőt Kuncze rövid életű rádiós és tévés karrierje is befejeződött.

Azért vettem meg a könyvet, mert Kunczéval rokonszenveztem, sőt tiszteltem. A jó humorú, realista, nem teljesen elborult agyú politikai szereplőt láttam benne. Azt reméltem, hogy egy évtizeddel aktív pályafutása befejezése után képes saját és pártja szerepéhez reflektíven viszonyulni, van mondanivalója a rendszerváltoztatásról, és arról a szerepről, amit benne az SZDSZ, és személy szerint ő vitt.

Csalódnom kellett.

Kuncze végig a felszínen mozog, mondanivalójának sem mélysége, sem távlata nincs. Saját és pártja szerepét képtelen a helyén értékelni. Ahhoz, hogy ezt megtehette, jelentős segítséget nyújtott beszélgetőpartnere, aki egyetlen lényegi kérdést sem tett fel, ám minden alkalmat megragadott, hogy ideológiai elkötelezettségét kinyilvánítsa és alá- illetve rájátsszon Kuncze amúgy is rendkívül elfogult és sekélyes kinyilatkoztatásaira. Mihancsik lefelé húzta, pontosabban mondva, lefelé nyomta beszélgetőtársát. Kár érte.

A könyv megértette velem, mi volt az az öncsaló mechanizmus, ami elfogadtatta az SZDSZ-szel és személy szerint Kuncze Gáborral azt a jóvátehetetlen árulást, hogy a rendszerváltoztató erőknek hátat fordítva, őket megtagadva, az utódpárthoz kötötték szekerüket és végérvényesen belesimultak a posztkommunista táborba.

A trükk a következő. A Fideszből próbáltak kommunistákat csinálni, az MSZP-t, illetve a belőlük kiszakadt DK-t pedig rendszerváltoztató, nyugatias demokratákká maszkírozták át. A szabaddemokraták és a mögöttük, körülöttük álló holdudvaruk, értelmiségi- és médiaelitjük meggyőzte magát arról, „hogy nem a pártállam, hanem Orbán Viktor fenyeget pártállami visszarendeződéssel”, hogy ezzel igazolják maguknak és másoknak a rendszerváltoztatás elárulását. Értelmiségi táboruk több mint negyedszázada tolja ezt az önáltató, önfelmentő mantrát, amit legplasztikusabban a Sztálint és Rákosit is imádó, tipikus SZDSZ-es értelmiségi, Eörsi István fogalmazott meg. „Nincs bocsánat azért sem a történelem, sem a választóink részéről, ha morális igazságaink újra hatalomra juttatnák Orbánt.” (195. o.)

Kuncze ma is ezzel menti magát. Ő és társai még mindig nem látták be, hogy azzal, hogy elárulták a rendszerváltoztatást és a posztkommunista oldalra soroltak be, nemcsak eredetmítoszukat zabálták fel, és a küldetésüket üresítették ki, de a méltóságuk utolsó maradéka is odalett.

Korrupció

A másik érv, amire Kuncze és a balliberális tábor hivatkozni szokott: a korrupció. Itt is hasonló trükk-kel dolgoznak. Vagyis a szocik mérhetetlenül nagy lopását, korrupcióját a szokásos komcsi ügymenetté tompítják. Szadeszes párttársaik lopását, megvesztegethetőségét, korrupcióját hol letagadják, hol bagatellizálják. Kuncze még azzal is próbálkozik, hogy ők, mármint a szadeszes pártvezetők, nem is tudtak róla és különben sem érdekelte őket a pénz. A források biztosítása ugyan az elnök dolga volt, vagyis például az övé, illetve mégsem. Jött ugyan a pénz, de ők: Pető, Kuncze, Magyar, Horn nem kérdezték meg kitől, milyen feltételekkel, miért cserébe. Hogy ez mennyire hihető, azt most ne firtassuk, de gondoljuk meg, milyen következményekkel jár, ha egy párt úgy szolgáltatja ki magát a finanszírozóinak, hogy még az érte nyújtandó szolgáltatások természetét sem tisztázza velük előre.

Kuncze párttársai és koalíciós partnerei korrupciós ügyeiről, legyen az gyanú vagy tény, sorra lerántja a leplet. Kezdve a palament egykori szadeszes alelnökével, Wekler Ferenccel, aki akkori áron 300 milliós szőlőtelepítést hajtott végre a saját földjein, folytatva a szocialista-szabaddemokrata kormánykoalíció pénzügyminiszterével, a kipróbált komcsi Békesi Lászlóval, akiről maga Horn Gyula mondta Kunczénak, hogy látta a filmfelvételt, amin 1989-ben vagy 1990-ben pénzt vett át Bécsben. A rendszerváltoztatás legnagyobb és legkiterjedtebb korrupciós, bűnözői hálózatával – ami teljesen összefonódott az MSZP-vel –, az olajmaffiával persze nem foglalkozik bővebben, nyilván azért, mert belügyminiszterként az ő feladata lett volna annak felszámolása. Ehelyett annyit jegyez meg, hogy az olajszőkítéssel, a fűtőolaj festésével, a diesel és olaj közötti különbségekből származó bevételekkel milliárdokat kerestek, amiket aztán a legkülönbözőbb helyekre fektettek be (125. o.). Érdekelne, hogy hova, kiket használva strómannak stb. Milyen belügyminiszter az, akinek ennyire futja? Kedvenc politikusának: Gyurcsány Ferencnek milliárdos vagyonszerzésével kapcsolatban beéri annyival, hogy „azt, hogy az elején Feri, hogy tett szert a vagyonára, azt hagyjuk.” (92. o.) A Tocsik-ügy a legszélesebb nyilvánosság előtt leplezte le az MSZP-SZDSZ által működtetett korrupciós hálót, és nyújtott betekintést az általuk használt módszerekbe. Ez Kunczénál így szól: „az MSZP egyik pártpénztárnoka, Boldvai László, és az egyik szadeszes fundraiser, Budai György, meghívták Tocsik Mártát egy étterembe, és közölték vele, hogy nehogy azt higgye, hogy az ő pénze az a sikerdíj, amit az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt-től kap. Százhúsz milliót kell utalnia az egyik számlára, kétszer annyit a másikra.” (135. o.) Az egyik, az ügyben érintett cég az SZDSZ Mérleg utcai székházba volt bejegyezve, ami egészen arcátlan. Kuncze, az általa nyilvánvalóan nem kedvelt Demszky Gábort, aki húsz éven keresztül volt Budapest főpolgármestere, azzal vádolja, hogy Mesterházy Ernő piti kedvezményekkel korrumpálta. (136. o.) Az a Mesterházy Ernő, aki úgy rászívta magát a fővárosra és Kuncze pártjára, hogy szadeszes begyökeresedése okán nemcsak kiválasztotta, de el is fogadtatta velük, hogy a senki által nem ismert Retkes Attilát tegyék meg a párt utolsó elnökének.

Okkal mondta tehát Medgyessy Péter 2005-ben, hogy: „az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel.” Medgyessy ezzel többek között arra utalt, hogy Csillag István, a szadesz gazdasági minisztere nem véletlenül adta az újabb autópályaépítési megbízást a miniszterelnök által támogatott franciákkal szemben egy német konzorciumnak. (215. o.) Kuncze és Csillag szempontjai felülírták a miniszterelnökét, akinek a kívánsága mögött lehettek olyan reálpolitikai megfontolások, amik miatt máshol, másban ellentételezést remélt: uniós források, nemzetközi politikai alkudozások, támogatások megítélése stb.

Derült égből Horn!

Az SZDSZ 1994-es kampánya arra épült, hogy nem közösködik az MSZP-vel, főleg Hornnal nem, amit egyik akkori vezetőjük, Magyar Bálint határozottan ki is mondott: Horn Gyulával nem! Horn azonban különböző megfontolásokból, amelyek között valószínűleg külföldi intelmek is voltak, végül is, dacára annak, hogy 54 százalékot ért el a választásokon, koalíciós ajánlatot tett az SZDSZ-nek és a Fidesznek, amit az előbbi elfogadott, az utóbbi visszautasított. Az MSZP és az SZDSZ értelmisége mindig is azonos körökben forgott, és bár 1989-90-ben időlegesen szétváltak útjaik, 1991-ben, a Demokratikus Charta ernyője alatt újra összemelegedtek. Szorosra zárták soraikat, mert az évtizedeken keresztül láthatatlanná kényszerített nemzeti elkötelezettségű elit, ami az MDF és a többi antikommunista párt köré szerveződött, olyan versenyhelyzetbe kényszerítette őket, amit súlyos érdeksérelemként éltek meg. Érdekükben állt tehát az újak visszaszorítása, hogy a posztkommunista elit által addig kizárólagosan birtokolt pozíciókat, különösen a gazdasági életben, valamint az akadémiai és a médiaelitben, továbbra is megtarthassák.

Az SZDSZ az összebútorozásnál azzal áltatta magát, hogy ők majd racionálisabbá tesszik az „MSZP nyolcvanas évekbeli reformértelmiségeinek a gondolkodását.” (181. o.) Ezt a jellegzetes szadeszes arroganciát azzal a kamu szöveggel tompították, hogy azért lépnek koalícióra az egykori pártállam utódpártjával, hogy meg tudják „akadályozni a visszarendeződést”. (71. o.) Súlyos állapotot mutat, hogy Kuncze még 2020-ban is ezzel a hülyeséggel házal. Eszerint ugyanis négy évvel a kommunista rendszer bukása után maga a kommunista utódpárt jelentette a garanciát a visszarendeződés elkerülésére! A szürkeállományukra oly büszkéknek ennél hihetőbb indokra azóta sem futotta. A prózai ok persze a hataloméhségen kívül az volt, hogy az önhitt SZDSZ abban bízott, hogy ők majd kontrollálják a szocikat! Miután egyik fél sem bízott a másikban, „egymás nyakára ültették a saját embereiket.” (89. o.)

Természetesen az SZDSZ mögött álló gazdasági szereplők (Várszegi Gábor, Soros György, László András, Haris György, Budai György stb.) is erőteljes nyomást fejtettek ki a koalíció létrejötte érdekében. Kuncze ezt persze cáfolja: „abban az időben ilyesmiről még szó sem volt” (72. o.) De azt, hogy később igen, nem tagadja.

Kuncze szerint „Horn a múltban élt. Érezte a rendszerváltást, hogy új szelek fújnak, új dolgokat kell csinálni, de azokban bízott igazán, akik régen is vele dolgoztak.” (112. o.) Mi ebben a meglepő? Az utódpárt és vezetője, Horn, kezdettől abban volt érdekelt, hogy elmaszatolja a cezúrát a demokrácia és a diktatúra között. Hiszen ők maguk voltak a diktatúra, akiket demokratává kényszerített a történelem. Miért lettek volna pont ők, a posztkommunisták a visszarendeződés gátjai? Amikor ők maguk voltak a visszarendeződés! Azt a mesét, hogy ők az igazi demokraták, csak azért tudták széles körben elterjeszteni, mert megörökölték és továbbra is birtokolták a médiát és a tematizálás feletti ellenőrzést. Ezt kihasználva bélyegezték az antikommunista erőket fasisztának, antiszemitának, múltba révedőnek, retrográdnak, autokratikusnak és közben festették át magukat demokratáknak.

1994-1998 között a Horn-Kuncze-kormánynak több, mint kétharmada volt a magyar országgyűlésben. Meg is változtatták a választási törvényt, mint a szél, ami két hónap múlva már érvénybe is lépett. Így az önkormányzatokban is arattak. Aztán pedig nem csináltak semmit. Kuncze is így látja: „Az egész rendszerváltás nagyon el lett rontva. Nagyon. És nem vettük észre. Akkor kellett volna lépnünk, amikor több mint kétharmadunk volt. Csak hát mi féltünk a szociktól, hogy mindenről az 1990 előtti megoldások jutnak az eszükbe, és mi egymagunkban nem tudjuk megfékezni őket, hiszen 54 százalékuk van. Pedig akkor kellett volna nekünk modernizálni az országot”. (128. o.)

Érzek itt némi ellentmondást. Most vagy azért álltak velük össze, mert bennük látták azt az erőt, ami megakadályozza a visszarendeződést, vagy szimplán hataloméhségből. Higgyem el, hogy meglepte őket, hogy Hornéknak mindenről a ’90 előtti megoldások jutottak az eszükbe? Ők mégis hol éltek? Nem ugyanabban a kommunista wirtschaftban, amiben mi? Nem ismerték ki a komcsikat kicsit sem? Mire számítottak? Hogy majd ők csóválják a szocikat, akik a hatalomtechnika összes iskoláját rég kijárták? És igen, mint rendszerváltoztató erőnek, az SZDSZ-nek az lett volna a feladata, hogy modernizálja az országot. Ehelyett egyéni hatalmi érdekből elárulták a rendszerváltoztatást, a hazájukat.

A kétharmadnál is nagyobb választói felhatalmazás lehetőséget és egyben felelősséget is jelentett. Az, hogy nem éltek vele, hogy elszalasztották azt a történelmi esélyt, amit kaptak, jóvátehetetlen történelmi bűn, amiért felelniük kell. Előbb-utóbb mondaniuk kéne valami érdemit arról, hogy miért árulták el a rendszerváltoztatást? Miért nem maradtak a rendszerváltoztató erők oldalán? Mit kaptak az árulásukért?

Megérte, Gábor?

Újra itt van, újra itt van a nagy csapat

2002-ben az SZDSZ újra összeállt a posztkommunistákkal. Horn helyét akkor Medgyessy Péter töltötte be. „Medgyessy egy európai fazon, tudja jól hordani az öltönyt, szépen megköti a nyakkendőjét, kis franciás műveltsége van. Ugyanakkor Medgyessy nem akart semmit, csak miniszterelnök akart lenni. Csak a reprezentáció érdekelte.” (167-170. o.)

Hát, ezért.

Ezért a lekezelő, mindenkit lefitymáló, leszóló attitűdért. Ezért nem lehetett velük sem együttműködni, sem kibírni őket. Hogy jön egy Kuncze Gábor ahhoz, hogy így beszéljen, így jellemezzen egy miniszterelnököt, akivel koalícióra lépett? Aki a szövetségese volt? Mi az a kuncze-i teljesítmény, ami ezt a lekezelő stílust indokolja? Medgyessy mégiscsak egy politikai veterán volt, aki kijárta a kádári politikai iskolákat, pénzügyminiszterként szolgált több kormányban, többek között abban is, amelyikben Kuncze sikertelen, sőt kudarcos belügyminiszter volt. Hogy is mondta Horn Gyula Kuncze teljesítményéről? „Ami itt van, az nem közbiztonság!” Medgyessyt a magyar emberek szabad választásokon miniszterelnökké választották. Ez a hang visszamenőleg is sérti a magyar választópolgárokat, mert azt állítja, hogy felületes szempontoknak engedve, az öltözködési stílusára figyelve szavaztak rá. Kunczéra és pártjára ezzel szemben mindössze 5,5 százalék szavazott. Ezzel a hátországgal lett belőle újfent koalíciós partner, majd 2004-ben Medgyessy megpuccsolója.

„Én a közjogi rendszer felforgatása helyett az alkotmány elolvasását javasoltam Medgyessynek és hozzátettem, ez kétségkívül nehéz, mert nincsenek benne képek!” (171. o.) – idézi fel egyik humorosnak tartott beszólását Kuncze, aki kényszeres feljegyzi és közreadja mindegyik bonmot-ját. Egy pályát tévesztett stand up-ossal van dolgunk.

Emlékszem, Medgyessy az európai választásokkal kapcsolatban három közjogi javaslattal állt elő. Az egyik a kisebb parlament volt, ezt Orbán csinálta meg. A közvetlen köztársasági elnök-választás volt a másik ötlet, ami egyáltalán nem ördögtől való. Számtalan országban van így. A harmadik, az európai parlamenti választásokon mindegyik párt közös listán indítása valóban meredek felvetés volt, de a politikában bevett gyakorlat, hogy bemondunk olyat, amit könnyen elengedünk azért, hogy amit igazán fontosnak tartunk, azt „engedmények árán” megcsinálhassuk. Kuncze pofátlan tiszteletlensége akkor is megdöbbentett, ahogy most is elképeszt, főleg az, hogy még ma is büszke rá. Illojalitása és indokolatlan felsőbbrendűség-tudata nyilván elengedhetetlen kellékei voltak annak, hogy az SZDSZ élére állhatott. A párt vezetői jól döntöttek, amikor ezt a hiú, fennhéjázó, műveletlen strómant odarakták. A strómant nem származási tekintetben értem. Hanem abban, hogy azok az értelmiségiek, akik ezt a pártot csinálták és a részvényeivel rendelkeztek, találtak maguk helyett egy cinikus, pragmatikus bábot, akivel elhitették, hogy ő valaki és aki elég ostoba volt ahhoz, hogy el is higgye. Azonosulási igyekezetében magáévá tette ezt a máig kitartó, mindenkivel szembeni lenéző, lekezelő hangot, ami az SZDSZ legsajátabbja, ami máig itt cseng a fülünkben. Ebbe a társaságba próbált meg belegyökeresedni Kuncze. Csakhogy nem jött neki össze. Sosem került velük egy szintre. Mert Kis, Konrád, Magyar, Pető, Demszky, Hack mégiscsak voltak valakik. A diktatúrában bátrak voltak és kockáztattak, volt közöttük olyan, akinek volt teljesítménye és közülük többeknek elvei is.

Kuncze elvtelen humorizálása nem töltötte ki azt az űrt, amit jellemtelensége és tartásának hiánya okozott. Nincs mire büszkének lennie. Egy lúzerré, árulóvá vált párt lúzer politikusaként fejezte be a pályáját.

Nem nagy dicsőség.

D-209

Ami Hornnál a pufajkás múlt volt, az lett Medgyessynek a szigorúan titkos állományú államvédelmi tiszti múltja. Hornra úgy szavaztak a választók, hogy tudták, 1956-ban a barikád rossz oldalán állt, amit azzal ellensúlyozott, hogy ő volt a Vasfüggöny lebontója. Medgyessy titkosszolgálati múltja a választások utánig titokban maradt. Állítólag Kuncze sem tudott róla, pedig négy évig belügyminiszter volt, és a haverjai ott nyüzsögtek a minisztérium titkos irattárában. Mondom, hogy egy lúzer.

Fodor Gábor szerint a D-209-es ügy kipattanása identitáskérdés, mert megkérdőjelezi az egész rendszerváltást és benne az SZDSZ szerepét. Hack szerint ez a döntés aláásta az SZDSZ iránti bizalmat. Az SZDSZ-nek ki kellett volna lépnie a koalícióból, de nem lépett. Horn Gyula és Orbán Viktor közül a pufajkás Hornt választották. A D-209-es Medgyessy Péter és Orbán Viktor közül a Kádár-rendszer SzT tisztjét választották. (173-174. o.) Egyik döntésüket sem bocsájtották meg soha – Orbánnak.

Kis János, Hack Péter kiléptek a pártból. Az alapító elnök és harcostársa döntéséről Kuncze ezt írja: tipikus értelmiségi attitűd. Lecövekelnek az elveik mellett és abból nem engednek. (175. o.) Igen, bármilyen érthetetlen és követhetetlen Kuncze számára, vannak elvek, amikből nem lehet engedni. Persze, akinek nincsenek elvei, csak ambíciói, mint neki, az ezt sem nem érti, sem nem értékeli. Akkor most elárulok egy titkot: a politikában csak a szimbolikus ügyek lenyomatai maradnak meg. Csak azok számítanak. A költségvetési hiány, az adókulcs, az áfa, vagyis a gazdaság megannyi kérdése mind fontos és lényeges kormányzási feladatot jelent, de már középtávon sem érdekel senkit, mert csak a jelképes ügyek számítanak. Azokra épül ugyanis az identitás. És ezekben az ügyekben az SZDSZ sorra megbukott. Kezdve a címervitával, folytatva a rendszerváltoztatás elárulásával, a Pufajkás és a D-209-es választásával. Mindegyik olyan szégyenletes döntés, amire nincs mentség, aminek nincs méltósága. Amire nem épülhet identitás.

Az az Orbán Viktor, aki 1998-2002 közötti polgári kormányával megpróbálta feltörni a negyvenöt év alatt bebetonozott kommunista struktúrákat, és kísérletet tett arra, hogy a posztkommunisták 4/5-ös kormányzati túlsúlya által újra egyneműsített hatalmi viszonyok ellenére pozíciókat fogjon. Orbán és előtte Antall ősbűne az volt, hogy azt a másik Magyarországot képviselték, amit az egykori haladók 1945-ben megsemmisítésre ítéltek, és azok támogatását élvezték, akik kívül maradtak a szocialista-szabaddemokrata leosztáson. A közöttük lévő véd- és dacszövetségen a rendszerváltoztatás után sem módosítottak. A szocik maradtak a bunkók, akik közül egyik-másik, lásd Medgyessy, megtanult ugyan elegánsan öltözködni, de továbbra is rászorulnak a szadeszesek szürke állományára. Irányításuk nélkül ugyanis, mint tudjuk, minden csak „Mucsa és pusztaság”. Ezért aztán ők, morális fenntartásaikat háttérbe szorítva, fanyalogva bár, de hajlandóak voltak a szocikat a fényre vezetni. Mindegy, hogy kommunizmus van vagy jogállam, diktatúra vagy demokrácia, ők és csak ők hivatottak a vezetésére.

Az MDF Kuncze szerint múltba révedő párt volt. Antall meghirdette, hogy az 1947-ben megszakadt fonalat kell újra felvenni. „Amivel hihetetlen mennyiségű tudást kidobott az ablakon. Azt nem mondom, hogy megint úri Magyarországot akart csinálni, de volt benne ilyesmi. Antallt sokan nagyképűnek tartották, holott nem volt az, a kormányzásáról az urizálás jutott az emberek eszébe, nem az anyagiak, hanem a magatartás alapján. A kormánya számos területen nem tudott eredményt felmutatni. Az értelmiség elutasította az MDF kormányt.” (159. o.) Milyen tudásra gondol? A diktatúra működtetésében szerzett rutinra? Az oroszok előtti hajbókolás tudományára? Milyen rendszerváltoztatás lett volna az, ahol még ennél is több pozíció marad a pártállam vezetőgárdájának a kezében? Milyen eredményt kér számon az első cikluson, azon kívül, hogy lerakták az ország demokratikus működésének az alapjait, miközben ő és pártja tizenkét év kormányzás alatt semmi maradandót nem alkotott. Nem épített semmit, csak rombolt. Kudarcot-kudarcra halmozott.

Kuncze és pártja akkor, 1990 után, amikor a semmiből kellett felállnunk, semmilyen támogatást nem adott a rendszerváltoztató kormánynak, sőt nyíltan annak megpuccsolására szervezkedett. „A taxis blokád alatt szerintem az SZDSZ nagyot hibázott. Nem lett volna szabad azt mondani, hogy mi készek vagyunk átvenni a kormányzást, mert egy demokrácia nem így működik. De az nem igaz, hogy az SZDSZ csinálta az egész balhét. Én is ott voltam a barikádokon, mert féltünk attól, hogy piálni fognak és még nagyobb balhé lesz.” (122. o.) Ők nem az egészet csinálták? Csak a felét? A nagy részét? Mert piálni fognak? Mi van? Nem értem, hogy kell ezt elképzelni. Megérkezik Kuncze és beszól a taxisoknak, vagy az összegyűlt tömegnek, hogy „ne piálj, Te!" Ők meg szépen szót fogadnak, mint Lali az óvodában.

És szögezzük le azt is, hogy nem „az értelmiség” utasította el a rendszerváltoztató MDF kormányt, hanem csak annak a pártállammal kompromittálódott része. A másik, jelentős hányada azonban igenis támogatta, sőt bekapcsolódott a munkájába. Csak Kuncze és szadeszos elvbarátai hiszik azt, hogy aki nincs velük, az nem értelmiségi.

A miniszter

Kuncze beszámol arról, hogy minisztersége alatt megtalálták az ötvenes években eltűnt, kivégzett, agyonvert emberek holmijait, öngyújtót, szemüveget stb. Megkeresték a hozzátartozókat és egy ünnepség keretében átadták nekik. (113. o.) Derék dolog, sőt, megható.

Csakhogy közben, 1995-ben, Kuncze belügyminiszter kiadott egy hivatalos iratot arról, hogy az ötvenes évek ÁVH-jában nem történetek atrocitások, nem bántalmazták az embereket, mert az tiltva volt. Beszélgetőtársa erre az ellenmondásra persze nem kérdezett rá. Nem érezte sem ő, sem Kuncze, hogy illene legalább utólag elnézést kérnie ezért az árulásért, megkövetnie az államvédelmi osztály, illetve a hatóság terrorjának áldozatait és konkrétan Bárdy Magdát, akinek a perében egykori kihallgatója és kínzója Kuncze minisztériumának inkriminált nyilatkozatát lobogtatva érvelt az ausztrál bíróságon. Arról sincs egy szava sem, hogy párt- és képviselőtársa, Eörsi Mátyás, akinek a neve többször is szerepel a könyvben, ügyvédi irodájában két egykori ávéhás főtiszttel dolgozott együtt: Bauer Miklóssal és Bárd Károllyal, akik mindketten a Bárdy-családot bántalmazó Vajda Tibor ÁVH őrnagy főnökei voltak az ÁVH vizsgálati osztályán. Ezért is bízta meg Vajda Eörsi irodáját a képviseletével. Ez az ügy, mint cseppben a tenger jellemezte az SZDSZ-t. Antikommunistának hazudták magukat, miközben az ávéhás gyilkosok, vagyis a tettesek oldalára álltak a kommunizmus áldozataival szemben.

Gyurcsány

Gyurcsány helyzetbehozásában vastagon benne volt Kuncze, akit Medgyessy nem hívott meg a hatvanadik születésnapját ünneplő bulira, ami Kunczét persze egyáltalán nem sértette, nyilván azért is teszi szóvá tizenöt év elteltével.

Kuncze támogatta Gyucsányt abban is, hogy 2006-ra beígérje az egészségügyi hozzájárulás és az áfa 5 százalékos csökkentését. Állítása szerint Gyurcsány őt csak a választások után értesítette arról, hogy a költségvetési hiány 12 százalékos lett. Szégyenletes amatőrizmus. Ha tudta azért, ha nem, azért. „Gyurcsány is azt mondta, hogy nem tudott róla, de hát ez nem megy, mert vagy nem tudott róla és akkor le kell mondania, ha a pénzügyminisztere így át tudta verni, vagy nem mond igazat, mert tudott róla.” (190. o.) Hm. Ha ez igaz Gyurcsányra, akkor igaz Kunczére is.

A Gyurcsány-Kuncze tandem a kezdetektől tragikus bohózattá silányította a kormányzást. Gyurcsány egy kalandor gátlástalanságával folyamatos ötletbörzét tartott, elárasztotta az országot végiggondolatlan ötletrohamaival, ami az ismert zenebohócot idézte, aki azzal a felkiáltással varázsol elő a zsebéből és szólaltat meg újabb és újabb hangszereket, hogy: „Van másik!” .

Aztán jött az őszödi beszéd, a rendőrterror, és innen már nem volt tovább. „Az őszödi beszédről nekem azt mondta Gál Zoli hétfőn, hogy ha az emberek ezt a beszédet hallanák, megértenék, mit, miért csinálunk.” (195. o.) Mindig is sejtettem, hogy ők maguk szivárogtattak ki a szöveget. „A Fidesznél g...bb ellenzék nincs. Hihetetlenül aljasan vágták meg ezt a beszédet.” (195. o.) Na, persze. „Megint a Fidesz, és persze Orbán az oka, aki arra játszott, hogy omoljon össze minden és mi besegítettünk neki. (193. o.) Akkor is mondtam, de megismétlem most is. A beszéd megsértette a választópolgárokat, akik megtisztelték Gyurcsányt azzal, hogy rá szavaztak. Azt mondta róluk, hogy hülye balekok voltak, akiket meg tudott vezetni, hiszen reggel, délben, este hazudott nekik és ők meg jól beszopták. Ez okozta a mindent elsöprő bizalmi válságot, amiből lehetetlen volt kijönnie. És ami magával rántotta az egész díszes társaságot.

A pufajkás Horn, a D-209-es Medgyessy, Gyurcsány őszödi beszéde, egyaránt azt bizonyította, hogy az SZDSZ egy zsákmányszerzésre szakosodott alakulat, ami elárulta eredetmítoszát, megtagadta minden elvét, méltán hullott tehát a semmibe.

Kuncze Gábor

Kuncze ennek a könyvnek az alapján egy megkeseredett, önhitt mellékszereplő, akit a történelem feldobott a felszínre, magasra emelt, de ki is rostált, mert az arcmérete és a teljesítménye között túl nagy maradt az eltérés. „Ön mivel gyűrte le a kételyeit? Önmagammal.” (110. o.) „Ismertük azokat az embereket, akik a Kádár rendszerben a politikát csinálták. Azt kellett gondolnom, hogy én helyből jobb vagyok, mint közülük sokan. De ott volt az Antall-kormány néhány minisztere is, akikre megint azt mondhatta az ember, hogy nehogy már ne legyek jobb, mint ők.” (155. o.)

Kuncze ebben a könyvben mindenkit legyaláz, de legalábbis lecikiz. Senkiről nincs egy elismerő szava, ha mégis, azonnal tesz mellé valami ledorongolót. Legyen az egykori diáktársa, politikustársa, párttársa, koalíciós társa, ellenfele. Ő az egyetlen helikopter, mindenki más bunkó, suta, tapló, korrupt, döntésképtelen. Sem szövetségeseiről, sem ellenfeleiről nincs egyetlen jó szava se. Egyedül Lázár Jánossal tesz kivételt, így: Amikor 2010-ben hordtam ki a cuccomat a Fehér Házból az autóba, jött szembe Lázár János, akiről már lehetett tudni, hogy ő lesz a Fidesz parlamenti frakcióvezetője. Te, mondtam neki, te bevállalsz egy ekkora frakciót és azt nyilatkozod, hogy megtartod a hódmezővásárhelyi polgármesterséget is, nem lesz ez egy kicsit sok? Szervezés kérdése az egész, felelte, nem tudom még, hogyan fogom megoldani, de csak nem képzeled, hogy teljesen kiszolgáltatom magam ennek a g…nek? Úgyhogy elsőként ő használta ezt a szót. (43. o.)

A Trónok Harca egyik legfontosabb mondata, hogy „ami halott, nem halhat meg többé.”

Az SZDSZ-re gondolva ebben bízok.