„Az ítélethozás. A bíró
belép, s az esküdtszék feláll.
Süt a nap. Valahol a Lídó
fövenyén mosolyt forr a nyár.
Itt megreped a csönd, a nyíló
szemeken átszáll a Halál.”
Gérecz Attila: [Az ítélet]
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Miniszter-helyettes Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Emlékező Közösség!
Lassan 35 esztendeje annak, hogy hazánk lerázta magáról a kommunizmus bilincseit. Független, szuverén országgá váltunk, és azóta szabad, demokratikus választásokon döntjük el, hogy miképp szeretnénk élni.
Azok, akik akkor, az 1989–1990-es forradalmi években születtek, ma már családapák és családanyák, gyermekeik vannak, életútjuk derekához közelednek.
Bár nekik, akik ma Magyarország legnagyobb erejét adják, ugyan nincsenek személyes élményeik a kommunizmus évtizedeiről, de nekik is feladatuk, sőt kötelességük, hogy elmondják gyermekeiknek, akik lassan elérik azt a kort, amikor erről beszélni lehet és kell, tehát el kell, hogy mondják nekik, át kell nekik adniuk a tudást arról, hogyan éltek nagyszüleik, dédszüleik, hogyan éltek a magyarok a rendszerváltoztatás előtt. A huszadik század második felében.
Nem könnyű a feladatuk.
És nem csak azért, mert nincsenek személyes élményeik, hanem azért sem, mert még ennyi idő távlatából is vannak, akik abban érdekeltek, hogy ne az igazságot mondjuk és tanuljuk meg arról, amit a kommunista diktatúrák alatt Magyarországon és a Vasfüggönyön innen elszenvedni kényszerültünk.
Azért van szükség erre az emléknapra, a kommunizmus áldozatainak emléknapjára, mert ki kell mondanunk az igazságot. Minden esztendőben, újra és újra el kell mondanunk, milyen tragédiát jelentett hazánk számára a kommunista diktatúra, milyen emberi drámák sorjáztak emberellenes uralmuk alatt. Ezt kell megtanítanunk utódainknak, erről kell megemlékeznünk minden február 25-én.
Kedves Barátaim!
Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja, Gérecz Attila verse, amelyből köszöntőm elején idéztem, pontosan leírja, hogy milyen ellentét és kettősség uralkodott a kommunizmus évtizedei alatt a világban.
Mi, magyarok – és a kommunista diktatúrák által sújtott sorsban velünk osztozó nemzetek – azt szenvedtük el, hogy akik a szabadságot vágyták: írtak és beszéltek róla, sőt, fegyverrel is harcolni kényszerültek érte, azokat titkosrendőrség, kínzás, vérbírák, fegyház és halál várta.
Azok jelentős része pedig, akik a szabad világban éltek, a lídók luxusából és a kávéházak kényelmes miliőjéből nézték végig mindezt.
Ennyi év távlatából is felfoghatatlan, nehezen emészthető ez.
A február 25-i emléknapnak nem ok nélkül az a pontos neve, hogy a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja.
Ma és minden évben nem a diktatúrák szörnyűségeire kell emlékeznünk – úgy általánosságban, mert az általánosítás sokszor ferdít, torzít, elmossa a kontúrokat. Relativizál. Túl gyakran kiáltunk ugyanis diktatúrát, túl gyakran panaszkodunk ugyanis szabadságjogaink állítólagos korlátozása miatt. Pedig a kommunista diktatúra borzalmait, a kommunisták által okozott szenvedéseket nem mentegethetjük és nem kisebbíthetjük. Azokra emlékeznünk és emlékeztetnünk kell.
A diktatúrák szörnyűségeire emlékezve az áldozatokra emlékezünk.
Az ő neveikre. Születési és halálozási évszámaikra. Életkorokra, az egyes emberekre kiszabott ítéletekre.
Nem elég a kommunista diktatúrákat csak úgy „általában” elítélnünk: minden egyes áldozata előtt fejet kell hajtanunk. Meg kell ismernünk és meg kell ismertetnünk a sorsukat, tragédiájukat és tisztelettel kell adóznunk áldozatvállalásuk előtt.
Ezt tartom én a Terror Háza Múzeum legfontosabb feladatának. Ha elsétálnak a múzeum előtt, az Áldozatok Fala előtt sétálnak el. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kivégzett szabadságharcosainak emlékfala előtt.
Az ő arcképeiket a múzeum falára is kitettük.
Azért tettük ki, hogy az Andrássy út 60. ávós börtönének faláról a szemünkbe nézve üzenjenek nekünk. Hogy szemtől szembe állva velük átérezhessük, hogy ezek a zömükben akkori fiatalok az életükkel fizettek azért, hogy mi ma szabadok lehessünk. Mert a szabadságot nem adták és ma sem adják ingyen. Újra és újra meg kellett és meg is kell harcolni érte.
Tisztelt Emlékezők!
A kommunista diktatúrák nem pusztán a történelem szemétdombján bűzlő, förtelmes emlékek.
A kommunista diktátorok tetemeit felemésztő rovarok néha ma is megpróbálnak közénk mászni, leheletük és harapásuk pedig ma is halálosan fertőző.
Azért is kell emlékeztetnünk az áldozatokra, hogy felhívjuk a figyelmet: ha nem vigyázunk, ismét áldozatai lehetünk a kommunizmus halálos vírusának!
Hajtsuk meg a fejünket ma azon honfitársaink előtt, akiket a kommunisták tönkretettek, megaláztak, elvették a vagyonukat, el akarták venni a méltóságukat és elvették az életüket. És hajtsuk meg a fejünket a világkommunizmus 100 millió áldozata előtt!
Soha ne feledjük őket, azokat, akik közül az egyikről, Gérecz Attila így írt:
„De mikor a hóhér hozzáért,
hangja kizúdult az utcákig,
süvöltve tovább: »a hazáért
és a népért mindhalálig!...«”
Köszönöm, hogy együtt emlékezünk!
Elhangzott 2024. február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából rendezett megemlékezésen, a Terror Háza Múzeumban.