Egy februári hajnalon arra ébredtünk, hogy ennek már a fele se tréfa. 77 évvel a második világháborút lezáró rendezési megállapodások után, amelyek kettéosztották Európát, a globális hatalmak mintha azt keresnék, merre is vezet az út Jaltába. A kelet-európaiak szemében Jalta árulás volt: emlékezetükben mindmáig a fekete-tenger-parti orosz város neve jelképezi azt, hogy Nagy-Britannia és az Egyesült Államok feláldozta őket a nagyhatalmi érdekek oltárán. Sok kelet- és közép-európai, akiket a szovjet birodalom vazallusainak szerepébe kényszerítettek egykor, máig nem tudnak szabadulni a gyanútól, hogy nem bízhatnak a Nyugatban.

A Szovjetunió, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok vezetői 1945-ben új geopolitikai helyzetet hoztak létre, amely az európai országokat aránylag jelentéktelen hatalmak szerepére kárhoztatta. Az új helyzetben az USA és a Szovjetunió szerzett uralkodó pozíciót a globális rend fölött.

Az orosz offenzívát megelőző hónapokban az európai országok vezetői világosan látták, hogy miközben az Egyesült Államok és Oroszország tárgyalásokat folytat és diplomáciai manővereket visz véghez, nekik csak epizódszerep jut. Mindenről Washington döntött, és amikor februárban az Egyesült Államok egyoldalúan úgy határozott, hogy háromezer katonát küld Lengyelországba és Romániába, még a látszat kedvéért sem konzultált az Európai Unióval.

A New York Times még januárban arról számolt be, hogy Genfben „Az Egyesült Államok és Oroszország az európai biztonságról fog tárgyalni, de az európaiak nélkül”. A kétoldalú tárgyalás – tette hozzá a lap – „felélesztette a régi aggályt, hogy a két hidegháborús nagyhatalom a többiek kizárásával készül egyezségre jutni”.

Josep Borell Fontelles európai kül- és biztonságpolitikai főképviselő nyíltan hangot is adott ennek a félelemnek, amikor Ukrajnában járva csapatokat szemlélt meg a Donbaszban: „Ma már nem Jalta korában élünk,” – mondotta – „amikor a nagyhatalmak összeültek, hogy felosszák a háború utáni Európát”. Fontosnak tartotta leszögezni, hogy „az Európai Unió Ukrajna legmegbízhatóbb partnere, és nem maradhat puszta szemlélő”, miközben az Egyesült Államok, a NATO és Oroszország az európai biztonságról tárgyal.

Mint kiderült, az Európai Unió mégiscsak mindvégig puszta szemlélő volt és maradt is az Ukrajna elleni támadáshoz vezető események során. És úgy fest, hogy Jalta a mai ukrajnai fejleményekre is sötét árnyékot vet. Kezdetben, amikor az orosz harckocsik Ukrajna területére gördültek, a legnagyobb nyugati hatalmak vezetői jelképes szankciókkal reagáltak és üres gesztusokkal támogatták a súlyos helyzetbe kerülő Ukrajnát. Az Európai Unió vezetői ékesszóló bizonyságát adták a földrész globális jelentéktelenségének. Ursula von der Leyen például ezt tweetelte: „E sötét órákban fennen ragyognak az ukrán nemzeti lobogó színei az EU székházának homlokzatán. Szolidaritásunk, barátságunk és szilárd támogatásunk jeléül. Az EU minden korábbinál határozottabban áll ki Ukrajnáért és népéért.”

Az ukránok, ha kijevi pincéik mélyén került volna eléjük ez az üzenet, döbbenettel tapasztalhatták volna, micsoda képmutatás volt kijelenteni, hogy az EU minden korábbinál határozottabban áll ki Ukrajna és népe mellett. Ugyanígy reagáltak volna Josep Borrell Fontelles uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő tweetjére is, aki „személyes szilárd támogatásáról” biztosította „Ukrajnát és népét”. Megígérte továbbá, hogy „Oroszországra példátlan elítéltetés és elszigetelődés vár válaszul”.

Miközben a nyugat-európai és amerikai laptopharcosok „határozat-támogatásukkal” házaltak, sok ukrán, akárcsak a szomszédos Lengyelország, Románia, Szlovákia és Magyarország lakói tökéletesen tisztában voltak vele, hogy a Nyugatnak korántsem fűlik a foga az Oroszországgal való katonai konfrontációhoz. Tudták, hogy végül is rajtuk, és az Oroszországgal szembeni ellenálláson múlik, megakadályozható-e egy második Jalta.

HOGY JUTOTTUNK IDÁIG?

Sok elemzőtől és kommentátortól olvashatni, hogy az Ukrajna elleni támadást hosszú ideig tartó tervezés előzte meg. Szerintük mindez egy olyan forgatókönyv szerves része, amelynek célja, hogy a Kreml visszaszerezze mindazt a hatalmat, amelyet a Szovjetunió széthullása előtt élvezett. Ugyanennek a tézisnek egy másik változata szerint ez a háború azért tört ki, mert Putyin rögeszmésen vonzódik az orosz történelemhez. Némelyek egyenesen őt teszik egy személyben felelőssé a háborúhoz vezető események láncolatának elindításáért.

Valóban állíthatjuk-e, hogy Oroszország vezetőjének magatartása és hajlamai folytán elkerülhetetlen volt az Ukrajna elleni offenzíva? Vagy más hatások is közrejátszottak abban, hogy véres támadás indult egy szuverén ország ellen? Az Ukrajna elleni orosz invázió természetesen elítélendő, de ez nem vakíthat el bennünket, s nem indíthat arra, hogy egyoldalúan Putyin állítólagos személyiségi fogyatékosságait jelöljük meg a háború indítóokaként.

Tény, hogy agresszió történt és Oroszországot terheli a felelősség, amiért erőszakot alkalmaz Ukrajna népe ellen, s a civilizált világnak mindezt nyilván el kell ítélnie. Csakhogy, mint Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem nemzetközi kapcsolatok professzora nemrégiben megjegyezte, aki „fekete-fehér alapon értelmezi az ukrajnai helyzetet”, az valamit kihagy képből. Már cikkének címében úgy fogalmazott, hogy „A Nyugat alvajáróként közelít az ukrajnai háború felé”, és az írásban helyesen állapította meg, hogy a Nyugat a hidegháború vége óta nem hajlandó semmilyen engedményt tenni Oroszország biztonsági aggályainak. Walt értetlenül áll azelőtt, hogy a NATO és a Nyugat képtelen „empátiára azzal kapcsolatban, ahogy az oroszok látják ezt a válságot”. Az oroszok szemszögéből nézve joggal kelt aggodalmat, hogy a NATO nem hajlandó visszavonni azt a 2008-ban kelt nyilatkozatát, hogy Ukrajna és Grúzia végső soron tagja lesz majd a szövetségnek.

Fontos megjegyezni, hogy a Szovjetunió összeomlása után az orosz vezetők azt hitték, Washington megérti és elismeri biztonsági aggályaikat. A George Washington Egyetem nemzetbiztonsági levéltárában fellelhető dokumentumok tanúsága szerint „a német újraegyesítés folyamatában, 1990-ben, sőt egészen 1991-ig nyugati vezetők nyilatkozatok valóságos zuhatagában biztosították Gorbacsovot és más szovjet vezetőket arról, hogy nem kell aggódniuk a Szovjetunió biztonságáért.” Ebből az időből, pontosabban Baker és Gorbacsov szovjet elnök 1990. február 9-i találkozójáról származik James Baker amerikai külügyminiszter híres bejelentése, miszerint „egyetlen hüvelyknyit sem mozdul előre” a NATO. Az idő tájt még Robert Gates, a CIA igazgatója is arról biztosította Gorbacsov szovjet elnököt, hogy a NATO nem terjeszkedik tovább, ha a szovjet csapatok majd kivonulnak Kelet-Európából.

Mint kiderült, az amerikai politika alakítói „megfeledkeztek” Baker és Gates ígéreteiről, és az 1990-es év végén a NATO megkezdte terjeszkedését kelet felé. George Kennan, a „feltartóztatás” stratégiájának kidolgozója pontosan felmérte, mivel jár a NATO keleti bővítése. A New York Times 1997. február 5-ei számában így figyelmeztetett: „mondjuk ki kereken (...) a NATO bővítése az egész hidegháború utáni amerikai politika legvégzetesebbnek hibája lenne”. Majd így folytatta: „Ez a döntés várhatólag nacionalista, nyugatellenes és militarista érzelmeket lobbant lángra az orosz közvéleményben; kedvezőtlen hatással lehet az oroszországi demokrácia fejlődésére; visszahozhatja a kelet-nyugat viszonyrendszerben a hidegháborút és határozottan nekünk nem kedvező irányba fordíthatja az orosz külpolitikát”.

Erre a figyelmeztetésre az a hír indította Kennant, hogy megszületett a megállapodás, melynek értelmében a NATO-t egészen Oroszország határáig bővítik ki. Mint megjósolta, Oroszországban „militarista érzelmeket” szült a félelem, hogy a NATO bekeríti az országot.

Egészen a legutóbbi időkig úgy tetszett, hogy a NATO kelet-európai bővítése ellenére a Nyugat mégiscsak megértést tanúsít Oroszország biztonsági aggályai iránt, és nem akarja Grúziát és Ukrajnát is bevonni a NATO-ba.

Valahol útközben azonban elveszett a két fél közti ki nem mondott egyetértés arról, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag. Lee Smith publicista jól felépített cikkében azt állítja, hogy az amerikai biztonsági apparátus Ukrajnát Oroszország destabilizálására használta fel, és ez – a Trump-elnökséggel együtt – akaratlanul is olyan eseménysort indított el, amely végül is bajba sodorta Ukrajnát.

Akármennyire is igaza volt vagy sem Smithnek, az USA geopolitikai érdekeit egyértelműen olyannyira átszőtte a politika, hogy tragikus módon összegabalyodtak a belpolitikai pártviszályokkal. Ilyen körülmények között a követendő külpolitikával kapcsolatos kiérlelt és racionális számításokba alaposan belezavartak a washingtoni politikai elit egyes csoportjai között dúló bonyolult klikkharcok.

A jelek szerint a különböző nyugati országok külpolitikai apparátusai összezavarodtak, és nem voltak képesek racionálisan felmérni, mi minden forog kockán. Egyfelől szüntelen azt követelték Oroszországtól, hagyjon fel biztonságpolitikai aggályoskodásával, és egyben a reménnyel, hogy Ukrajna kimarad a NATO-ból, ugyanakkor azt is tudtul adták, hogy a helyzet váratlan éleződése és romlása esetén nem fognak hadba szállni Ukrajna védelmében. A Nyugat tehát akaratlanul is biztosította Oroszországot afelől, hogy a legrosszabb esetben is csak szankciókra, gazdasági és kulturális bojkottra kell felkészülnie.

Biden elnök már eleve vesztes pozíciót vett fel, amikor bejelentette, hogy „kisebb ukrajnai behatolás” esetén a Nyugat tétlen maradhat. Igaz, Jen Psaki, a Fehér Ház szóvivője nyomban „helyreigazította” e nyilatkozatot, nem kétséges azonban, hogy Moszkva felfigyelt az elnök úgynevezett elszólására. Olaf Scholz aztán semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a Nyugatból hiányzik az Oroszországgal való szembeszálláshoz szükséges eltökéltség. Néhány nappal a háború kezdete előtt Moszkvába repült, hogy előmozdítsa a konfliktus diplomáciai megoldását. Hazatérése után viszont Putyin üzenetvivőjének szerepét öltötte magára és felszólította Volodimir Zelenszkij elnököt, hogy az orosz követelésnek megfelelően bocsátkozzék tárgyalásokba a két kelet-ukrajnai, úgynevezett szeparatista köztársaság vezetőivel.

Németország katonai vezetőinek némelyike erősen zavarba jött attól, hogy kormányuk ilyen petyhüdt álláspontra helyezkedett. Alfons Mais, a legmagasabb rangú német katonatiszt nyilvánosan kétségbe vonta a Nemzeti Hadsereg harckészültségét. A Linkedin felületen így fogalmazott: „A Bundeswehr, a hadsereg, amelynek élén állnom nagy megtiszteltetés, többé-kevésbé mezítelen. Igen korlátozott lehetőséget tudunk ajánlani a politikusoknak arra, hogy támogatást nyújtsanak a szövetségnek”. Frusztráltan hozzátette: „Mindannyiunk előtt világos volt, hogy ez be fog következni, de nem tudtunk meggyőzően érvelni, nem voltunk képesek levonni a következtetést a Krím félsziget annektálásából. Nem jó érzés. Ki vagyok készülve”.

Valószínű, hogy amikor a Nyugat harmatgyenge gesztusokkal reagált az ukrán határok mentén végrehajtott orosz erőfitogtatásra, azzal arra a következtetésre juttatta Putyint, hogy Ukrajna megtámadásának több lesz a haszna, mint a kára. Mert mit látott Putyin maga előtt? Egy gyenge és kockázatkerülő amerikai kormányzatot, amely már a megalázó afganisztáni kivonulással is jelét adta, hogy nem kíván háborúzni. Sőt, mivel a Biden-adminisztrációnak mindenekelőtt Kína miatt fő a feje, kifejezetten óvakodni látszott attól, hogy belekeveredjen egy európai konfliktusba. Putyin azt is tudta, hogy az Európai Unió nem jelent számottevő fenyegetést törekvéseire nézve. Oroszország talán úgy gondolta, hogy a mással foglalatoskodó Egyesült Államok és a katonai kockázatoktól ódzkodó Európa olyan környezetet teremt neki, amelyben megpróbálkozhat alátámasztani igényét, hogy globális nagyhatalomnak tekintsék.

Putyin alighanem elhamarkodottan cselekedett. Nagyon is lehetséges, hogy az elnökre ráég a kudarcos kísérlet, amelynek célja, hogy átrajzolja Európa politikai térképét és átalakítsa a posztszovjet kor biztonsági struktúráját. Nem számíthat rá, hogy a Nyugat a végtelenségig tétlenül fogja törni törekvéseit. Még arra sincs biztosíték, hogy az orosz katonai kaland sikerrel zárul a harctéren, a nemzetközi közvélemény ítéletéről már nem is szólva. Putyin talán úgy gondolja, hogy Ukrajna megtámadásával csak még egy lépést tett azon az úton, amelynek mentén átszervezte az orosz államot és ezzel megszilárdította hatalmát. Lehetséges azonban, hogy elővigyázatlan és kiszámíthatatlan magatartásával aláássa Oroszország belső stabilitását és a rendszer elleni lázadásra bátorítja ellenfeleit.

Lehetséges, hogy a mai konfliktusból egy új Jalta emelkedik ki. Ez a Jalta azokban csupán karikatúrája lehet a réginek. Putyin nem Sztálin és Joe Biden sem Franklin D. Roosevelt. Sőt, Kelet-Európa, a balti térség népei sem törődnének bele egy olyan helyzetbe, ahol sorsukról két, határozottan leáldozóban lévő szuperhatalom dönt. Mint az ukrán nép bebizonyította, aki el akarja venni az újonnan kivívott nemzeti szuverenitást és szabadságot, annak jelentős ellenállással kell számolnia.

És akkor még nem is szóltunk Kínáról! Bármi történik is Európában, Kínának mindenképp jelentős szerepe lesz abban, hogy miként fest majd a globális erőegyensúly. A második Jalta útján súlyos akadályok tornyosulnak. A mindannyiunk előtt álló igazi nagy probléma nem az, hogy a második Jalta felé haladunk-e, hanem az, hogy fokozatosan bomlóban van a globális erőegyensúly. A történelem tanúsága szerint pedig az erőegyensúly átigazítása aligha úszható meg súlyos konfliktus nélkül.