2018-ban nyugaton tanúi voltunk annak, hogy éleződőben van egy újfajta konfliktus: a populistaellenes politikai elit és a vele szemben szerveződő spontán mozgalom szembenállása.

Számos kommentátor klasszikus gazdasági fogalmakkal igyekszik értelmezni a konfliktust. Lényegében a források elosztásáért folyik a harc – állítják. Még Fareed Zakaria, ez az éles szemű megfigyelő is – aki pedig a franciaországi sárgamellényesek tiltakozása mögött felismeri a mélyreható kulturális feszültségeket, nevezetesen a vidéki és a városi Franciaország között feszülőt – hajlik a szűk értelemben vett gazdasági magyarázatra. „Részben osztályjellegűek az okok, részben kulturálisak, de jelentősek a gazdasági tényezők is.” – fejtegeti.

„A nyugati politika új frontvonala” című cikkében Zakaria azoknak a kortárs elemzőknek hosszú sorát gyarapítja, akik vonakodnak szembenézni az új politikai és kulturális feszültségekkel, és azzal, hogy ma olyan okok indítják az embereket tiltakozásra, amelyek nem szoríthatók be a társadalmi ̶ gazdasági osztályharc 20. századi modelljébe. A legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha úgy értelmezzük napjaink populista mozgalmát, mint egyfajta késleltetett választ a hetvenes évek felülről végrehajtott kulturális forradalmára.

Abban az évtizedben számos nyugati társadalomban újfajta szemléletet kanonizáltak a házassággal, a családi élettel, a nemek közötti viszonnyal, a nemzet szerepével és az állampolgárság jelentésével kapcsolatban. A nyolcvanas évek végére a politikai elit a kulturális tekintély új formáit alkotta meg.

Ezt az úgynevezett kulturális fordulatot gyakran az egyetemekről tömegesen kikerülő „kulturális marxisták” befolyásának tulajdonítják. Ez a megfejtés azonban szem elől téveszt egy igen fontos tényezőt, nevezetesen, hogy a kulturális fordulat Thatcher és Reagan orra előtt ment végbe. Az ő nevük fémjelezte korban intézményesítette az angol–amerikai kulturális elit a poszthatvanas kulturális értékeket. Utólag egyértelműnek látszik, hogy a thatcheri–reagani politikai rendszer felügyelete alatt végbemenő hagyományellenes kulturális fordulat a nyugati politikai elit kísérlete volt arra, hogy tekintélyét új legitimációra alapozza.

Kifejezetten szembeötlő, hogy a feltörekvő kulturális oligarchia közvetítőnek és kapuőrnek tekintette magát a globalizálódó világban, ahol a közéletet olyan témák és problémák határozzák meg, amelyek úgymond, túlnőnek a nemzetállamokon és nem irányíthatók nemzeti szinten.

Nagy erőfeszítéssel igyekeztek nemzetietleníteni a közéletet és delegitimálni az egyszerű polgárokra jellemző magatartásformákat és értékeket. Ebben a korban vert gyökeret az a dogma, hogy a globalizációnak nincs alternatívája. ­Az új kulturális vezető réteg központi küldetésének tekintette a szuverenitás – mind a nemzeti, mind a népszuverenitás – lekicsinylését. Igen rövid idő elteltével sokan azon kapták magukat, hogy hosszú múltra visszatekintő értékeik, a közösséghez, a nemzethez, a családhoz fűződő érzelmeik egyszeriben túlhaladottnak, értelmetlennek, sőt előítéletesnek minősülnek.

Azt tapasztaltuk, hogy a családdal, a közösséggel, az emberi viszonyokkal kapcsolatos szokásos magatartásformák egyszeriben kezdenek betegesnek számítani. Ennek végeredményeként az európai társadalmakban erőteljes kulturális bizonytalanság kristályosodott ki. Az elmúlt két, három évtized során az európai társadalmak jelentős rétegeit megfosztották azoktól az értékektől, amelyek életüket irányították, amelyek között kiismerték magukat. Sokan úgy érezték, ajánlatos hallgatniuk, illetlen volna szóbahozniuk aggályaikat. Úgy érezték, nem fejezhetik ki nyilvánosan fenntartásaikat a multikulturalizmussal, a sokszínűséggel, a bevándorlással és a kanonizált identitáspolitikával szemben.

Az ifjabb nemzedék már az iskolában és az egyetemen megismerkedik a kozmopolita ethosszal, az idősebb állampolgárok viszont nem, ezért kulturális értelemben gyakran bizonytalanságban élnek és tehetetlennek érzik magukat. A kulturálisan privilegizált globalista városi lakókörnyezeten kívül élők kifejezetten úgy érezhetik, hogy az új kulturális elit megveti, lenézi életformájukat. Idegennek érezhették magukat saját otthonukban.

A fősodorhoz tartozó kommentátorok nem szívesen néznek szembe a ma zajló európai kultúrharc méreteivel és természetével. És pedig azért nem, mert az értékekről szóló vita nehezebben kezelhető, mint a források feletti rendelkezésért zajló összecsapások. Az értékek egyenesen az élet értelméhez kötődnek. Nincs az a talpraesett tárgyalásvezető, aki feloldhatná a feszültséget, amely szembeállítja a hazafias fogalmakban gondolkodó embert azzal, aki megvetéssel tekint a nemzeti érzelmekre. Összehasonlíthatatlanul könnyebb kompromisszumot kötni a munkavállalók és a munkaadó konfliktusában, mint két alapvetően különböző életfilozófia között. Az értékek mára olyannyira politikai jelleget öltöttek, hogy alig van tér a tárgyalásra. Időközben az új elit azzal próbálkozik, hogy bizonyos közpolitikai kérdéseket depolitizáljon. Hogy miért? Mert tudja, hogy politikája szembe megy a közvéleménnyel. Így aztán úgy festi le a migrációt, mintha merőben gazdasági kérdés volna, minden politikai vagy morális felhang nélkül. A Brexit ellen is merőben gazdasági érveket hoznak fel, és eltekintenek az EU elleni mozgalom politikai és kulturális mozgatórugóitól.

Ezt a gazdaságcentrikus szemléletet mind a régi, mind az új baloldal magáévá tette. Jellemzően baloldali kommentátorok vezetik vissza alapvetően gazdasági elégedetlenségre a franciaországi tiltakozásokhoz hasonló mozgalmakat. Gyakran bírálják a populista és munkásmegmozdulásokat, amiért a résztvevők nem értik meg valós gazdasági érdekeiket, és kulturális bizonytalanság-érzésüket hajtogatják. Ez az elképzelés, amely szerint a populista mozgalmak támogatói nem képesek felfogni önnön „valódi” érdekeiket, hanem gonosz demagógok félrevezető útmutatásait követik, nem más, mint a baloldali változata annak a klasszikus antidemokratikus ethosznak, amelyet már az ókori görögök is ismertek.

Hogy aztán az új Populizmusban rejlő pozitív, demokratikus potenciál továbbfejlődik-e, ma még nyitott kérdés. A franciaországi tiltakozások tanúsága szerint az emberek most keresik azt a nyelvet, amelyen ki tudják fejezni nagyon is 21. századi szolidaritásukat. A jelek szerint azonban híján vannak a szellemi erőforrásnak és nincsenek olyan vezetőik sem, akik világos formába önthetnék a törekvéseiket. Nagy-Britanniában sok millió embert tölt el önbizalommal a Brexit-népszavazás eredménye, de a politikai pártok egyike sem képviseli érdekeiket; hiányzik egy intézmény, amelynek révén a Brexit-párti többség érvényre juttathatná eszméit.

Márpedig, ha a populizmus nem lesz képes világos politikai formába önteni törekvéseit, ha nem bontakozik ki belőle a demokratikus állampolgári szerep új, magával ragadó képe, akkor aligha juthat előbbre. A vezető politikai és kulturális csoportok tekintélyes erejével szemben csak akkor lesz képes továbbfejlődni, ha következetes alternatívát tud szembeállítani az uralkodó rend értékeivel. Sok minden múlik azon, mi történik a most következő években. A populista politika felvilágosult, demokráciában jártas változatára van szükség.

(Az írás angol eredetiben itt jelent meg.)