„A sztálinizmus Keleten gyakorlat, Nyugaton vallás volt.”
François Furet

Évek óta csak kapkodjuk a fejünket, hogy mi történik az egykor mintademokráciának, a szabadság földjének kikiáltott Amerikai Egyesült Államokban. Elizabeth Warren, a magát amerikai őslakosnak kikiáltó (amúgy nem az) massachusettsi szenátor egy Twitter-bejegyzésben az amerikai demokrácia gerincének állította be a fekete transz- és cisznemű nőket, a gender-nonkonformot (bármit is jelentsen ez a kifejezés), valamint az egyik nemhez sem tartozó, nem bináris személyeket. Suketu Mehta indiai származású amerikai író „Ez a föld a mi földünk” című könyvében arról értekezik, hogy az illegális bevándorlóknak „jogukban áll” az olyan gazdag országokba bevándorolni, mint Anglia vagy az Egyesült Államok, mert maga „a migráció a jóvátétel egyik formáját jelenti”. 2018-ban Ilhan Omar minnesotai kongresszusi képviselőt az Al-Jazeera faggatta a terrorizmus veszélyéről, mire a képviselő szemrebbenés nélkül, már-már huncut mosollyal az arcán válaszolta: „Én úgy gondolom, hogy Amerikában jobban kell tartani a fehérektől, mert ők azok, akik a legtöbb ember halálát okozzák ebben az országban. Ha pedig az amerikaiak nagyobb biztonságban akarják érezni magukat, akkor profilozásra, nyomon követésre és más stratégiákra lenne szükség, hogy hatékonyan tudjunk harcolni a fehérek radikalizálódása ellen.” Bill de Blasio, New York korábbi polgármestere a klímakatasztrófától rettegve élő adásban mondta azt egy sajtótájékoztatón, hogy „be fogjuk tiltani az üveg és acél felhőkarcolók építését, melyek oly nagymértékben járultak már hozzá a globális felmelegedéshez. Nem lehet helyük a városunkban, a bolygónkon!” Bernie Sanders egyik munkatársa pedig minden további nélkül guillotine alá fektetné a gazdagokat, míg a republikánusokat átnevelő táborokba küldené.

Noha a fent említett példákat mondhatnánk elszigetelt eseteknek, az óceán túlpartjáról érkező groteszkebbnél groteszkebb hírek a múlt eltörlése törekvő kísérletekről, a MeToo-mozgalomról vagy a woke-ról, nekünk, akik át-és megélték „a földre szállt mennyországot” (Joshua Muravchik), azonnal összeszorul a gyomrunk. De mégis, hogy lehet az, hogy a kommunizmus, mely a történelem leginkább hitelét vesztett ideológiája, mintha virágkorát élné a Nyugaton, beleértve az Amerikai Egyesült Államokat is? Dinesh D’Souza konzervatív író többek között erre keresi a választ a Szocialista Egyesült Államok című könyvében. A szerző szerint az USA-ban kezd erőre kapni a szocializmus utópiája azzal a felkiáltással, hogy noha eddig sehol sem sikerült, mi majd most jól fogjuk csinálni, miközben olyan képet festenek róla, mintha annak semmiért sem kellene elnézést kérnie. Meg kell jegyeznünk, hogy az ideológia hívei mind az Egyesült Államokban, mind Európában elhatárolódnak a szocializmus történelmi tapasztalataitól. Elég, ha csak Jean-Claude Junckerre, az Európai Bizottság korábbi elnökére gondolunk, aki a kínaiak által szponzorált (!) Marx-szobor előtt tartott beszédében méltatta őt, mondván: nem volt felelős a nevében elkövetett rémtettekért. D’Souza helyesen jegyzi meg, hogy ha egy eszme, ami számos alkalommal már kudarcot vallott a világ minden részén, akkor rendkívüli hiszékenység kell ahhoz, hogy valaki úgy gondolja: igenis létezik a szocializmusnak egy mindeddig még ki nem kísérletezett formája, amit még sehol nem próbáltak ki, és azzal majd lehet igazolni az eszme életképességét.

– állapítja meg a szerző. Szerinte az eddigi kudarcok azért nem tántorítják el napjaink lelkes követőit, mert hisznek a szocialista álomban, mely képes túlélni minden empirikus cáfolatot. Sem a tapasztalati alapon álló érvelés, semmilyen tisztán gazdasági okfejtés nem képes követői dogmatikus hitét megingati, az utópiát a sírba taszítani.

D’Souza az amerikai szocializmust „identitásszocializmusnak” nevezi, melyet – meglátása szerint – ma a Demokrata Párt képvisel. Tagjai között megtaláljuk a keményvonalas szocialistákat (pl. Bernie Sanderst, Alexandria Ocasio-Cortezt, illetve szövetségeseiket Hollywoodban, a tudományos szférában és a médiában), a kváziszocialistákat (Kamala Harrist, valamint a demokrata jelöltek többségét) és az enyhén szocialistákat, mint például Joe Bident, az Amerikai Egyesült Államok elnökét. Az amerikai szocialisták nemcsak a gazdaságban (egészségügyi rendszer átalakítása, a minimálbér, a munkanélküli ellátás és az adóvisszatérítések rendszerének átalakítása, a felsőoktatás ingyenessé tétele vagy a Zöld New Deal), de a kultúra és az erkölcsi normák területén is alapvető változtatásokat eszközölnének, miközben napirenden tartják az „interszekcionalitás” kérdését is. Amit Marx még megosztónak tartott, az mára már a progresszívek és a demokraták számára központi stratégia és úgy tűnik, jó úton járnak: a feketéket a fehérek, a nőket a férfiak, a melegeket, leszbikusokat és transzokat pedig a heteroszexuálisok, az illegális bevándorlókat a legális bevándorlók ellen fordítják. A szerző szerint a demokraták ezt a „többszörös törésvonalak” mentén meghatározott társadalmi megosztottság elméletét használják arra, hogy az amerikai társadalomban többségi koalíciót hozzanak létre. Így tudnak ugyanis gazdasági és kulturális téren is nagyobb befolyásra szert tenni. Ennek alapjait Herbert Marcuse rakta le a hatvanas években, aki radikálisok egész generációjára volt hatással: kiválóan ismerte fel a hadszínteret (egyetem) és azt a nyersanyagot, melyből hadsereget toborozhat magának és az ügynek (egyetemisták, kiegészítve érzékeny, sértett társadalmi csoportokkal). Az osztálykülönbségeket pedig nemi és faji kategóriára cserélte. „Megtanított bennünket arra, hogyan lehet valaki egyszerre akadémikus és aktivista, entellektüel és forradalmár” – nyilatkozta róla Angela Davis, a Fekete Párducok egyik tagja.

Manapság a faji és a nemi kérdések hangsúlyozásával már nem csak az a célja a baloldalnak, hogy szavazatokat szerezzen, hanem a megfélemlítés is. Mindezt arra használják fel, hogy az embereket a saját világnézetének való behódolásra kényszerítsék. Éppen emiatt ne higgye senki, hogy a transzneműséggel való küzdelem csupán a gendersemleges mosdókban és a sporteseményekben merül ki: egyértelmű átnevelési kísérletről van szó, miközben stigmatizálják a heteroszexualitás normáját is. Keresztes hadjáratuk harci retorikájában az ősellenség éppen ezért nem más, mint a fehér, Amerikában született, heteroszexuális (ebből fakadóan biztos antiszemita, nőgyűlölő, erőszaktevő) férfi.

A szerző szerint ebben a keresztes hadjáratban kiemelt szerepe van a médiának, illetve legfontosabb produktumának, az álhíreknek. A média nélkül ugyanis senkinek sem lenne fogalma arról, hogy mi történik a világban. Ez az egyszerű igazság adja a média félelmetes erejét. Az álhírek erejét pedig az adja, hogy a média mit tart hírnek: mit kap fel, és mit hagy figyelmen kívül. A sajtó pedig a hírgyártás folyamatán keresztül valójában alakítja is a politikai valóságot, melyben támaszt és semlegességet tud nyújtani számára a deep state.

Hogy mi a végső cél? A szerző szerint nem más, minthogy mindannyian Winstonná váljanak, akik lehet, hogy eleinte még csak félénken meghúzzák magukat, de végül beadják a derekukat. És hogyan lehet ellene küzdeni? Fel kell venni a kesztyűt és nem szabad meghátrálni.

Che Guevara szavaival élve: „Hasta la victoria siempre!”

Fotó: Reuters