A kommunizmus már születése pillanatában megmutatta valódi arcát, hiszen a kollektív megbélyegzésen, a gyűlöleten és kirekesztésen alapuló terrorrendszere már akkor működésbe lépett. Több mint hét évtizedes európai fennállása alatt a kommunisták hatalmukat mindvégig a terror eszközeivel és a félelem ébrentartásával állandósították. A marxi tanok hirdetői azért voltak kegyetlenek és kérlelhetetlenek, mert ha valakik, hát ők pontosan tudták: nem a lét határozza meg a tudatot, ahogy szünet nélkül szajkózták, hanem pont fordítva, a tudat határozza meg a létet. Az, ami a lelkünkben, a szívünkben és a fejünkben lakozik.

Ezért volt kötelező a kommunista diktatúrában ateistának lenni. A kommunisták a hívő emberekben és az egyházakban ellenséget, egyeduralmuk veszélyeztetőit látták. Ahogy Mindszenty József emlékirataiban fogalmazott: „A kommunizmus nem egyszerű, hanem sokrétű jelenség: fontos tényezők benne az ideológia, valamint a párt és a tagok elvhűsége.” A Magyar Katolikus Egyház feje pontos leírást adott: „A marxizmus egyfajta vallást képvisel negatív értelemben – merev dogmákkal és szigorú hierarchikus vezetéssel. Eszmevilágának alapbölcseletét így lehetne röviden összefoglalni: az anyag az egyetlen valóság, mely öröktől fogva van, és örökké megmarad; belőle alakul ki a világmindenség, a növény- és állatvilág és a fejlődés végén az ember. A kommunisták tagadják Isten és a halhatatlan emberi lélek valóságát; az önmagától létező anyagnak nincs szüksége Teremtőre”.

Mindszenty József hercegprímás soraiból is egyértelmű, hogy a vallásos, istenfélő embert egy teljes világ választotta el az emberellenes, ezért istentagadó kommunizmustól. És mert a kommunista hatalomgyakorlók saját világnézetüket kötelező érvényű abszolút igazságnak tekintették, mindazok, akik ezt visszautasították, veszélyes, elpusztítandó ellenségeknek számítottak. A közellenségek listáján tehát első helyen szerepelt a vallásos elkötelezettséggel bíró ember, legyen az pap, szerzetes, apáca vagy hitét gyakorló, egyszerű munkás. A vallásos emberre politikai versenytársként tekintettek abban a küzdelemben, amit az emberek lelkéért, szívéért és fejéért folytattak. Mert ők voltak azok, akik, eleven bizonyítékaivá váltak a totális diktatúrát kiépítők emberellenes gonoszságának. A kommunisták nem is haboztak: amint csalással, hazugsággal és erőszakkal megszerezték a hatalmat, nekiláttak a gyilkolásnak. 1946-ban halálra ítélték P. Kiss Szaléz ferences atyát, akit három diákjával együtt a gyöngyösi gyilkosságban való részvétellel vádoltak meg. 1948. december 26-án, karácsony napján letartóztatták Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket, akit életfogytiglani börtönbüntetésre ítéltek. 1950 októberében kezdte meg keresztútját a diktatúra malmaiban Endrédy Vendel zirci apát, akit nemes egyszerűséggel „Mindszenty rossz szellemének” bélyegeztek. 1951 nyarán Grősz József kalocsai érsek és társainak koncepciós perével folytatódott az üldözés, a hozzájuk kapcsolt több mint húsz mellékperben 15 halálos ítéletet hoztak. A papok, lelkészek közéleti szerepének megszüntetése érdekében feloszlatták a keresztény egyesületeket, mozgalmakat, egyleteket és támadást indítottak a szerzetesrendek ellen is. 1950. június 9-ről 10-re virradó éjszaka például Szentgotthárdról embertelen körülmények között deportálták az összes szerzetest és szerzetesnővért. Háromszázhúsz szerzetest és mintegy hatszáz nővért szállítottak el leponyvázott teherautókon az éjszaka folyamán. Összesen fél órájuk volt, hogy összecsomagolják azt az ötkilós csomagot, amit engedélyeztek számukra. A kitelepítési utasítást Veres József belügyminisztériumi főosztályvezető adta ki. A belügyminiszter Kádár János volt.

Ez az a történelmi kulissza, amelynek véres falai között járta be útját Boldog Sándor István, szalézi szerzetes. Az események szikár leírása, a dokumentumok bemutatása és értelmezése vajmi keveset mond el arról, mit éltek át azok a honfitársaink, akik azokban az embertelen időkben éltek. A tények a következők: A szalézi rend működését 1950 szeptemberében függesztették fel! A szalézi atyák szétszéledtek, miközben a kommunista hatalom szorításából persze nem menekülhettek, hiszen sorsuk, életük alakulását, elhelyezkedésüket a civil életben az ÁVO, majd az ÁVH lankadatlan figyelme kísérte! Tudjuk, hogy sokukat koholt vádak alapján kegyetlen és igazság nélküli ítéletekkel hurcolták meg! De, azt még elképzelni sem tudjuk, mit éltek át, mit éreztek azok, akiket ártatlanul meghurcoltak, akiknek az életét tönkretették? És mit azok, akik a bitófa alatt néztek fel utoljára a szürke hajnali égre?

Keresztény hitünk pillére, hogy nincsen értelmetlen áldozat, hogy a vértanúság, az életáldozat olyan magasra emel, ahonnan – kiszakadva az időből – az örökkévalóságnak leszünk útmutató fényei. Sándor István, a szolnoki vasutas család gyermeke hamar meghallotta az Úr hívását. Pályaíve nyílegyenes: szalézi szerzetes akart lenni, miközben minden megszerzett tudását, foglalkozását a hit és a rend szolgálatába állította. Bárhol járt, bármibe fogott, áldás volt rajta, lényét szeretet övezte. Mert ő is szeretett. Életének harmincnyolc éve alatt az újpesti Clarisseum, a Don Bosco cserkészotthon, a fiatalok tanítása emelte végül oda, ahol lenni akart. És mert ez volt az életcélja, nem létezhetett olyan körülmény, ami eltántorította volna. Hiába szüntették meg a szerzetesrendet, zárták be a Clarit, hiába tiltották el szeretett tanítványaitól, ő továbbra is tanítani akart. Hiába kellett álnéven bujkálnia, hiába csavarták ki kezei közül nyomdász foglalkozását, hogy segédmunkás legyen a Persil Művekben, ő megtalálta az útját, hogy életcélját követhesse. És végül, hiába értesült várható letartóztatásáról, hiába menekülhetett volna meg, ő úgy döntött: marad. Akiket tanítványként rábízott a Teremtő, ha kellett, az ávósok előtt megtagadta, csakhogy megóvja életüket. 1953. június 8-án végezték ki. Szemtanúk és visszaemlékezések szerint mindvégig a krisztusi hit tanúja maradt. Vállalásai súlyosságát felfogni és eredményességüket megérteni igencsak nehéz egy olyan korban, ahol – ahogy Petri György, a költő írta – „szemedbe süt a nap, de nem ébredsz, zümmöghet az éj, de te nem alszol, készülődsz, de nem mégy sehová, lépdelsz, de mint hengeren a mókus. Mert ez nem ideje semminek.”

A Terror Háza Múzeum filmje Sándor István vértanúról

Boldog Sándor Istvánt gyilkosai jeltelen sírba kaparták el. Család-ja csak két évvel később értesülhetett szeretett gyermekük haláláról. Földi maradványait 2018, igen, jól hallották, 2018 novemberében sikerült megtalálni itt, a Rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában. Most temetjük el méltóképpen, most kapja meg a neki járó végtisztességet, hatvanhat évvel a kivégzése után. Akik keserűséget éreznek emiatt, azoknak mondom, az igazság mér- tékegysége nem egy emberélet. De az igazság – tanítja nekünk George Orwell – akkor is létezik, ha tagadják. Nincs ez másképp Sándor István esetében sem, akit 2013. október 19-én avattak boldoggá.

Boldog Sándor István nem egyszerűen legyőzte gyilkosait, de meg is semmisítette őket. Nem hatvan vagy hatvanhat évvel halála után, de már akkor, 1953. június 8-án, kivégzése napján. Azért kellett koholt vádakkal elítélni, azért kellett jeltelen sírba tenni, mert nála volt az igazság. Azért kellett törölni az emlékét, tagadni a létét, amíg csak lehetett, mert benne élt az igazság és a fény. Mindkettő el van oldva az időtől. Öröktől fogva vannak és lesznek. Rövid élete, erős hite, csodás tettei még akkor is útmutatást jelentenek majd, ha éppen sötétben járunk. Úgy hiszem, ajándékként kaptuk István testvért az Úristentől azért, hogy sose kételkedjünk Isten végtelen szeretetében.

(Kép forrása: szaleziak.hu)