Arra a kérdésre, hogy vajon nem túlzott leegyszerűsítés-e a nagyközönség tudatlanságával magyarázni az euroszkepticizmus növekedését, határozott nemmel válaszolt:
„Nem hiszem. Egy felmérés szerint az európaiak 44 százaléka nem tudja, hogyan működik az Unió. Azt hiszem tehát, hogy ha fiatal kamasz volnék, szeretném tudni, mik a jogaim, és nemcsak a magam történelmét, az európai történelmet szeretném megismerni, hanem azt is tudni szeretném, hogyan vehetnék részt egy jobb Európa megteremtésében, egy jobb európai projektben, kivált manapság, amikor oly nagyon nő az euroszkepticizmus.”
Az Unió technokratái nem most próbálkoznak először azzal, hogy iskolai propaganda révén legitimálják magukat. Az Unió mégis kifejezetten képtelen volt rávenni a fiatalságot arra, hogy európai történelemben gondolkodjék.
Miféle történelem?
Európai Uniót létrehozni sokkal könnyebb, mint elérni, hogy az emberek európainak érezzék magukat. Gyakran felvetik, hogy az európai identitás azért oly gyönge, mert Európa-szerte terjed a nacionalizmus. Márpedig jóllehet időnként a nacionalista-populista pártok sikereket aratnak, nem mondhatni, hogy Európát a nacionalizmus feltámadásának hulláma borítaná el. Ellenkezőleg, számos európai társadalom – a dán, a brit, a francia és a holland, hogy csak egy néhányat említsünk – a tekintetben is zavarban van, hogy miként értelmezze saját nemzeti identitását. Ha az európai polgárok nem kötődnek szorosan Európához, annak nem az erős nemzeti identitás az oka. Az európai identitás gyengesége természetesen számos okra vezethető vissza. De ezek közül az egyik legfontosabb abban foglalható össze, hogy Európa mint eszme, mint kultúránk fontos összetevője édeskeveset jelent azoknak a fiataloknak, akikre Drăghici hatni szeretne. Érdemes megjegyezni, hogy az Európa népszerűsítését célzó oktatási kezdeményezésekről lerí a hivatali és propaganda-jelleg. Itt van például a Hasard Társaság kiadványa, az EU-magyarázat: segédeszköz tanároknak. Kizárólag arra összpontosít, hogy a diákok megismerkedjenek az Unió intézmény-rendszerével. Az volna a célja, hogy bemutassa, milyen gyakorlati megfontolások szólnak az EU-tagság mellett. Arról nincs szó benne, hogy mit is jelent az európaiság, és csupán egyetlen rövid fejezete érinti az európai történelmi örökséget:
„A második világháború után Európa lerombolt országai elhatározták, hogy ezt a pusztítást nem engedik soha többé megismétlődni. Európa elkezdett gondolkodni azon, hogy miképp akadályozható meg az ilyen konfliktus a jövőben.”
Miért nem érdekli a gyerekeket?
Az oktatás sokdimenziós tevékenység, de hétköznapi használatra is úgy szokták értelmezni, hogy nem szorítkozik a tanítás és a tanulás aktusára, hanem olyan folyamat, amelyben beavatjuk az ifjú nemzedéket abba, miként működik a világ. Az oktatási rendszeren keresztül a társadalom bevezeti a gyerekeket a mai világ dolgaiba, és igyekszik ellátni őket azokkal az ismeretekkel, amelyeknek segítségével kiigazodhatnak benne. Ez a generációk közötti dinamika az oktatás lényegéhez tartozik. A felnőttek az oktatáson keresztül bizonyítják, hogy felelősséget éreznek az ifjú nemzedékért: beavatják őket a világba, ahogy ma ismerjük.
Politikai ellentéteiktől függetlenül a komoly jobb-és baloldali gondolkodók egybehangzóan generációk közötti műveletnek tekintik az oktatást. Gramsci, a marxista olasz gondolkodó azt írta, hogy „valójában minden nemzedék a következő nemzedék oktatója”. Michael Oakshott angol filozófus konzervatív szemszögből így látta ugyanezt: „Az oktatás legáltalánosabb jelentőségét tekintve úgy tekintendő, mint emberi nemzedékek közötti meghatározott művelet, amelyben az újonnan érkezőket beavatják a világba, mely otthonuk.”2 Hannah Arendt liberális filozófus „az oktatás birodalmát” olyan színtérnek nevezte, amelyet „a felnőtt-gyerek- viszony” irányít, ezt a viszonyt pedig túlságosan fontosnak tartotta, semhogy „a pedagógia szaktudományára bízzuk.” 3
Az oktatás egyik feladata, hogy bemutassa a gyerekeknek a világ valóságát. Jóllehet a társadalomra szüntelenül hatnak a változás erői, az oktatásnak az is dolga, hogy a történelmi örökséggel is megismertesse a fiatalokat. „Minthogy a világ régi, s mindenképp idősebb, mint az ember, a tanulás elkerülhetetlenül a múlt felé fordul, akármennyire a jelenben élünk is” – jegyezte meg Arendt.4 Gyakran afféle közhely csupán a felszólítás, hogy „tanuljunk a múltból”. A jövővel szembenézni azonban lehetetlen, ha nem merítünk azokból a felismerésekből, abból a tudásból, amelyet az emberiség évszázadokon át halmozott fel. A nemzedékek közötti átmenet egyszerűen megköveteli, hogy az oktatás tovább adja azokat a tanulságokat, amelyeket az emberiség a múltban vont le. Az oktatás egyik fő feladata, hogy megőrizze a múltat, és ezzel kulturálisan és értelmileg felkészítse a fiatalokat azokra a kihívásokra, amelyekkel szembe kell majd nézniük.
Mint máshol kifejtettem, a mai nyugati társadalmakban az oktatás már nem adja tovább a gyerekeknek a múlt örökségét.5 Ezt a jelenséget még tovább bonyolítja az EU-s környezet. Hogy miért? Mert a történelmi múlttal foglalkozó európai projektek – például az Európai Történelem Háza – mögött társadalom-átalakítók állnak, nem olyan emberek, akiket csakugyan a történelem érdekel. Drăghici jelentését, amely „az európai megközelítés fontosságát és horderejét” hangsúlyozza a történelemtanításban, szintén a társadalom átalakításának vágya hatja át. Ha megkérdeznénk, mit is mozdít elő a szóban forgó horderő, hát az lenne a válasz, hogy az EU legitimitását.
Drăghici terve nem fogja beváltani a hozzá fűzött reményeket, éspedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy az EU nem mutat valódi érdeklődést az európai történelem feltárása iránt. Az EU politikusai feszültségek és konfliktusok forrását látják a múltban, és a széttagolt európai történelem inkább zavarja őket, semhogy inspirálná. Ennek megfelelően, amikor megszületett a javaslat, hogy hozzák létre az Európai Történelem Házát, a tervezők úgy döntöttek, hogy az EU története 1946-ban kezdődjék. Azzal, hogy Európa nulladik évét 1946-ra tette, az európai politikai elit arról tett tanúbizonyságot, hogy meg szeretne szabadulni a történelemtől, amelyet nem tart valami nagyra, és amelyet nem ért meg. Márpedig ha egy politika kultúra szemlátomást ennyire zavarban van önnön múltjától, akkor nem sok esélye van rá, hogy kulturális örökségét átplántálja az ifjú nemzedékbe.
Az EU oktatás hivatalnokainak az 1946 előtti európai történelem idegen, ha ugyan nem egyenesen ellenséges terület. Az európai történelem természetesen bővelkedik lesújtó és elborzasztó epizódokban. És teljes mértékben érthető, hogy sok felvilágosult európai mindent megtesz azért, hogy kiiktassa az agresszív nacionalizmus és az idegengyűlölet visszahúzó hatásait. De akár tetszik, akár nem, Európa nem szabadulhat a múltjától, és nem léphet előre, ha nem néz vele szembe.
Különben pedig az európai történelem nem csupán szégyellnivaló eseményekből áll. Az ókori görögök ismertették meg az emberiséget a filozófia szellemével, s ők nyitották meg előttünk a tudomány ígéretét. A judaizmustól és a kereszténységtől Európa olyan erkölcsi elveket kapott, amelyeket ma is vall. A rómaiaktól örököltük a törvény tiszteletét és a biztonságot és rendet nyújtó jogrendszert.
Az európai történelem fontos intellektuális forrás ahhoz, hogy megújítsuk gondolkodásunkat. A reneszánsz és a felvilágosodás történelmet alkotott. A régiek tapasztalataihoz nyúlt vissza, hogy kétségbe vonja az uralkodó feltételezéseket és előítéleteket. A mai európaiaknak is a múltjukhoz kell visszanyúlniuk, ha új életet akarnak lehelni társadalmukba és bővíteni akarják azokat az intellektuális forrásokat, amelyeknek birtokában képesek lesznek majd szembenézni a jövővel. A múlt fontos. Európának nem bizottságilag megrendelt hitvallásokra van szüksége mindenféle mesterségesen előállított értékekről, hanem önnön történeti örökségének megbecsülésére. Akármilyen különösen hangzik is, a kisszerű nemzeti viszálykodás legjobb ellenszere egy jó adag történelmi emlékezet. A történelem olyan tapasztalatokat kínál Európának, amelyek nem rekednek meg az országhatároknál, s így alkalmasak a nemzetekfelettiség iránti fogékonyság felkeltésére.
Sajnos a nyugat-európai iskolarendszerben nagyon is az a felfogás tükröződik, amely Európa nulladik événél mélyebbre nem kíván tekinteni. Az Európával kapcsolatos fontos de kényes kérdéseket el szokták kerülni. Az oktatásban Európa ily módon egyszeriben EU-vá alakul át. Az oktatás felelősei ahelyett, hogy a lehetővé tennék a következő nemzedékeknek, hogy megismerkedjenek önnön kulturális örökségükkel, egy intézményrendszer gépezetével ismertetik meg őket.
Az új kultusza az EU-ban
A nulladik év mint kiindulópont olyan gondolkodásra vall, amelyben a múltnak nem tulajdonítanak érdemleges jelentőséget a jelenre nézve, s még kevésbé a jövőre nézve. Az oktatáspolitikai dokumentumok vizsgálata arra utal, hogy az újdonság és a változás iránti egyoldalú megszállottsággal van dolgunk. A változást úgy mutatják be, mint valami mindenható erőt, amely természeténél fogva szükségtelenné teszi az oktatás és a tudás uralkodó formáit. Ezen az alapon azt állítják, hogy az oktatásnak, ha lépést akar tartani az új időkkel, át kell alakulnia. Ebből a szemszögből nézve az oktatásnak akkor van létjogosultsága, ha lépést tart a változással vagy alkalmazkodik hozzá. Minthogy az ilyen politikát egykettőre meghaladják az események, érvényessége szükségképpen rövid távú és ideiglenes. A XXI. századi kompetenciák fejlesztése: Az iskolákról szóló európai együttműködés menetrendje című jelentés azt fejtegeti, hogy a világ gyorsan változása folytán a fiatalok „olyan munkákat végeznek majd, amilyenek ma még nem is léteznek”. Figyelmeztet továbbá, hogy „a technológia számunkra ma elképzelhetetlen módokon fogja megváltoztatni a világot”.
A folytonos változást itt nem úgy írják le, mint olyasvalamit, amivel az oktatóknak együtt kell élniük, hanem úgy mutatják be, mint ami döntő befolyást fog gyakorolni az iskolai tananyagra. A változásnak ez a felfogása teljességgel érdektelennek tekinti a múltat. Ha csakugyan folytonosan egyik „új korszakból” a másikba lépünk , akkor a múlt intézményeinek és szokásainak nem sok haszna van a jelentben. Ha az oktatást úgy értelmezzük át, hogy minden az újdonság, az újítás és az alkalmazkodás körül forogjon, akkor ingatag és rövid távú tudást adunk át.
Az EU oktatáspolitikusai gyakran állítják, hogy amit a gyerekek és a fiatalok az iskolában tanulnak, az nem készíti őket fel a felnőttkorra. Akik az új iránytűjét követik, azt állítják, hogy mivel a tudás egyhamar elavul, az iskolákban a rugalmasságra és az alkalmazkodóképességre kell helyezni a legnagyobb hangsúlyt. Az egyik dokumentum úgy fogalmaz, hogy „a klímaváltozáshoz hasonló kihívások radikális alkalmazkodást követelnek meg a jövőben”, ezért az iskoláknak arra kell törekedniük, hogy a diákjaik rugalmas emberek legyenek, ahelyett, hogy hamarosan elavuló tudással terhelnék meg őket. „A mai egyre bonyolultabb világban a kreativitás és a folytonos tanulás és megújulás képessége ugyanannyit fog számítani, ha nem többet, mint a különféle szakterületeken megszerezhető, de jó eséllyel hamar elavuló tudás”. Az európai oktatáspolitikai közlemények drámai és gépes módon ábrázolják a változást, és eltúlozzák a jelen pillanat újdonságát. Az oktatáspolitikusok gyakran alkalmazzák a szakítás és a korszakváltás retorikáját, s úgy vélik, hogy semmi sem olyan, mint régen, továbbá a jelen élesen elválik a múlttól. Képzeletükben az új olyannyira kiszorítja a régit, hogy gyakran elsiklanak a mi életünkben is releváns történelmi tapasztalat felett. Az oktatás és a változás kapcsolatát náluk az újnak és a friss fejlemények felületi tüneteinek kultusza árnyékolja be. Ez gyakran megakadályozza őket annak felismerésében, hogy a diákok oktatási szükségletei nem változnak meg minden egyes esetben, amikor valamilyen technikai változás hatással van az életünkre. Mindenesetre azok a kérdések, amelyeket a görög filozófia, a reneszánsz költészet, a felvilágosodás korának tudománya vagy Balzac regényei vetettek fel, korunk diákjai számára is relevánsak, nem csupán a digitális kor előtt voltak érvényesek.
Ha, mint minduntalan halljuk, mindaz, amit tudunk, hamarosan elavul, akkor nehéz komolyan venni a múltra fókuszáló tudást. Ha a tananyag iránytűje az újdonság, akkor az európai kultúra háromezer évének örökségének nemigen lesz benne hely. Ha csakis az számít, hogy a fiatalokat felkészítsük a bizonytalan jövőhöz való alkalmazkodásra, akkor Európa öröksége jelentéktelen dolog lesz, és csak a nosztalgiaipar és a múzeumok számára szolgáltathat anyagot.
Merre van a kiút?
Egy ideje megfigyelhető, hogy sok nyugati társadalomnak sehogyan sem sikerül átfogó konszenzusra jutnia múltjával és alapértékeivel kapcsolatban. A hagyományos jelképek és a hagyományos közmegegyezés sokat vesztettek lelkesítő és megtermékenyítő erejükből. Néhány esetben visszavonhatatlanul megroppantak. Szembeszökő bizonyítékot szolgáltatnak erre a történelemtanítást övező szűnni nem akaró ellentétek. Ha az országot irányító nemzedék úgy érzékeli, hogy azok a történetek és eszmények, amelyeknek a jegyében ő maga felnőtt, változó világunkban „eljelentéktelenedtek”, akkor nemigen fogja tudni őszinte meggyőződéssel tovább adni őket a következő nemzedéknek. Amikor elkeseredett viták zajlanak arról, kinek volt igaza a múltban és ki tekintendő bűnösnek, valójában érdekek és identitások csapnak össze.
Hogy ilyen körülmények között hogyan indulhat dialógus a nemzedékek között, azt a kérdést a társadalom feltenni sem hajlandó, nem hogy megpróbálna válaszolni rá. A politikacsinálók és az oktatók ösztönösen érzik azonban, hogy ezzel a kérdéssel igenis szembe kell nézni, és gyakran egyszerűen kénytelenek valamit mondani, amikor olyan értékeket és hagyományokat kérnek számon rajtuk, amelyeket át lehetne adni a gyerekeknek. Csakhogy az ilyen esetekben léznél lévő „releváns” értékek ritkán hatásosak, mert a múlthoz kötődő szerves közmegegyezésektől eltérően általában mesterségesek, és jó szándékúak ugyan, ámde annál inkább megkérdőjelezhetőek. A szentnek és sérthetetlennek számító szokásoktól és közmegegyezésektől eltérően, a konstruált értékek újra és újra igazolásra szorulnak. Ezért ritkaság, ha az EU által szorgalmazott értékek és hitvallások inspirálni vagy motiválni tudják a fiatalokat.
Európa akkor kaphatja vissza a történelmét, ha komolyabban vesszük a gyerekek intellektuális fejlődését. Fontos, hogy Európa szerepét ne úgy akarják megfogalmazni az iskolai tananyagban, mintha valami különálló probléma volna, teljesen függetlenül attól, ahogy a gyerekeket nemzeti kulturális örökségükkel kívánják megismertetni. Ha Európát afféle ráadásnak tanítják, ahogy az Európa-magyarázatban olvasható, akkor Európának semmi köze sem lesz a gyerekek életéhez. Európa nem válik el polgárainak kultúrájától és közösségi életétől. Lakói attól európaiak, hogy képesek kölcsönösen érthető narratíva alapján elbeszélni közös tapasztalataikat.
Az európai eszményt sokféleképp lehet fogalmilag megragadni. Az európaiak újra és újra felfedezik, hogy a szabadság és az alapvető jogok olyan alapvető elvek, amelyek létüket alakítják. Európában eresztett gyökeret a tolerancia gondolata, itt tette képesebbé a társadalmat az egyéni hit és az egyéni lelkiismeret eszméje arra, hogy új gondolatoknak és tapasztalatoknak nyisson kaput. Az egyéni lelkiismeret és hit különálló szférája alapozta meg a közélet és a magánélet megkülönböztetését. E két elkülönülő szféra kialakulása és a magánélet fontossága elismertséget és tiszteletet vívott ki az egyénnek. Az európai felvilágosodás egyik fontos hagyatéka az egyén erkölcsi autonómiájának eszménye, és következésképp az egyéni útválasztás jelentőségének elismerése. A ma annyira ünnepelt önmegvalósítás elképzelhetetlen lenne az egyéni lelkiismeret 16. századi eszménye nélkül.
Az ókor (a görögök és a rómaiak), a keresztény filozófia, a reneszánsz és a felvilágosodás együttes hatása elősegítette a kísérletezés iránti nyitottságot, s végső soron a gondolkodás és a tudomány növekvő szerepét eredményezte. Ennek révén aztán az európai kultúra mindig is nagyon komolyan vette az eszméket. A vallásos, filozófiai és tudományos mozgalmak rendszerint átlépték a kulturális és nemzeti határokat, és mindig is egyfajta eredeti európai képzelőerő megnyilvánulásai voltak. A reneszánsz és a felvilágosodás példája tanúsítja, hogy a kultúra és a tudomány fontos megnyilvánulásai mindig európai eszmények voltak. Így hát a különböző kultúrákhoz tartozó emberek a nemzetállamok jelenléte ellenére együttesen alakították ezt a közösségük határain átívelő örökséget.
A történelem olyan tapasztalatokat kínál Európának, amelyek túlnyúlnak a nemzeti határokon és a nemzetekfelettiség iránti fogékonyságra tesznek képessé. Ezt a fogékonyságot kell ápolnunk gyermekeinkben. Ehhez nagyobb hangsúlyt kell helyeznünk a klasszikus műveltségre – így a latin és a görög nyelv oktatására is –, nem egy jelentéktelen valamihez való rögeszmés elitista ragaszkodás nevében, hanem mert a múltban feltett kérdések közül nagyon sok ma is kísért bennünket. Minthogy pedig Európa történelmi tapasztalata és öröksége ennyire fontos, a fiatalok oktatásának irányításával azokat kell megbízni, akik őszintén elkötelezettek iránta. Ha Európának vissza akarjuk adni a történelmét, lehet, hogy búcsút kell mondanunk az Európai Uniónak.
1 Bővebben a szerző Wasted; Why Education Is Not Educating című könyvében, Continuum Press, 2009
2 The Voice Of Liberal Learning: Michael Oakeshott on Education, by M Oakeshott, Yale University Press, 1989, p.65.
3 Between Past and Future, by Hannah Arendt, Faber & Faber, 2006, pp. 118-189.
4 Between Past and Future, by Hannah Arendt, Faber & Faber, 2006, p. 192.
5 Wasted; Why Education Is Not Educating, by Frank Furedi, Continuum Press, 2009