„Új aranykor kezdődik Amerikában.”
Donald Trump

Sokan – köztük jelen sorok szerzője is – olyan izgalmakat vártak az amerikai elnökválasztástól, mint amilyeneket a legutóbbi két alkalommal tapasztaltak, nekik azonban csalódniuk kellett. A négy vagy akár a nyolc évvel ezelőtti elnökválasztáson is néhány csatatérállam pár tízezer szavazóján múlt, hogy ki kerül a Fehér Házba, 2020-ban ráadásul az eredmény napokig bizonytalan volt a jogi hercehurcák miatt. A közvélemény-kutatók most is valami hasonlót ígértek: szinte teljes konszenzus alakult ki köztük, hogy a két jelölt fej–fej mellett van nemcsak országosan, de az úgynevezett csatatérállamokban is. Ahol pedig valamelyik jelölt 1–2 ponttal esetleg átvette a vezetést, az is még jócskán hibahatáron belül mozgott.

JOBBRA ÁT!

„Amerika példátlan és erőteljes felhatalmazást adott nekünk.”
Donald Trump

Ehhez képest Donald Trump győzelme akkora volt, hogy „nemcsak a Holdról, hanem a Marsról is látszik” – értékelte a választás eredményét Orbán Viktor magyar miniszterelnök szokásos, a Kossuth Rádiónak adott pénteki interjújában. Talán még a földcsuszamlásszerű győzelem is helyénvaló, bár korántsem hasonlíthatjuk Richard Nixon 1972-es vagy Ronald Reagan 1984-es győzelméhez, ahol a demokraták mindössze egy államban plusz Washington D.C-ben tudtak nyerni az ötvenből.

Mindez természetesen semmit sem von le a győzelem értékéből: Donald Trump és a republikánusok hétből hét csatatérállamot megnyertek és nemcsak a Fehér Házat, de a Képviselőházat és a Szenátust is elfoglalták. A 312 elektori szavazat mellett nominálisan is győzedelmeskedtek Trumpék – húsz év óta először. Donald Trump pedig úgy lett elnök, hogy egy ciklust kihagyva sikerült ismét választást nyernie. Erre utoljára Grover Cleveland volt képes – a 19. század végén. Ráadásul a végrehajtó és a törvényhozó hatalom mellett republikánus kontroll alatt áll a bíróság is: az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságán 6:3 arányú, azaz kétharmados többségben vannak a konzervatív elnökök által kinevezett bírók.

Trump győzelmének súlyát mutatja nemcsak az, hogy a hét megnyert csatatér állam közül egyedül csak Wisconsinban volt szoros a verseny, hanem az is, hogy 48 államban javított a szavazatarányán a 2020-as eredményekhez képest és a stabilan republikánus, illetve demokrata többségű államokban is érezhető volt a jobbra való elmozdulás. A sokáig klasszikus csatatér államnak számító Floridában 2020-ban mindössze három ponttal győzött Donald Trump – most tizenhárom pont volt a különbség. Noha a demokraták jó ideje reménykednek abban, hogy a megnövekedett spanyolajkúak arányának köszönhetően (a lakosság mintegy 40,2 százalékát teszik ki) Texasban megtörik a sok évtizedes republikánus dominancia, ehhez képest a 2020-as 6 pontos deficitjükből most 14 lett.

A keleti parti New Jersey-ben az utóbbi három választáson átlagosan 16 pont volt a demokraták előnye, most 6 pontra csökkent a különbség. Nem véletlen, hogy már most csatatérállamként emlegetik az államot. De az olyan, liberális fellegvárnak számító városokban is, mint New York vagy Chicago, sikerült javítani a republikánusoknak. De a nagyvárosi jellegű megyékben – amelyek hagyományosan baloldali fellegváraknak számítanak az Egyesült Államokban – átlagosan 5,8 százalékponttal lengett ki az inga jobbra.

AZ ELEFÁNTCSONTTORONY MAGÁNYA

„Nem én hagytam el a Demokrata Pártot, a Demokrata Párt hagyott el engem.”
Ronald Reagan

Amennyiben a Joe Biden teljes elnöksége alatt regisztrált határátlépések számát nézzük, ég és föld a különbség közte és Donald Trump között. A republikánus politikus elnökségével nem teljesen egybeeső 2017 és 2020-as fiskális évek között kicsivel több mint 2,37 millió határátlépés történt, miközben csak 2023-ban – tehát Biden elnöksége idején – 2,47 millió hasonló incidens került feljegyzésre. 2021 óta pedig közel 8,5 millió alkalommal tartóztattak fel valakit a határon. Ráadásul megváltozott a trend és a közhangulat is, hiszen 2021 óta közel duplájára emelkedett azoknak az aránya, akik szerint csökkenteni kellene az országot célba vevő bevándorlást: 2024-ben a társadalom 55 százaléka értett ezzel egyet, ami alig marad el a szeptember 11-ei terrortámadások utáni számoktól. A fentiek nyilván összefüggenek azzal is, hogy a sokáig csak a Mexikóval határos területeket érintő illegális bevándorlás az elmúlt években rászakadt az egész országra. A közbiztonság romlásának párhuzamba állítása az illegális bevándorlók számának növekedésével vagy az olyan sajnálatos esetek, mint a 22 éves Laken Riley megerőszakolása és meggyilkolása is erősítették a bevándorlásellenes hangokat. Ahogy az is, amikor a déli államok konzervatív kormányzói tízezerszámra buszoztatták a városokba a migránsokat, az ottani liberálisok is kezdték belátni, hogy valamit tenni kell az ügy érdekében. Eric Adams, New York polgármestere a város pusztulását vizionálta és Los Angeles-i, chicagói, denveri és houstoni kollégájával nyílt levélben kért segítséget Joe Biden elnöktől.

A demokraták úgy vélték, hogy Donald Trump zéró toleranciát hirdető bevándorlásellenes retorikája elidegeníti a feketéket és a spanyolajkúakat a republikánusoktól, és az ő malmukra hajtja a vizet. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna. A negyven százalékban feketék által lakott észak-karolinai Anson megye az elmúlt száz évben mindössze egyetlen alkalommal, Nixon 1972-es győzelme során voksolt jobbra. Most pedig Trump nyert. A texasi Starr megye pedig azoknak a dél-texasi megyéknek a sorába tartozik a Rio Grande völgyében, ahol 90 százalék feletti a spanyolajkú lakosság aránya. Itt Trump 2016-ban még 60 ponttal veszített Hillary Clintonnal szemben – most 16 ponttal legyőzte Harrist és száz év után először nyert republikánusként, miközben a szomszédos, szintén spanyolajkú többségű határmenti megyék is vörösre váltottak. Texasban a spanyolajkúak nagyjából 55 százaléka szavazott Trumpra, ezzel pedig belátható időre szét is foszlottak a demokraták azon ábrándjai, hogy csatatérállammá változtassák a Kalifornia (54) után második legtöbb elektori szavazattal (40) rendelkező Texast.

Noha Kamala Harris országosan megnyerte magának a spanyolajkúakat, ez jócskán elmarad a négy évvel ezelőtti eredménytől, ráadásul a spanyolajkú férfiak körében Donald Trump győzni tudott. Ez már viszont simán földcsuszamlásszerű győzelem, nem is véletlenül: a spanyolajkúak ugyanis a második legnagyobb tömb az Egyesült Államokban és hagyományosan balra szavaztak, hiszen többségükben a munkásosztályhoz tartoznak, sok köztük az agrár- és szolgáltatóipari alkalmazott, azonban az már ők sem a demokratákban látják érdekeik képviseletét. Először is, a spanyolajkúak több mint negyven százaléka gyakorló katolikus és egyáltalán nem fogékony a demokraták által képviselt identitáspolitikára. Nem mutatkozott egyáltalán fogadókészség a spanyolajkúak részéről a nyugati elitegyetemeken megálmodott latinx kifejezésnek, mely a latinok identitásharcát próbálta keretbe foglalni. Tehát egyáltalán nem jött be az a korábbi jóslat, hogy az Egyesült Államokba zajló demográfiai változások a demokratáknak fognak kedvezni. Másodszor pedig, ahogy nőtt az identitáspolitika vonzereje a Demokrata Párton belül, úgy hagyta magára a középosztályra épülő, munkahelyteremtő szektort.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a spanyolajkúak váltak a republikánusok fő támaszává, hiszen továbbra is a fehér, köztük a kevésbé képzett, kevésbé városi és jómódú fehérek, azon belül is a férfiak a fő támaszaik. A másik nagy kisebbség, a feketék körében viszont még mindig kitart a demokrata dominancia, bár a férfiak körében itt is megfigyelhető volt egy jobbra tolódás. Ráadásul országosan Kamala Harris nem tudta megszólítani a fekete szavazókat, ami Georgia államba került a demokratáknak.

Lényeges továbbá, hogy 18–29 éves nők között 2020 óta majdnem felére csökkent a baloldal fölénye, az ugyanilyen korú férfiak körében pedig a 15 pontos demokrata előnyből 13 pontos (!) Trump-győzelem lett. Ez a szám és életkor pedig azért rendkívül érdekes és figyelemreméltó, mert hiába él a köztudatban az, hogy ez a nemzedék a legprogresszívebb, a leginkább woke-ideológia hatása alá került nemzedék, úgy tűnik, egyre kevésbé vevő arra, amit a demokraták próbálnak lenyomni a torkukon. Trumpnak ráadásul úgy sikerült javítani a női szavazók között a 2020-as választáshoz képest, hogy a politikai színpadra történő fellépése óta folyamatosan azzal vádolják, hogy nőgyűlölő.

A csalódást keltő női eredmények mögé tekintve egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy besült a demokraták legütősebb és egyetlen kampánytémájának tartott „abortuszfegyver” is. Noha az abortusz kérdésében a szavazók inkább a demokratákkal értenek egyet, ez semmilyen akadályt nem jelentett abban, hogy a másik szavazólapon Trumpra voksoljanak. Az elnökválasztással egy időben ugyanis tíz államban tartottak népszavazást az abortuszjogokkal kapcsolatosan is. Abból a hét államból, ahol érvényes volt a népszavazás, négyet megnyert Trump. Emlékezetes, hogy a Legfelsőbb Bíróság volt az, amelyik megszüntette az abortusz alkotmányos védelmét, és az államok hatáskörébe utalták a kérdést, a mostani kampányban pedig Donald Trump végig fegyelmezetten azt kommunikálta, hogy az államok hatáskörébe tartozik az abortusz kérdése, ezzel távoltartva magától a kérdést. Ellenben bevált Trump transzellenes reklámja, amelyekre a kampány utolsó heteiben alsó hangon legalább 20 millió dollárt költött el és bő két hét alatt több mint 60 ezerszer játszották le nemcsak a csatatérállamokban, de az NFL és az egyetemi futballmeccsek alatt is. A reklám szlogenje a genderidentitás-ideológia névmásos agybajából űzött gúnyt (Kamala Harris is for they / them, President Trump is for you), ami jól rezonált egy olyan közegben, ahol a gendersemleges mosdók vagy a „transznők” sikerei a női sportokban nem a South Parkban, hanem a mindennapokban köszön vissza.

A demokraták a mostani elnökválasztási kampányban háttérbe szorították a kultúrharcos témákat és helyette megpróbáltak – köztük Kamala Harris is – látványosan középre húzni. Emlékezetes talán, amikor a demokrata elnökjelölt a fegyvertartással kapcsolatos kérdés során arról beszélt egy interjúban, hogy van egy Glock-ja. De ez kevésbé volt hiteles attól a párttól és jelöltjétől, amelyről a szavazóknak évek óta az a kialakult véleménye, hogy az identitáspolitika megszállottjai. Ahogy a választók nyilván azt sem felejtették el, hogy Joe Biden első hivatali napján aláírt elnöki rendelete arról szólt, hogy a „transzlányok” bemehetnek az iskolai lányöltözőkbe. Ahogy azt sem, hogy Joe Biden nevezte ki az első transgender miniszterhelyettest Rachel Levine személyében vagy azt, hogy Sam Brinton – aki nyíltan genderfluid-nak (bármit is jelentsen ez) vallja magát – a nukleáris energiaügyi hivatal egyik vezető tisztségviselője volt, mielőtt még le nem tartóztatták volna lopásért. Ahogy azt sem, hogy Tim Waltz alelnökjelölt Minnesota kormányzójaként elrendelte, hogy az iskolákban a fiúmosdókban is legyenek tamponautomaták (innen kapta a Tampon Tim becenevet). A demokraták kampánycsapata azt feltételezte, hogy Kamala Harrisnek „kvótanőként” (Schmidt Mária) elég lesz, ha elmondja magáról, hogy (1) fekete (2) nő, a (3) nép egyszerű gyermeke, aki ugyanúgy dolgozott egyetemistaként a McDonald’s-ban, mint bárki más (noha Donald Trump ezt egy jól célzott kampányeseménnyel el is vette Harristől) és akinek elég lesz felemelnie a szavát a kampányban a (4) reproduktív jogokat illetően, majd azt mások által is felerősíteni (lásd Michelle Obama vagy Hillary Clinton demokrata konvención elhangzott beszédjei).

Mint minden választásban, a gazdaság most is kulcsfontosságú tényezőnek bizonyult. Szállóigévé vált James Carville, Bill Clinton kampánytanácsadójának bonmot-ja, aki a győzelemhez vezető küzdelemben röviden úgy nyilatkozott, hogy „a gazdaság, te hülye”. John Favreau, aki Barack Obama elnök mellett dolgozott a Fehér Házban, úgy fogalmazott, hogy „a felmérések szerint a legtöbb szavazó egyetért azzal az állítással, hogy az infláció miatt pénzügyi nehézségekkel szembesült.” Ezen az állásponton van Michael Robert brit közgazdász is, aki szerint a gazdasági mutatók teljesen elváltak a megélt gazdasági helyzettől. A munkanélküliség 4,1 százalékos volt, a GDP 2,5 százalékkal nőtt, a tőzsde pedig szárnyalt. Az emberek 62 százaléka viszont mégis „nem túl jónak” vagy egyenesen „rossznak” minősítette a gazdaságot, az amerikaiak 56 százaléka szerint pedig az USA recesszióban van és 72 százalékuk szerint az infláció folyamatosan növekszik. Az árak még mindig több mint 20 százalékkal magasabbak, mint a járvány előtt voltak, a hivatalos inflációs indexben nem szereplő tételek szintén kilőttek. Mindez pedig ahhoz vezet, hogy az inflációt magasabbnak érzik, mint amilyen valójában. Erről azonban sem a demokraták, sem Kamala Harris nem vett és / vagy nem akart tudomást venni.

A KVÓTANŐ

„Trump szuperjelölt volt.”
Alex Soros

A Demokrata Párt kudarca látványos, különösen, hogy egy saját táborán belüli személyi kultusszal körülvett, de azon kívül rendkívül megosztó jelölt ellen kapott ki – nem kicsit, nagyon. E kudarc oka a Demokrata Párt ideológiai válságával is kapcsolatos. Bár a ciklus elején szinte mindenki azt gondolta, hogy Joe Biden egy ciklus után nyugdíjba fog vonulni, mégis úgy döntött, hogy megméretteti magát, de erre alkalmatlan volt. Ez pedig a júniusi tévévitán letagadhatatlanná vált, hiszen az elnök időskori demenciája még azok számára is nyilvánvalóvá vált, akik az elmúlt négy évben a balliberális média buborékján keresztül szemlélték a világot. Mint amikor a Magyarországon kultfilmnek számító Oscarban a Sylvester Stallone által játszott Angelo Provolone szájából elhangzik a sokak által idézett mondat: „Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem!” Hogy a demokraták is leszűrték ebből a megfelelő következtetéseket, az már a vitát követően egyértelművé vált: egymásra licitálva jelentek meg „az újra kellene gondolni az elnökjelölt személyét” típusú cikkek, majd kis idő múlva mindenkit megszólaltattak az ügyben (George Clooney szívbemarkoló véleménycikket írt Szeretem Joe Bident. De egy új jelöltre van szükségünk címmel a New York Times-ban), nyomást gyakorolva ezzel az elnökre, hogy aztán a végső döfést Barack Obama vigye be. Innen nézve talán az sem véletlen, hogy Joe Biden – a demokratáknak szánt búcsúajándékként – széleskörű kegyelemben részesítette fiát, Hunter Bident.

Miután Joe Biden hivatalosan kiszállt az elnökválasztási küzdelemből, a párt jelöltté koronázta az alelnökét, akinek népszerűségi indexe ugyanolyan mélyen (ha nem mélyebben) volt, mint főnökéé. És bakijain, értelmetlen vagy fájóan közhelyes mondatain kívül semmilyen politikai teljesítményt nem tudott felmutatni az elmúlt négy évből – kis túlzással elzárva tartották a Fehér Ház valamelyik félreeső zugában. Nyilván lehet ezt kényszerhelyzetnek is, de lehet a demokraták politikai, sőt morális kudarcának is tekinteni. Egyrészt azért, mert a liberális sajtóval együtt még akkor is váltig állították, hogy a Biden állapotát érő kritikák a republikánusok nemtelen támadásai, amikor a világ nagy részének már teljesen egyértelmű volt, hogy mi a helyzet. A párt politikusai pár héttel a júniusi vita előtt is egymást túllicitálva harsogták, hogy az elnök elméje „éles”, fókuszált és élete legjobb formájában van (milyen lehetett akkor rosszabb napjain?), a színfalak mögött briliáns koordinátor és elsőrangú tárgyaló. A pártvezetés pedig az intő jelek ellenére azt is megakadályozta, hogy Bidennek érdemi előválasztási versenyben kelljen helyt állnia. Amikor aztán Bident mégis visszalépett visszaléptették, szintén nem volt verseny a székéért, hanem gyorsan kijelölték Harrist. Rendes előválasztásra természetesen nem lett volna már idő, de a tévévita és Biden visszalépése közötti pár hétben felmerültek olyan ötletek, hogy tartsanak egy „mini előválasztást” vagy valamiféle rögtönzött konzultációt – mindezt a demokrácia jegyében.

Kamala Harrisen végül az sem segített, hogy irgalmatlan mennyiségű pénzt pumpáltak bele a kampányába, ahogy az sem, hogy a kampány finisében tulajdonképpen saját pártja helyezte gyámság alá azzal, hogy a nagyobb kampányrendezvények során valamilyen sztárfellépővel (Cardi B, Beyoncé, J. Lo, Eminem, Bruce Springsteen és még sorolhatnánk) együtt szerepelt, hátha az több embert fog megmozgatni – no és persze plusz szavazatokat.

Kamala Harris taktikai döntései pedig csak súlyosbították a problémáit. Elszalasztotta a lehetőséget, hogy világosabb politikai profilt alakítson ki magáról. Bár Biden népszerűtlensége megterhelte az ő kampányát is, mégsem volt hajlandó elhatárolódni tőle. Amikor egy interjúban például arról kérdezték, hogy mit változtatna Biden-elnökségén, azt felelte, hogy nem jut eszébe semmi ilyen. Hiába a hangzatos, már-már Obamára emlékeztető kampányszlogenek, csupán üres szavaknak tűntek. Ezt pedig a republikánusok – leginkább J.D. Vance alelnökjelölt – kíméletlenül kihasználták és folyamatosan arra emlékeztették az amerikaiakat, hogy ha változást akar Kamala Harris, akkor az elmúlt négy évben miért nem tett semmit? Azzal pedig, hogy szintén nem magyarázta meg, miért fordult el korábbi progresszív álláspontjától a bűnözés, a bevándorlás, az egészségügy és az éghajlatváltozás kérdésében, szintén megnyitotta az ajtót a Trump-kampány előtt. Harris (és stábja) azon döntése, hogy kampánya első felében kerülte az interjúkat, azt a benyomást keltette, hogy csak a leírt szöveget követi és nincsen saját mondandója, véleménye. Ezt erősítette az is, amikor egy kampányeseményen elromlott a telepromtere és kínosan csak és kizárólag ugyanazt a mondatot ismételte.

Ami pedig a mélyebb okokat illeti, az egyértelműen kijelenthető, hogy

A munkásosztály képviselete, a gazdasági populizmus, a táborokon átívelően népszerű jóléti ígéretek egyértelműen háttérbe szorultak. Számos liberális gondolkodó, aki évek óta kongatja a vészharangot emiatt, most igazolni látja elméletét. Sam Harris idegtudós-filozófus szerint ugyan az infláció, a bevándorlás, a Trump elleni merénylet és Elon Musk támogatása mind fontos szerepet játszottak az eredményben, a fő tényező a kultúrharc volt. Sőt, odáig ment, hogy a Demokrata Párt lényegében önmagát pusztította el azzal, hogy behódolt az identitáspolitikának. Niall Ferguson brit–amerikai történész szerint „Ez a választás az ellenfél jogi ellehetetlenítésére irányuló kísérletek, a kritikai fajelmélet, a woke egyetemi kampuszok, a biológiai férfiak női sportokban való részvétele, a tinédzserek nemi átalakító műtétjei, a Borostyán Ligás [Ivy League] elitegyetemei, a hagyományos média és Hollywood veresége.”

Kérdés azonban, hogy mi lesz a Demokrata Párttal: egyesek úgy vélik, továbbra is van jövője az identitáspolitikának, nem véletlen, hogy már a választás éjszakáján megjelentek azok a hangok, amelyek a fehér nőket, az intézményes rasszizmust és szexizmust, George Clooney-t vagy Joe Bident okolták a vereségért. Ez az elit most elárulva érzi magát. Pedig – Isten a tanújuk – mindent megtettek a siker érdekében: soha nem látott pénzeket mozgattak meg a kampány alatt, a teljes demokrata gépezetet egyik pillanatról a másikra állították át, Donald Trumpot pedig szó szerint minden eszközzel megpróbálták ellehetetleníteni és 2016 óta építették azt a véleményklímát, amelyben nemcsak, hogy menő volt, de egyenesen a klubhoz való tartozást jelentette, ha gyűlöli valaki Trumpot. És ezzel megint visszatértünk az identitáspolitikához: az elnökválasztást ugyanis nem lehet megnyerni a fehér szavazók nélkül, a demokraták számára viszont a fehérek csoportszinten bűnösök. A fehér demokratáknak ezért tehát ki kell nyilvánítaniuk gyűlöletüket nemcsak Trump, de a szavazóik iránt is. Bizonyítaniuk kell a gyűlöletüket otthon, a partikon, a nyilvános összejöveteleken, a médiában és az egyetemeiken. Egy szó, egy pillantás, egy megvető gúnyos mondat – ezekre szükség van, ha a fehér, identitáspolitikától elragadtatott demokraták összegyűlnek. Ha nem teljesítik ezt a követelményt, akkor bajba kerülnek, és egyik pillanatról a másikra a bűnösök között találják magukat. Tehát az ő értelmezésük szerint, ha fehér vagy, akkor alapból rasszista vagy, kivéve ha nem teszel fogadalmat Trump ellen. Mindebből az fakad, hogy a fehér liberálisok többre becsülik a más fajúakat a sajátjuknál. Ez az öngyűlölő attitűd ugyan nem ismeretlen a szakirodalomból (öngyűlölő zsidók vagy némeket), olyanról azonban még nem feltétlenül hallhattunk, hogy egy magát győztesnek, sőt a világ urának tartó közösség politikai vezető rétege többségi állásponttá tenné, hogy alábbvalónak tekinti magát más fajúaknál. Ez a folyamat nem mellékesen együtt jár a zsidókkal kapcsolatos negatív beidegződések felerősödésével és azzal, hogy az izraeli-palesztin konfliktusban ez az elit egyértelműen a palesztinok oldalára állt. James Carville, a párt legendás kampánystratégája meglátása szerint a demokraták nem tudták lemosni magukról az „angol nyelv három legidiótább szavának bűzét”, vagyis a defund the police-t.

MI KÖVETKEZIK?

„Az élet nem habostorta.”
Virág elvtárs

Ha a demokraták 2028-ban szeretnék megnyerni a választást, fel kell térképezniük a vereségük okait, ez alapján pedig új irányt, illetve új stratégiát kell szabni maguknak. Nem ellenállóként, hanem valódi ellenzékként kell viselkedniük és újra összhangba kell kerülniük a választókkal. A saját, maguk által felépített univerzumból kilépve ismét meg kell hallgatniuk az embereket. Jó hír a demokraták számára, hogy voltak már ilyen helyzetben és akkor fel tudtak állni – nem is akárhogy! Negyven évvel ezelőtt néhány centrista renegát megmentette a pártot attól, hogy a feledés homályába vesszen Ronald Reagan kiütéses győzelmét követően. Az akkori megmentőjük: Bill Clinton volt. Elfordult Carter politikájától, a gazdasági növekedésre, a személyes felelősségvállalásra és a „színvak” faji politikára helyezte a hangsúlyt. Ami nehéz lesz most a demokraták számára, hogy megtalálják koruk Bill Clintonját.

A hagyományos sajtónak és a közvélemény-kutatásoknak is le kell vonniuk a megfelelő következtetéseket. A hagyományos sajtó évtizedek óta lejtmenetben van, az amerikaiak 69 százaléka egyáltalán nem bízik már az újságírókban és a sajtóban. Trump győzelme egyet jelent azzal, hogy a mainstream média már nem számít, hiszen 2016 óta építenek egy képet Donald Trumpról, amivel aztán semmit sem értek el. Az emberek annak tudatában szavaztak a republikánus elnökjelöltre, hogy ezeknek az információknak a birtokában voltak. Vagyis: máshonnan szerezték be az információjukat. A számokból is kitűnik: a választás éjszakáján a Fox News és az MSNBC 30 százalékkal kevesebb nézőt regisztrált, mint négy évvel korábban, míg a CNN 50 (!) százalékos visszaesést mutatott. Ehhez képest felértékelődött nemcsak a közösségi média, hanem a podcastok szerepe is. Nem véletlen, hogy – egyébként mindkét jelölt – tudatosan nyilatkozott ezeken a felületeken. Elég, ha csak Joe Rogan műsorára gondolunk, ami csak a YouTube-on 52 milliós megtekintést generált. Ezek az interjúk aztán tovább tudnak élni a közösségi médiában: rövid, a felülettel kompatibilis hosszúságú videók üzenet szinten tudnak megszólítani további választókat. Azzal pedig, hogy Elon Musk, a Tesla, az X és a SpaceX tulajdonosa beállt Donald Trump mellé, nemcsak felületet adott a volt elnöknek (ahonnan a 2020-as választást követően kitiltották), de nyílt lapokkal játszva, anyagilag is támogatta is őt. Emellett Musk belépésével egy techno-libertárius elitet is sikerült megszólítani, ami egy viszonylag szűk szegmens, ellenben annál nagyobb pénzzel és hatalmi befolyással bíró csoporttal szélesült a Trump-kampány. Pedig Musk is megtehette volna azt, amit Jeff Bezos, az Amazon alapítója, aki arra utasította az általa tulajdonolt Washington Post-ot, hogy ne álljanak ki szerkesztőségi cikkben egyik jelölt mellett sem.

Az amerikaiak a 2024-es választáson tehát egyértelműen a változás mellett tették le a voksukat és nemet mondtak az identitáspolitikára. Az amúgy is népszerűtlenségi rekordokat döntögető hagyományos média helyét és szerepét átvette a közösségi média és a podcast-műsorok, míg a demokrata elit a választási eredményekből azt a téves következtetést vonta le, hogy az amerikaiak elárulták őket. Ezzel szemben a republikánusok tanultak a 2020-as választási vereségből és egy olyan kíméletlen kampánygépezetet építettek fel, amelynek köszönhetően minden mutatón javítani tudtak. Donald Trump győzelme pedig újabb lökést adhat azoknak a patrióta politikusoknak, akik továbbra is az erős nemzetállamokban látják a jövőt.

Nyitóképünkön Donald Trump megválasztott amerikai elnök látható (Forrás: ABC News)