Tüneményes, Erdélyből elszármazott, az Egyesült Államokban élő barátnőmnek mostanság, ha itthon van, az egyik legfontosabb kérdése hozzám: na, megyünk a Margitszigetre, a Sportuszodába? Papucsát, fürdőruháját egy perc alatt bedobja a táskájába, felül a villamosra és már ott is van a szigeti bejárónál, ahol találkozni szoktunk. Alig várja, hogy bele vethesse magát a medencébe. Fáradhatatlanul rója a hosszakat és nem tud betelni a csodával – így mondja – hogy mindez itt van, Budapest szívében. – Én olyan boldog vagyok, ugye, te is? – néz rám minden ilyen alkalommal. Kitörő, őszinte öröme mindig meglep, hisz a fanyalgóktól leginkább azt szoktam hallani, hogy nálunk semmi se jó. – Persze. – válaszolom és visszamosolygok rá. Otthon felfedezem, hogy a bőrömnek „sportuszis” illata van. Semmi klór, vegyszer, legalábbis nem érezni ilyesmit. Zizi amúgy hivatásánál és személyes érdeklődésénél fogva bejárta már „a hét tengerek birodalmát.” Ráadásul az év jelentős részét férjével Hawaii szigetén tölti. Ott minden reggel a kedvenc öble felé veszi az irányt, ahol kicsit távolabbra tőle olykor delfinek ficánkolnak. És mégis, ami itt van, az itt van, az öreg földrészen, egy pöttynyi helyen, Budapesten. Néha belém bújik a kisördög és dicsekedni kezdek. Sorolom, hogy csupán a Duna budai oldalán még hány lehetőséget próbálhatna ki, a Csillaghegyi strandtól le a Római, a Lukács, a Rudas, a Gellért fürdőkig. De egyelőre a margitszigeti érdekességekről mesélek neki...
Például, hogy az írásos anyagok már 1700-ban említették a sziget északi részén fakadó hévizeket, 1861-ben Széchenyi István fia, Ödön is vizsgálódott e témában. Majd később, József nádor fia, József Károly főherceg indított el ezzel kapcsolatban egy nagyszabású vállalkozást. 1866-ban történt, hogy megbízta Zsigmondy Vilmos neves bányamérnököt a források feltárásával. (Mellesleg ez a férfiú volt Jókai Mór regényében, a Fekete Gyémántokban a főhős, Berend Iván példaképe.) Tessék, itt az irodalom… Aztán áttérhetünk az egzakt tudományokra. Például arra, hogy az itt található források ásványi anyagainak elemzését a híres vegyész, Than Károly végezte, az eredmény az európai balneológusok elismerését is kivívta. Megemlítem, hogy 1868-ban vagyunk, épp a kiegyezés után, a nekibuzdulás, a pezsgés, a főváros lendületes fejlődésének kezdetén. Csoda-e, hogy József Károly főherceg nem kevesebbet tűzött ki célul a csodálatos zöld környezetre és a föld mélyéből fakadó áldásra alapozva, mint egy világfürdő létrehozását? A tervezéssel, amely az egész sziget rendezésére kiterjed, az építész zsenit, Ybl Miklóst bízta meg. Koncepciója szerint a sziget északi csúcsát a fürdő uralja majd, a pesti és a budai oldalakat a pedig két-két szálloda.
Egy 1873-ból származó útikönyv (Hevesi Lajos: Budapest és környéke)már beszámolt a Margit fürdő első nevesebb vendégeiről, a korabeli újságok pedig lelkesedve írtak a pazar, neoreneszánsz épületről. Az aranyozott kupoláról, a beépített nemes anyagokról, a márvány oszlopokról, a mozaik padozatról, a csiszolt tükrökről, amelyek a fürdő két szárnyát díszítették. És a szolgáltatások! Volt itt kérem villamos fényfürdő, meg szénsavas és homok fürdő, valamint forró lég- és napfürdőzési lehetőség. A víz hőfokának szabályozása és cirkulációja, a gázvilágítás, majd a későbbi években a villany, a posta, a távírda, a telefon technikailag kifogástalanul működött. És nem maradhatott el a könyvtár és a biliárdszoba, meg a zenei élet sem. Néha komolyzenei koncerttel, máskor dalárdával. Mindezek a programok a csendet és nyugalmat megkívánó vízi terápiák időbeosztásához igazodva zajlottak.
A Margit fürdő 1909-ben
Az akkori fürdőetikett megkívánta a stílusos társasági életet, a hölgyeknek, uraknak illett választékosan viselkedni és öltözködni. „Európai eldorádónak” is nevezték e gyógyhelyet. Előbb a magasabb úri körökből tódultak ide, majd érkeztek a jobb módú polgárok is. A szerényebb anyagiakkal rendelkező irodalmi és színházi élet nagyjainak sikk volt itt mutatkozni. Megjegyzendő, hogy a „tódulás” eleinte nem volt egyszerű, gőzhajók szállították ide a közönséget, a partot érve pedig lóvasút vitte őket céljukhoz. Ez 1900-ban változott meg, amikor a Margit hidat a szigettel összekötő lejárat megépült. Az első világháború e létesítménynek és a fürdőéletnek sem tett jót, de ekkor még stabilan állt. Még a harmincas évek vége felé is fedeztek fel környékén újabb gyógyforrásokat, virult a szanatóriumi gyógyászati tevékenység, s továbbra is sikk volt ide járni. De miután 1944-45-ben Budapest hadszíntérré vált, a Margit fürdő épületét is bombatámadások érték. Tessék, itt ólálkodik a XX. század történelme, s vele mindaz az építészeti, kulturális veszteség, ami máig kísér minket. Emlékszem, hajdani gyerekkori, margitszigeti sétáinkon még láttam ennek az épületnek a falait, ma pedig óhatatlanul eszembe jut, ezt az építészeti, kortörténeti remeket talán helyre is lehetett volna hozni, ha más a gazdasági irány és a korszellem. Végső megsemmisítését 1958-ban rendelték el a fővárosi hatóságok. Így ma már csak építészettel kapcsolatos anyagokban, Klösz György fotográfiái és a képes levelezőlapok által alkothatunk képet mindarról az értékről és évtizedekről, amelyeket megjelenített.
Az 1979-ben átadott, mai Thermal Hotel Margitsziget építészetileg nyilván praktikus, de akárhol lehetne, szerencsére a gyógyvizek ugyanúgy buzognak, mint Ybl Miklós idejében. Még mindig a szigeten bóklászva, nem hagyhatjuk ki a Palatinus strandot, egy másfajta fürdőkultúra helyszínét és múltját. Története a Tanácsköztársaság évében, 1919-ben kezdődött, amikor szociális vívmányként eltörölték a sziget bejáratánál fizetendő belépődíjat és sokan, nagyon sokan szerettek volna fürdőzni. A kezdetben ez azt jelentette, hogy egy elkerített részen az akkor még tiszta vízű Dunában lehetett lubickolni. Az első három medencét 1921-ben építették meg, fokozatosan alakították, parkosították a területet. Az igazi bővítésre, korszerűsítésre a harmincas években került sor. A központi épület Bauhaus stílusban épült, és ahogyan régen a Margit fürdőbe, a jobb körökből ide is sikk volt járni. 1937-ben adták át nevezetességét, a filmekben, híradókban is örömforrásként mutatott hullámmedencét. Muris visszanézni, hogy a produkció kezdetét jelző harangkongatásra, mint vezényszóra pattannak fel a gyerekek és a felnőttek s rohannak a víz felé, amelyben szinte megrészegülten ugrándoznak és sikoltoznak. A „Palának” nagyobb szerencséje volt a második világháború alatt, csak kisebb károsodásokat szenvedett, így viszonylag hamar megnyitották. Igazi tömeghellyé, akárcsak a pesti Dagály strand, amelyet a köznyelv néplavórnak becézett, a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben vált. Furcsa módon a „Palán” nem érvényesült annyira a szocialista prüdéria, a női napozón a fiatal lányoknál még a melltartó nélküli napozás felett is szemet hunyt a személyzet. Amúgy a strandi viselet férfiaknál ekkoriban a fecskenadrág, a nőknél az egybeszabott fürdőruha volt. Kétrészes, csinos fürdőruhát nehezen lehetett kapni, valóságos vadászat folyt értük. Az ismerkedési kunsztok közé tartozott, hogy a fiúk a lányoktól napolajat kunyeráltak, ebből rendszerint kétféle volt, babaolaj vagy a barnítónak mondott bergamottolaj. Sokáig büfék sem voltak, a szendvicset pedig zsíroskenyérnek nevezték akkoriban. Kislányként is finnyás voltam, emlékszem, alig tudtam leplezni undoromat, amikor mellettem a leterített pokrócon egy népes család tagjai a piros lábosból kanalazni kezdték a pörköltet. Aztán a nadrágszíj kiengedésével eljött az avas zsírban sült hurkák, kolbászok, lángosok, sörök, rumos kólák és a büfépultra lógó nagy hasak ideje. Az utóbbiak ugyan tartják magukat, de ahogy látom, sok helyütt az étkezés helyszíneit igyekeznek elkülöníteni. Ami nemcsak higiéniai, de a kulturált viselkedés szempontjából is sokat számít. Időközben a hangosbemondókat a diszkózene váltotta fel, a kulcsos, kabinos néniket, bácsikat az öltözőszekrényeket záró-nyitó Proxy órák. A gyógy-, pancsoló és úszómedencék mellett szaunák, gőzkabinok és masszázsfajták közül választhatunk. Utóbbiaknak szintén megvan a viselkedési kultúrája, van, aki tudja, van, aki tanulja, s vannak akik sajnos, sosem lesznek rá képesek.
A Palatinus a nyolcvanas években rendőri felügyelettel
Egy mondás szerint, ha Magyarországon, de főleg az Alföldön leszúrsz egy botot a földbe, biztos, hogy gyógyforrásra lelsz. Ha ezt túlzásnak vesszük is, tény, hogy Európa fővárosai közül Budapest az egyetlen, ahol száznál több termálforrás és ezekre épült kút található.
Eszembe jut a késő kádári évek utáni második nyugat-németországi látogatásom. Wiesbadenben a „boldog békeidőket”, no meg a jómódot, nyugalmat idéző épületekből áradó biztonság. És ahogy óhatatlanul felidézték bennem a Lukács fürdő melletti Irgalmas Kórház viharvert, málló vakolatú homlokzatát, vagy a Széchenyi fürdő kopottságában is lenyűgöző belső tereit. Más, fővárosi, hasonló helyszínek is eszembe jutottak, elhanyagoltságukban, mellőzöttségükben hajdani szépségüket hordozók.
Pályakezdők voltunk férjemmel a hetvenes években, amikor ő az egyik írása kapcsán lelkendezve hozta haza egy fiatal építész csoport – most úgy mondjuk – projektjét. Arról szólt, hogyan lehetne a budai Lukács fürdő és Császár uszoda, belső (Frankel Leó utcai) és az épületek Dunára néző részén összefüggő, harmonikus egységet komponálni. Minden megvolt hozzá a Rózsadomb aljában, a Frankel Leó utcából megközelíthető barlangrendszer, amelynek hévizeit a Szent Lukács gyógyfürdő hasznosítja, s ahol ma a hajdani Lukács népgőzfürdő műemlékileg védett kupolája árválkodik. Visszaidézvén ezt a hetvenes években született tervet, lelkesen lapozgattuk akkor, elképzeltük, milyen szép is lenne, ha mindez a mi fiatalságunkban megvalósulna. De a szívünk mélyén tudtuk, ez csak álom, mint annyi más akkoriban. Nem tudnám megmagyarázni, miért őrizgettem sokáig e dokumentumot, bár egy selejtezés után azért más papírokkal együtt egy kis bőröndbe tettem s felvittem a padlásra. Aztán eltűnt, úgy ahogy volt. De, hogy mennyire jó gondolat volt és mennyien tudják, hogy eme kincseinkkel méltón kellene bánni, mutatja, hogy a kétezres években ismét születtek tervek, miként lehetne a Malom-tó szomszédságában lévő területre gyógyszállót építeni, a Frankel Leó utcát sétálóutcává varázsolni, ahol nosztalgia villamos járna…
Vízmániás vagyok; Óbudán, a Duna közelségében születtem, ott is cseperedtem és ma is a vízparttól néhány lépésnyire élek. Ahogyan e sorokat írom, irtó jó érzés, hogy a budai oldalon gyerekkoromtól kezdve emlék fűz a Csillaghegyi és a Római strandokhoz. A Császár uszodában tanultam meg úszni magamtól és hiúságból, mert irtóztam az úszómester drilljétől. Ismertem a Lukács meszelt falú, hidegvízű medencéit, jellegzetes illatú kabinjait. A napozó teraszán füleltem, hogy az ott tanyázó híres írók, színészek miről beszélgetnek. Vizslattuk, mikor lesz szabad egy napozóágy, ismerkedtünk, barátkoztunk. Zajlott a társasági élet. Szerettük ezt a megkopott környezetet a hangulatért, a szellemiségéért is. A Lukács uszi ma a külföldiek egyik kedvence. Van benne minden jó és modern dolog, ami csak kell nekünk. Ami viszont öröknek tűnik s hozzánk tartozik, az áldott víz, az udvaron a platánok hűse és a falakon a múltból ránk maradt, a gyógyulásért hálát adó falitáblák. Szóval a múlt, történelmünk egy darabkája.
Hogy is mondta barátnőm, Zizi a szigeten? „Ti nem is tudjátok, milyen gazdagok vagytok.” Ami engem illet, én tudom.