Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Ezért nem felejthet soha Kelet-Európa

Abban a pillanatban, amikor hírét vettem az Ukrajna elleni orosz inváziónak, nyomban a magyarországi nyilas és kommunista uralom sötét korszakát dokumentáló Terror Háza Múzeum belső udvarának képe villant fel előttem, s benne a lövegtornyával a látogató felé forduló T-54-es orosz tank. Ez a kép most nemcsak a múltat idézi bennem, hanem a jövőre is figyelmeztet. A Terror Háza Múzeum 2002. február 24-én nyílt meg és csaknem napra pontosan húsz évvel később Oroszország megtámadta Ukrajnát, ezzel is bizonyítva, hogy a hidegháború befejezése nem hozta el a történelem végét.

Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója az élő emlékezet megjelenítőjének tekinti a múzeumot. Mint nemrégiben kifejtette, a Terror Háza Múzeum arra emlékeztet bennünket, hogy „a múltat be kell vallani”, s hogy az igazságot nem lehet örökre eltagadni. A kelet-európai népek esetében – akiknek az életében a náciktól elszenvedett kínokat négy évtizednyi szovjet szolgaság követte – egyszerűen kötelesség megvallani a múltat. Schmidt Mária szavaival élve így lehet elérni azt, hogy „ezt soha többet ne tehessék meg velünk”. A többes szám itt az ikergonoszra, a totalitárius baloldalra és a totalitárius jobboldalra vonatkozik. Nehéz úgy végigmenni a kiállításon, hogy ne érezné a látogató a tragikus huszadik századi magyar történelem súlyát. Angol feleségemben a mai napig élénken él az ott látottak kiváltotta döbbenet emléke. Neki – ahogy annyi más nyugati látogatónak is – szinte felfoghatatlan, hogy „mindez megtörténhetett Európában”.

Az épület maga is a magyarok megélte totalitárius rémálom nyomait viseli magán. Egykor a Nyilaskeresztes Párt székháza volt, majd a sztálinista politikai rendőrség vette birtokba, amely ÁVO, majd ÁVH néven terrorizálta magyar társadalmat. Az ember legszívesebben elfelejtené ezt a sötét történetet, de ahogy Schmidt Mária emlékeztetett bennünket: „a felejtés nem opció”.

Ma a Terror Háza Múzeum az ország egyik legismertebb intézménye, és ebben nincs semmi meglepő. Azon sincs mit csodálkozni, hogy annyi vita kellős közepében találta magát. A közelmúltban Brüsszelben rendeztek vitát a történelmi emlékezetről és ott néhány német résztvevő azt fejtegette, hogy a budapesti múzeum jelképes erővel mutatja, mennyire nem képes Magyarország elengedni a múltat. Az Európai Unió intézményeinek sok munkatársa visszhangozza nagyjából ugyanezt: „Magyarországnak meg kell békélnie a múlttal”.

Akik azt magyarázzák a kelet-európaiaknak, hogy békéljenek meg a múltjukkal, úgy képzelik, hogy a jelent meg lehet tisztítani a „régi rossz napok” hagyatékától. Nem látják, hogy a múlt tovább él. A magyaroknak, akárcsak az egykor a szovjet tömbbe zárt sok más ország lakóinak, nem adatott meg a lehetőség, hogy számot vessenek a múltjukkal. Mint Schmidt Mária megjegyzi, a kommunista rendszer sok kedvezményezettje ma is jelen van az ország életében, s a szovjet zsarnokság támogatóit mindmáig nem számoltatták el. Nem kértek bocsánatot és még kevésbé mutattak lelkifurdalást.

A Terror Háza Múzeum ethosza úgy szól, hogy a felejtésre nemet kell mondani, s ez szögesen ellentmond annak, ahogy a nyugati kulturális elitek tekintenek a múltra. Ők ugyanis el akarják magukat határolni a múltjuktól. Az Európai Unió oligarchiája azzal intézi el a múltat, hogy „a történelem véget ért”, és meggyőzte magát arról, hogy nem kell viselnie a múlt terhét. Az Európai Unió nem képes elfogadni, hogy a Terror Háza Múzeum tudatosan festi fel a múlt politikai következményeit és feladatának tartja fenntartani a történelmi emlékezetet, hogy ezzel hozzásegítse a látogatót annak megfogalmazásához, mit is jelent ma magyarnak lenni. Nemcsak azt, hogy emlékezzünk a totalitárius rezsimek sokezer áldozatára, hanem azt is, hogy az ember átérezze, mennyire folytatója ő maga is Magyarország történelmi múltjának.

Mindez nehezen fér össze az Európai Unió kulturális politikájával. Az Európai Parlament szocialista képviselőcsoportja egyenesen azzal vádolta a magyar és lengyel politikusokat, hogy a múltat propagandacélokra használják. Szerintük „a múltnak ez a politikai felhasználásra magának az európai integráció eszményének mond ellent, mert az olyan békés együttműködésre épül, amelynek során nem használják politikai eszközül a múltat”. A szocialista képviselőcsoport szemlátomást olyan kellemetlen valaminek tekinti a múltat, amelyet félre kell söpörni.

Aki azonban ellenzi „a múlt politikai felhasználását”, nem számol a valósággal. A politika nem a semmiből keletkezik: mindig is valamilyen múlt áll mögötte. Az pedig, hogy ki-ki hogyan értelmezi a múlt és a jelen kapcsolatát, nagyban meghatározza azt is, hogy ki-ki milyen eszméket képvisel.

A Terror Háza Múzeum képviselte értékek ma talán még aktuálisabbak, mint 2002-ben voltak. Húsz évvel ezelőtt sokan gondolták, hogy Európa közepén nem törhet ki többé háború. Ma mindenki tudja, hogy ez nem így van. Semmilyen garanciánk nincs az ellen, hogy katonai összecsapással kelljen szembenéznünk. Ha egyszer a háború ott a láthatáron, csak a bolond állíthatja, hogy Európát soha többé nem lehet kettéosztani, s hogy népeinek szuverenitását nem fenyegeti többé semmi. Ezért érdemes megszívlelnünk a Terror Háza Múzeum üzenetét: ha nem veszünk tudomást a múltról, magunk fizethetjük meg az árát.