A sötét tajgában élnek az evenkek már időtlen idők óta. Egyszer a gonosz vének tudomására jutott, hogy az evenkek sok vadat ejtenek, s az elejtett vadak prémje sokat ér. Mindjárt követelőzni kezdtek:
– Hozzátok a zsákmányt – a cobolyt, a mókust, a rókát és a hiúzt a cári kincstárba! De tüstént!
A táborokban, a sátrakban, a legelőkön panaszkodtak az evenkek:
– Nyomorúság itt a mi életünk. Minek a cár? Miért rabolják el a zsákmányainkat? A kupecek becsapnak minket.
Végül az öregekhez fordultak tanácsért: miért ilyen nyomorúságos ez az élet?
Az öregek nem tudtak feleletet adni, csak csóválták ősz fejüket és hallgattak. Mentek a sámánhoz, de az sem tudott semmit.
Ettől az élettől bizony elment a kedvük az evenkeknek. Sírtak, de nem tudták, hová, kihez forduljanak panaszaikkal.
Ekkor az egyik öreg evenk, Kopkancsó, fogta magát, a naphoz fordult és így kérlelte:
– Segíts nekünk, evenkeknek. Elpusztulunk...
A nap semmit se tett, nem segített, csak gyengén sütött. Télen pedig elrejtőzött – s az evenkek barangolhattak a sötét tajgában.
Ekkor Kopkancsó elment a Baunt-tóhoz. Ott élt a bölcs, öreg Karpuskin. Fejet hajtott a bölcs előtt és így szólt:
– Segíts nekünk, evenkeknek. Elpusztulunk...
Karpuskin így válaszolt:
– Hallgass ide, Kopkancsó. Csodát láttam: két sas született. Úgy hasonlítanak egymásra, mint testvér a testvérre. Csőrük és szárnyuk acélos, tolluk pedig arany.
Kopkancsó hazáig futott és mindenkinek elújságolta a csodát.
– Milyen sasok ezek? Ki szülte őket acélos csőrrel és acélos szárnyakkal? – kérdezgették az evenkek.
Mindnyájan látni szerették volna a hatalmas sasokat. Vándoroltak a tajgában, jobbra-balra nézelődtek, fákra, sziklapartokra, égre – de a sasoknak se híre, se hamva.
Egy nap az ég hatalmasat mennydörög, a föld megremeg, a tajga felnyög. A nyírfák, a fenyők hajladoznak, remegnek. A nemes szarvasok és rénszarvasok menekülnek, minél távolabb igyekeznek, a süketfajdok, a császármadarak és a foglyok elrepülnek, elrejtőznek a sűrűben.
– Égszakadás! – kiáltják az evenkek.
Egyszer csak azt látják, hogy kivilágosodik az ég, s a sziklák csúcsán két hatalmas sas ül; csőrük és szárnyuk acél, tolluk pedig arany. Megijednek a gonoszok, ide-oda futkosnak félelmükben és az evenkeket rémisztgetik:
– Meneküljetek, rejtőzzetek el messze, a tajgában!
De az evenkek me, hallgatnak rájuk, állnak és örülnek. Ismét mennydörög. A sziklaszirt hetvenszer magasabbá, a sasok is hetvenszer nagyobbakká válnak. Aztán sárga tűz villan fel: a sasok helyén két ember áll, mosolyognak és így szólnak az evenkekhez:
– Látjátok a napot?
– Látjuk!
– A tietek!
A nap ragyogó fénnyel sugárzik a tajga felett, elárasztja melegével a legelőt, a folyókat, az egész tajgát.
– Látjátok a hegyszakadékokat?
– Látjuk!
– Azok is a tieitek!
Rengeteg vadat és madarat pillantottak meg az evenkek a szakadékokban és a völgyekben.
– Látjátok a tavakat?
– Látjuk!
– A tieitek!
Megnézték a tavakat, a vízben rengeteg ezüstös pikkelyű hal úszkál.
– Most éljetek jól, barátian, őrizzétek együtt a rénszarvasokat, építsetek iskolákat, kórházakat. Válasszátok ki a legkiválóbb embereket, hogy azok vezessék a tajgát. A tiétek most már a tajga, ti vagytok a gazdák!...
Néznek az evenkek, de a két ember már nincs sehol, csak két sas ül ott. Széttárják acélszárnyukat, felszállnak és eltűnnek a távoli kékségben.
Elszomorodnak az evenkek. Elmennek Kopkancsóhoz és faggatják:
– Kik voltak ezek a sasok?
– Lenin és Sztálin. Most messzire repültek, hogy mindenhonnan elkergessék a gonoszokat. Mindenütt új életet teremtenek.
Régen volt ez, de mindenki emlékszik rá. Ilyet nem felejt el senki! S azóta jól élnek az evenkek, boldogan pásztorkodnak a tajgában, örvendenek és vidám dalokat énekelnek Leninről és Sztálinról.
Kapcsolódó írások:
Népmesék Leninről és Sztálinról
A legdrágább
Sztálin északra megy
Baranyi Márton