„A vesztesek olyan győzelmet arattak, amelyet a történelem soha el nem halványíthat.

Nem a politika a végső valóság, ez események más ítélőszék elé kerülnek.”

Raymond Aron: Egy antitotalitárius forradalom (1957)

A kádári megtorlás ítélkezési gyakorlatában résztvevő és még élő öt személy mind védekezhet azzal, amivel a náci tömeggyilkosok, tudniillik hogy „parancsra cselekedtek”, és egy kivétellel mindegyikük elmondhatja magáról, hogy csak elsőfokon vett részt az akkori „igazságszolgáltatás” működésében. Mégis, ha összesítjük 1957 és 1959 közötti tevékenységüket, azt találjuk, hogy a hadbíró által kiszabott és a négy ügyész által indítványozott 32 halálos ítélet közül – ha változó személyi összetételben is, de – 22-t emeltek jogerőre és hajtottak végre, és ezen felül még további három kivégzéshez van közük. Ami azt jelenti, hogy nevük az összes, bírósági ítélet nyomán kivégzett hős tizedével kapcsolatban merülhet fel. Ők öten összesen 25 forradalmár haláláért felelősek.

(Az itt felsoroltakon kívül a megtorlásban részt vevő és még élő személyek közé lehet sorolni az 1928-ban Budapesten született Kelemen Gézánét [szül. Ernst Ágnes] is. Ő az 1950-es évek elejének minisztériumi és háttérintézményi munkáját 1955–56-ban cserélte igazságügyi karrierre, bár diplomája 1951-es megszerzése után csak hat évvel kapta meg doktori oklevelét. Előbb a Fővárosi Bíróság ítélkezője lett, majd 1957 derekától ugyanott tanácselnök. Tisztsége átvétele után azonnal bekapcsolódott a megtorlásba. 1957. november 4-én távollétében ítélte halálra Fehér Istvánt és Tóth Miklóst, amit másodfokon is megerősítettek, 1958 júniusában. Szintén ebben az eljárásban, másnap, két embert ítélt börtönbüntetésre, amelyen azonban másodfokon szigorítottak: Mecsér József bíró ekkor Takács Kálmán és Bokor János esztergályosokat halálra ítélte, amelyet 1958. október 6-án végre is hajtottak. Mindkettőjüket azzal vádolták, hogy részük volt a Hadtörténeti Intézet igazgatójának 1956. októberi halálában. 1957–58-ban elsőfokon több, a józsefvárosi forradalmárok ellen indított perben is ítélkezett, halálos ítélet ezekben nem született. A megtorlás után a Fővárosi Bíróság elnöke úgy minősítette munkáját, mint aki „több nehezebb ellenforradalmi ügyet is tárgyalt”, amellyel bizonyára elégedettek voltak, hiszen 1960-ban megkapta az Igazságügy Kiváló Dolgozója kitüntetést. 1970-ben a Népköztársaság Elnöki Tanácsa legfelsőbb bírósági bírónak választotta [innentől kezdve inkább a dr. Kelemen Ágnes nevet használta]. A Legfelsőbb Bíróságon 1985 első napjától kezdve már főtanácsos bíró volt – csak 1992 júniusában küldték nyugdíjba. Ebben az évben hunyt el férje, dr. Kelemen Géza, aki a Legfelsőbb Bíróságnál volt tanácselnök és hozzá hasonlóan főtanácsos. A Budapesten élő, 90. életéve felé járó Kelemen Gézáné két embert ítélt halálra, amelyet nem hajthattak végre, de másik két hős kivégzéséért felelősség terheli.)

Amint a megtorlásban történt részvételben, úgy a későbbi karrierutakban és a lelkiismerettel való elszámolásban is különböző stratégiákat látunk érvényesülni a vizsgált öt személy esetében. Van, aki karhatalmistából, más rendőrből lett ügyész, a frissdiplomás vagy bizonytalan végzettségű közvádlók mellett vezető ügyészt, sőt a megtorlás idejére már tapasztalattal rendelkező hadbírót is találunk köztük, aki aztán végigjárta a katonai törvényszékek hierarchiáját egészen a csúcsig, de nagyvállalati és sportvonalon elhelyezett egykori ügyész is akad, méghozzá akár (párt)államilag kijelölt pozíció élén.

A rögtönítélő szakaszban tevékenykedő hadbíró, a „mezei” és a két vezető közvádló, valamint a katonai ügyész között van, aki semmit sem bánt meg, van, aki elzárkózik, de él még olyan is, aki részlegesen elszámolt múltjával. A diktatúra alaptermészetére való elcsépelt hivatkozás az öregséggel járó betegeskedés, az emberöltőnyi távolság – amely igen szomorú módon az ügyek súlyát a közvélemény szemében csökkenteni látszó feledést okoz – azonban nem menthet fel senkit a forradalom leverésében és a rákövetkező megtorlásban való részvételéért. Amelyet egyébként – az eközben elkövetett túlkapások, emberi gyarlóságok ellenére is – rendre előléptetés, áthelyezés, kitüntetésekkel szegélyezett karrierlehetőség és kiemelt nyugdíj követett.

A Biszku-ügy tanulságai óvatosságra és zavaró nyugalomra intenek bennünket, miután feltesszük a kérdést, hogy mi következik ezek után?

Biszku Béla, 1957 és 1961 közötti belügyminiszter, majd miniszterelnök-helyettes „felfedezése” és a róla készült film (Bűn és büntetlenség. 2010. rendezte: Skrabski Fruzsina–Novák Tamás) bemutatása és a perében született jogerős másodfokú ítélet lehetősége között öt év telt el. Már maga az eljárás is nehezen kezdődött el. 2010-ben az emberiesség elleni bűncselekmény tárgyában megfogalmazott beadványt a Fővárosi Főügyészség elutasította, 2011-ben pedig úgy találta a bíróság, hogy a megtorlásokat relativizáló mondatai a szabad véleménynyilvánításon belül maradnak. Végül 2012-ben a Nyugati téri és salgótarjáni sortűz elrendelése kapcsán merült fel a budapesti főügyészség gyanúja vele szemben (amely egyébként 1994 óta hivatali kötelessége lett volna). A háborús bűntett és más bűncselekmény elkövetéséről szóló vád 2013 októberére állt össze. A 2014 májusában kihirdetett elsőfokú ítélet öt és fél éves szabadságvesztést irányzott elő, felbujtóként elkövetett háborús bűntett, illetve a kommunista rendszer bűneinek nyilvános tagadása miatt. 2015-ben az ügy az ítélet hatályon kívül helyezésével és a megismételt elsőfokú eljárással folytatódott, majd három esztendőre felfüggesztett, kétévnyi börtönbüntetéssel zárult. Mielőtt a másodfokú tárgyalás elkezdődhetett volna, a vádlott 94 éves korában elhunyt. A fél évtizedig húzódó bonyolult eljárásban a többezer oldalas perirat ellenére a végére már az sem volt biztos (!), hogy a Nyugati téren 1956. december 6-án egyáltalán sortűz dördült, így Biszku Béla egyre kevésbé a kegyetlen megtorlás mögött álló keményvonalasok, mint inkább a magyar igazságszolgáltatás csődjének jelképévé vált. Miután meghalt, mindenki azt gondolhatta, hogy ezzel végleg elvégeztetett. (Újabb fejlemény, hogy a per sikertelenségét a fővárosi főügyész a bíróság hibájának tartja.)

Biszku Béla KB-titkár Szekszárdon, 1968

A nemzetiszocialista és kommunista büntettek kettős mércéjéről szóló elképzelésnek nehéz nem hitelt adni, hiszen utóbbinak nem volt Nürnbergje, legfeljebb a távoli és kevéssé ismert – ráadásul szintén meglehetősen elhúzódó – kambodzsai felelősségre vonási procedúrára gondolhatunk, amely a Vörös Khmerek mészárosai (pontosabban börtönőrei) ellen folyik. A bűnös és áldozat közötti világos határvonal kijelölését nem könnyítik meg az eljárásokról szóló tudósítások sem. A dolog természetéből fakadóan idős emberek „bíróság elé hurcolása” ugyanis médiaeseménnyé válik, így az áldozatok emlékezetével nem törődő hamis együttérzés felkeltésére legalább akkora az esély, mint a legyintést kiváltó vágóképek felelőtlen adásba kerülésére. De az elkövető nem változik, és amennyiben bűntette nem évül el, mindegy, hogy huszonéves korában vagy a nyolcvanas éveiben kerül-e értük bíróság elé. A bűnnel mindenkor el kell számolni, akár ebben az életben is.

A természetes erkölcsi érzék eljogiasítása, az eljárások indokolatlan megbonyolítása és agyondokumentálása, valamint a bírósági fokok rugalmassága egy végeérhetetlen folyamatot alakít ki, amely megakadályozza az ügyek lezárását, így pedig sem a társadalom igazságvágya nem elégül ki, sem a jogilag indokolt felelősségre vonás nem valósul meg, hiszen jó esély van arra, hogy a vádlottak az ítélet (legalábbis a polgári peres) előtt elhunynak. A bosszúállás úgyszólván természetes emberi érzelme és az ezt társadalmilag elfogadható csatornába terelő állami intézmények közötti nagy távolságot tovább növeli az utóbbi struktúrák időnkénti működésképtelensége, amely a kommunizmus bűntetteivel kapcsolatos igazságszolgáltatás során feltűnően gyakran fordul elő. Mintha a demokrácia még ahhoz is gyenge lenne, hogy a diktatúrák bűneivel elszámoljon. Miután azonban a szekuláris polgári társadalom igazságszolgáltatási fórumai átverhetők és megkerülhetők, az ott folyó eljárások homokba futtathatók, lehet, hogy jobb híján olyan jogi fórumba kellene helyeznünk a bizalmunkat, amely megfellebbezhetetlen és abszolút igazságos ítéletet hoz?

Ha az igazságtalan, erőszakos halált halt áldozatok után évtizedekkel a tettesek is – immár békésen – meghalnak, vajon a lezártság megnyugvását vagy az elszalasztott lehetőségek gyötrelmét érezzük-e inkább? Bárhogy is legyen, a diktatúra bűntetteinek kitervelői, felbujtói, megszervezői és végrehajtói után a joghalálért felelősséget viselők is minden emberi számítás szerint tíz év múlva nem lesznek köztünk. A kérdés aktuális része ezzel megoldódik és a demokrácia igazságszolgáltatása megússza botrányos mulasztásait. Mi pedig itt maradunk a lelkiismeretünkkel, meg Bárány János, Mansfeld Péter, Mányi Erzsébet és Tutsch József tekintetével. A megtorlók megtorlása nem csak jogi, hanem erkölcsi kötelesség is.

Felhasznált irodalom a cikksorozatban idézett nyomtatott és linkként elérhetővé tett forrásokon kívül:

Gosztonyi Péter: A magyar Golgota. A politikai megtorlások vázlatos története Magyarországon 1849-től 1963-ig. Bp. 1993.

Granville Johanna: Megtorlás Budapesten In.: Történelmi Szemle, 1997/2.

Jobbágyi Gábor: 1956 és a megtorlás fekete könyve. Bp. 1996.

Jobbágyi Gábor: „Ez itt a vértanúk vére” – Az 1956 utáni megtorlási eljárások. Bp. 1998.

Kahler Frigyes: Joghalál Magyarországon, 1945–1989. Bp. 1993.

Kahler Frigyes: Újabb adalékok a megtorlás történetéhez In.: Korrajz 2003. A XX. Század Intézet évkönyve. 2004.

Kahler Frigyes–M. Kiss Sándor: „Mától kezdve lövünk” – Tíz év után a sortüzekről. Bp. 2003.

Mikó Zsuzsanna: A terror hétköznapjai – A kádári megtorlás, 1956–1963. Bp. 2016.

Papp István: A Politikai Nyomozó Főosztály Vizsgálati Osztályának szervezettörténete (1956–1963) In.: Betekintő, 2010/1.

Schmidt Mária: Az Eichmann-per tanulságai In.: Uő: Egyazon mércével. A visszaperelt történelem. Bp. 2003.

Schmidt Mária: Elmaradt igazságtétel, mérgezett közélet In.: Uő: Egyazon mércével. A visszaperelt történelem. Bp. 2003.

Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalmat követő megtorlás dimenzió In.: Megtorlások évszázada: politikai terror és erőszak a huszadik századi Magyarországon. Salgótarján, 2008.

Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalmat követő politikai megtorlás áldozatainak névsora In.:Beszélő, 1994/24.

Szakolczai Attila: Megtorlás és restauráció (1956–1963) In.: A magyar forradalom eszméi. Eltiprásuk és győzelmük (1956–1999) Bp. 2001.

Zinner Tibor: A kádári megtorlás rendszere. Bp. 2001.

A cikksorozat témájával kapcsolatos interjú itt érhető el; első, bevezető része pedig itt.

A cikksorozatban öt portré olvasható: Grátz Endre, Jacsó János, Lázár Ernő, Mátsik György és Sajti Imre.

(Képek forrása: itt és Terror Háza Múzeum)