Bernard-Henri Lévy szerint a demokráciákat nem az igazság mozgatja. (Democracies are not run by truth. observer.com 2005.01.15.) De mi van akkor, ha a liberális fősodort sem? Akkor vajon mi motiválja őket? Mi a céljuk a hatalommal? Ez a kérdés fogalmazódott meg bennem Athénból hazatérőben, ahol részt vettem azon a konferencián, amit az Athéni Demokrácia Fórum és a New York Times szervezett október 9-11. között.
2019 Budapest, nyári délelőtt. A belvárosban, a Petőfi Sándor utca sarkán lévő fodrászüzletben várakozom. A ragyogóan tiszta portál üvegén kitekintve elszórakoztat a jövő-menő emberek és a turisták tarkasága. Ám amit most látok, több mint meglepő.
Ki szeretné egy politikai küzdelem vesztes oldalán találni magát? Egészen a legutóbbi időkig egy-egy politikai vereség után az emberek csalódottnak, bosszúsnak, tehetetlennek vagy dühösnek érezték magukat. Most azt hallják, hogy az ilyesmibe a szó szoros értelmében bele szokás betegedni.
John F. Kennedy elnökségére sok amerikai máig úgy tekint, mint egy korszakra, ami képes volt inspirálni, felrázni Amerikát és új irányokat mutatni. Abban mindenki egyetért, hogy az elnök korai halála megakadályozta, hogy személye elhasználódjon a politikában, így a körülötte kialakult kultuszt csak tovább erősítette a Dallasban bekövetkezett merénylet, királyoknak kijáró temetése és feleségének fáradhatatlan munkája a legenda építésében, amelynek valójában semmi és senki sem tudott ártani több mint fél évszázad távlatából sem.
Meghökkenten olvasom, hogy egy Freddy McConnell nevű transznemű férfi, aki megtartotta belső nemi szerveit, nem tudta elérni a bíróságon, hogy gyermekének apja lehessen. McConnell nőnek született, és mint ősi idők óta általában a nők, ő is gyermeket tudott világra hozni, mivelhogy nem távolította el méhét és petefészkeit. A bíróság az ítélet indoklásában kimondta: az anyaság a terhességben és a gyermek világra hozásában nyeri el értelmét, és aki ezeket a feltételeket teljesíti, azt a születési bizonyítványban anyának kell bejegyezni.
Sztálin az ország első temetkezési vállalkozója. Szívósan gyűlöl és kitartóan bosszúálló. Könyörtelen ragadozó és rettenetes agyafúrt, de nem okos. Kielégíthetetlen a hatalomszomja. Hruscsov a vérszomjas, a kíméletes, a hízelgő, a nyugatos, az utazó, az imperialista, az igazmondó, a goromba, a szónok, az udvarképes, a békeharcos. Kádár az érthetetlen talány. Megszállott? Pár hónap alatt átgázolt barátain, fogoly- és minisztertársain…. Kemény szavak, nyers igazságok. Egy félrabságra kényszerült magyar főpap jelzői. Ösztönös és erős mondatok.
Újabban megállíthatatlanul terjed a klímaszorongás, s egyik gyermek a másik után esik áldozatául. Nincs abban semmi meglepő, ha négy-ötéves gyerekek, akiket naponta etetnek végítélet-történetekkel, a klímariadalom hálójába gabalyodnak. Ha egyszer szabad volt reszketve szoronganiuk, amiért már az ajtón kopogtat az Armageddon, miért is ne játszaná el annyi gyermek szívvel–lélekkel, hogy ő az emberiség bűneinek áldozata, kivált, ha az idősebbek ezt a szerepet osztották rá.
John Locke-ot, a híres 17. századi filozófust gyakran nevezik a modern liberalizmus atyjának. Nemrég előkerült eddig ismeretlen művében, a „Miért is tűrjük a pápistákat, akárcsak mindenki mást” (1667 ̶ 1668) még liberálisabbnak és toleránsabbnak mutatkozik, mint hihettük. A szöveg évszázadok óta hevert észrevétlen a levéltárban, mígnem Locke kutatója, J.C. Walmsley ráakadt. Mint kiderült, a korábbi közfelfogással ellentétben, miszerint Locke sosem érvelt volna amellett, hogy a katolikusokat is tolerálni kell, ebből a mindezidáig ismeretlen dokumentumból kiderül, hogy éppenséggel nagyon is fogadókész volt erre a gondolatra, sőt, megfontolás tárgyává tette a mellette szóló érveket.
A hihetetlen, de igaz érzése kerített hatalmába, amikor másfél hete megjártam nagyszerű Angliát. London sokkolt a 12 évvel ezelőtti önmagához képest (Férjemet a 23 évvel ezelőttihez képest), nagykamasz fiam csak annyit mondott a visszaúton: most már érti kedvenc filmjét, a Gran Torinót, hogy Clint Eastwoodnak miből is volt elege…
A napokban egy beszélgetésben a vitapartnerem azt vetette fel, hogy egy olyan kurzus, amely önmaga politikai legitimációját részben az ’56-os forradalomból vezeti le, vajon áthelyeztetheti-e Nagy Imre szobrát a nemzet fővárosának egyik szimbolikus teréről a város egy másik pontjára (a Kossuth tér közeléből egy attól távolabbi helyre).