Látószög blog

Tovább a tartalomhoz Ugrás a lábléchez

Blog bejegyzések listája

  • A multik és a baloldal

    A hatvanas években, még gyerekként, a magyar televízióban láttam egy, a Német Demokratikus Köztársaságban készült, folytatásos filmet, mely mély nyomot hagyott bennem. Az volt a címe, hogy „A zöld szörnyeteg”, és egy több országban működő, kizsákmányoló, profitra éhes tőkés nagyvállalatról, a Közép- és Dél-Amerikában banánültetményeket fenntartó United Fruit Company nevű multiról szólt. Cselekménye Guatemalában játszódott, ahol 1954-ben a bátor és tisztességes, demokratikusan megválasztott és a szocializmus eszméje iránt vonzódó Árbenz elnök felvette a harcot a „zöld szörnyeteggel”, de a CIA ügynökei megbuktatták őt.
  • Kína felébredt

    A korábbi évszázadok bezárkózó Kínájához képest most egy a világra nyitott, a globális folyamatokat tevékenyen befolyásoló földrésznyi országról beszélhetünk, melyet ugyanakkor jobban áthat a Nyugat kultúrája, mintsem azt gondolnánk.
  • Hogyan viszonyuljunk a kommunista-kapitalista Kínához?

    Kína rövid idő alatt elképesztő, emberi ésszel nehezen felfogható fejlődésen ment keresztül. Pár ezer lakosú halászfalvak helyén néhány év alatt tízmilliós nagyvárosok nőttek ki a földből. Nem csoda, ha a gazdasági gondokkal küszködő nyugati világ egyre tágabbra nyitja kapuját Kína előtt és egyre jobban támaszkodik Kínára, sőt mára olyan kölcsönös pénzügyi függőségek alakultak ki, amelyek a globalizáció előtt elképzelhetetlenek lettek volna. Gondolta volna-e bárki, akárcsak 25 évvel ezelőtt, hogy eljön az az idő, amikor Pekingben több a McDonald’s, mint New Yorkban?
  • „Magyar út” Bengáziban

    Az elmúlt hét diplomáciai híre, hogy Szijjártó Péter magyar külügyminiszter segítséget ajánlott Ausztriának egy 39 éves osztrák férfi a felkutatására, akit az Iszlám Állam fegyveresei a március hatodikán vittek magukkal a forrongó Líbia közepén elterülő Al-Ghani olajmezőről. (A lázadók egy cseh állampolgárt, továbbá Fülöp-szigeti és bangladesi munkásokat is elraboltak, feltehetőleg azért, hogy váltságdíjat követeljenek értük.) Magyarország egyelőre még fenntartja a követségét, vagyis, legalább elméletileg, tehet valamit az ügy érdekében. A bécsi külügyminisztérium, mely előzőleg már felszámolta líbiai képviseletét, megköszönte a magyar közbenjárást.
  • Emberanyag Indexen

    „A Nemzeti Hírtévé indulása nem volt egyszerű, inkább egy kabarétréfára emlékeztetett. Kapkodva, nem jó emberanyaggal nem lehet csodát várni, hiába szórtak el 1,2 milliárdot.” (Index) Az induló nemzeti hírtévét ekézi Varga Attila. Tiszta sor. Az indexes ökohipszter univerzumban fél tucat termék és tetkóminta van, ami elismerésre érdemes, a többi pusztuljon, mégis azt mondom: VA és a portál végletekkel operáló stílusa (Sith-attitűd) ma már egyáltalán nem bántó, inkább felszínes, igénytelen és ezért unalmas.
  • Merre tart Kína?

    A Pekingben élő Francesco Sisci szülőhazájában, Olaszországban méltán elismert sinológus. Magyarul elsőként megjelenő könyvében keresi a magyarázatot a nyugatot évszázadok óta foglalkoztató, az utóbbi évtizedekben egyre aktuálisabbá váló kérdésre: mi valójában Kína? A Merre tart Kína? bemutatja, milyennek látják magukat a kínaiak, hogyan élnek együtt több évezredes kultúrájukkal, miként élték és élik meg a császárkor vége óta tartó lankadatlan és radikális változások sorozatát, és miként tekintenek a nagyvilágra.
  • Az újjáéledt finn-magyar párhuzam

    Magyarország és Finnország huszadik századi történelme számos ponton mutat hasonlóságot, annak ellenére, hogy alapvetően különbözik egymástól. Északi nyelvrokonaink a nagy, időnként agresszív Oroszország, majd a Szovjetunió szomszédságában működő demokráciát és jóléti társadalmat építettek ki, a hitleri Németország szövetségeséből és a világháború veszteséből nagy nemzetközi tekintélyt élvező, semleges országgá váltak. Magyarország, miközben értelmisége hosszabb ideig „mintának” tekintette Finnországot, a „rossz oldalra” került, és ott is maradt. Óriási áldozatokkal épített gazdasági, társadalmi rendszere, a szocializmus zsákutcának bizonyult, melyből az első kitörési lehetőséget az 1989-90-es, világpolitikai hátterű rendszerváltás nyújtotta, mely lehetővé tette, hogy a NATO-hoz és az Európai Unióhoz csatlakozzunk.
  • Európának ideje megvédenie magát

    Alig néhány napja olvashattuk Jean-Claude Juncker javaslatáról egy közös uniós hadseregről. Az Európai Bizottság elnöke szerint az Európai Uniónak azért van szüksége saját haderőre, hogy a békét fenyegető veszélyekre minél hatékonyabban tudjon reagálni. 2013-ban, Nyugaton a helyzet változóban című kötetemben magam is felvetettem: ideje lenne, hogy Európa végre meg tudja védeni saját magát.
  • Emlékművet a szovjet megszállás áldozatainak is!

    Talán nem véletlen, hogy 1956 októberében a Felvonulási téren emelt Sztálin-szobor mellett a Szabadság téri szovjet emlékművet is megsemmisítette a népharag. Az újjáépített emlékmű ma már egy letűnőben lévő történelemszemlélet szimbólumaként áll Budapest egyik legszebb terén. Az obeliszket még a közelmúltban is kordonok védték – még akkor is, ha látogatói leginkább néhány évente feltűnő, szomorú, koszorúzó usánkás antifasisztában merültek ki.
  • Tizenegyezer

    Az Államvédelmi Hatóság nyilvántartása szerint éppen ennyi embert, akkori szóval osztályellenséget telepítettek ki a fővárosból. Más források 12 700-15 000 személyt említenek. A bizonytalanság abban keresendő, hogy az 1945-ös málenkij robothoz hasonlóan sokakat később küldtek családjuk után, illetve a listákon szereplő tervezett 17 344 név közül többeket kihúztak a felmentési kérelmek miatt.

  • Rabszolgasorsra kényszerítve

    „A hallgatás a legnagyobb bűn az emberiség ellen.” (Nagyezsda Mandelstam) „Az osztálynélküli társadalom fennkölt eszméje a gulágon, a nép közösség álomképe Auschwitzban ért véget.” (Rainer Zitelmann)
  • Hadifogság vagy rabszolgaság?

    A második világháború után a Szovjetuniót a hamvaiból kellett újjáéleszteni, amihez nagyon is hiányzott a háború alatt elveszített sokmillió férfi. Rabszolgamunkát biztosító táborok ugyan már 1919 óta léteztek, „hatékonyságuk” azonban meglehetősen kérdéses volt: Anne Applebaum számításai szerint csak 1942–43-ban a foglyok negyede halt éhen. 1945 májusában a győzedelmes Szovjetunió valójában füstölgő romhalmaz volt, ahol a német és szovjet katonák házról házra, utcáról utcára vívott totális háborúja szinte mindent elpusztított. A háború végével a Kreml urai azonban szinte korlátlan emberanyaghoz jutottak a legyőzött németek és a kelet-európai népek lakosságával.

  • A bennfentes

    Hannah Arendt férjének írt egyik levelében leszögezi: „ha nem lenne olyan veszélyes, el kellene mondani a világnak, milyen is valójában egy házasság”. De a dolog veszélyes. Arendt és Heinrich Blücher ismerték, sőt, értették a hűség, a közös és saját élet Bermuda-háromszögének rejtélyeit, azt, hogy hiába akadnak hétköznapi problematikák, a társas lét misztériuma ettől még csoda marad. Érett társak, felnőtt barátok ritkán és szigorúan egymás közt olykor sorra veszik a társas lét műhelytitkait, de az nem fordulhat elő, hogy köztéren kiabálva kikotyogják őket. Mindez G. Fodor Gábor múlt heti interjúja (A rendszer igazságait védem, Magyar Narancs 2015/8. szám, 8-10. pp.) kapcsán jutott eszembe, aki par excellence bemutatta, milyen is az, amikor valaki felelősségtudat és gnózis (ismeret) nélkül éli magát bele a bennfentes szerepébe.
  • A szürke minden árnyalata – A mindennapi kommunizmus pszichopatológiája

    A kommunista diktatúra hosszú évtizedei alapvetően rányomták bélyegüket az emberek hangulatára, átalakították a városképet, megszállták a mindennapokat és feszélyezetté tették a légkört. Mint minden zsarnokság, a kelet- és közép-európai kommunista egypártrendszerek is elnyomó apparátusok tucatjait működtették, amelyek a kezdeti nyílt és erőszakos repressziót követően fokozatosan oldódtak fel a társadalmakban és lettek az élet észrevétlen, de megkerülhetetlen részei. Az aktív repressziót egy passzív represszió, pontosabban a passziválás repressziója váltotta fel.
  • Vissza a szakadék széléről

    Felmerülhet a kérdés, hogy mit tett a problémák orvoslása érdekében a gazdaságpolitika monetáris szférájáért felelős jegybank. A Magyar Nemzeti Bank a 2010-14-es ciklus második felében vált aktívabbá és indított olyan új programokat, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a fenti problémák kezeléséhez.