A WHO sok bírálója szerint a koronavírus-járványra adott válasz volt az utolsó csepp a pohárban. Nehéz leküzdeni azt a benyomást, hogy a WHO vezetése sokkal nagyobb erővel igyekezett fedezni a járvány kínai félrekezelését, mintsem azon fáradozott volna, hogy az emberéletek védelmére mozgósítsa erőforrásait.
Az identitásban utazó vállalkozókat még a világméretű vírusjárvány sem rettentette el attól, hogy hírverést csapjanak az Ügynek, amit szolgálnak. Megtehetnék éppenséggel, hogy összefognak másokkal a közös ügyért, a világjárvány ellen, de nem: ők a maguk céljaira igyekeznek kihasználni a koronavírus-pandémiát.
Megtörtént. 2020 húsvéthétfőjén. Valóban feltámadt.
Sokat gondolkodtam, mielőtt nekiálltam volna, hogy leírjam, mi is zajlik manapság Magyarországon; igyekeztem tájékozódni a magyarországi médiából – kormánypártiból és ellenzékiből egyaránt –, hogy tárgyilagos képet alkothassak magamnak a magyar kormány intézkedéseiről, de sok olaszországi cikket is elolvastam.
A koronavírus-járvány egyik kellemetlen következménye, hogy a kormányok világszerte különleges jogrendet vezettek be. A végrehajtó hatalom Nagy-Britanniától Spanyolországon és az Egyesült Államokon át egészen Indiáig különleges felhatalmazást kapott, hogy megbirkózzék a járvánnyal. A járványhelyzet miatt számos államban, így Nagy-Britanniában, Kanadában nem ülésezik a parlament.
A tizenhat éves Miriam Webert tíz napon keresztül minden este tíztől hajnali négyig kihallgatták. Amikor visszavitték a cellájába, két óra elteltével felkeltették. Az őr dolga az volt, hogy figyelje, hogy napközben se aludjon.
A katasztrófáknak megvan az a rossz szokásuk, hogy a semmiből törnek elő. Készületlenül érik hát a közösségeket, és az emberek nemigen értik, hova is tegyenek egy-egy olyan sorscsapást, mint amilyen a Covid-19 nevű.
A 21. század nem a 20. század folytatása, ahogy a 20. század is új játékszabályokat alakított ki a 19. század örökségére alapozva. Más erőviszonyok, más értékrend, más korszellem, más prioritások, más gondok, más megoldási javaslatok, más technológiai, technikai környezet, más világlátás formálta önálló arculatúvá.
Szinte minden egyes nap tapasztalhatjuk, olvashatjuk, láthatjuk és hallhatjuk, hogy a magukat „haladó” szellemiségűnek valló értelmiségiek, művészek, politikusok sokszor új jogszabályok javaslataival ostromolják a hagyományos közösségeket, a nemzetet, a család intézményét és a számos más, évszázados tradíciókat hordozó hitbéli közösségeket.
Teljes lendülettel dúl a háború a nyelvért. A Women’s Aid (Női Segély) és a Women’s Equality Party (Női Egyenjogúság Párt) vezetői petícióban követelik az Oxford Dictionaries szótárszerkesztőségétől, hogy változtasson a „nő” szócikken, ugyanis a női nem meghatározása – úgymond – szexista.
A bejegyzés címe Timothy Snyder-től van. Ami most következik, ahhoz nem tettem hozzá semmit. Nem is kell. Csak idemásolom, hogy tudjuk.
Megfigyeltem, hogy tél vége felé szinte törvényszerűen keríti hatalmába az embert a vágyakozás, milyen jó lenne kiszakadni egy kicsit a szürkeségből és elutazni jó messzire, napsütéses tájra. Az utóbbi évtizedekben mindez egy szerencsésebb társadalmi réteg rutinos mozgatórugójává vált, hiszen csak szervezésen, időn, pénzen meg repülőjáraton múlik az egész.
Százmillió ember. Százmillió áldozat. Kivégzett, meghurcolt, megkínzott, kitelepített, lelkileg és testileg megnyomorított emberek.
Az utolsó kapcsolja le a villanyt.
Ha valaki nem tudta volna, mekkora ereje van a nyugat-európai közéletet átjáró intoleráns és illiberális elhallgattatási kultúrának, gondoljon arra, milyen könnyen sikerült Daniel Kawczynski konzervatív párti képviselőt elszigetelni és bocsánatkérésre felszólítani, holott nem követett el semmit, ami bocsánatkérésre adott volna alapot.